Amikor egy-egy biciklitúrám beszámolóját megírom, óhatatlanul elkap a lírai hangulat, hiszen nem célom, és nem is tudok érzések, szenvedélyek nélkül mesélni ezekről a számomra kedves eseményekről. Ez alól kivételt eleddig talán az évvégi értékelőim jelentették, bár egy-egy szezon summázásakor az érzelmes visszatekintések és a költői hangulatfestések ugyanúgy felüthették a fejüket, ám a hangsúlyok ilyenkor inkább a teljesítménymutatókra, a statisztikákra tevődtek. Hogy hány túrát regisztráltam az adott évben, azok közül melyik volt a leghosszabb, melyik biciklimbe hány kilométert raktam, melyik volt a legeffektívebb bringás hónap, satöbbi. Erre itt ez a 2023, amiről így december utolsó hetében kellene valamit a számok nyelvén anekdotázni, ha már egyszer szokásommá tettem, ugyanakkor a matematikus helyett sokkal inkább a filozófus kerekedik felül rajtam.
A cél maga az út.
Közhely. Nem is igazán tudom, kinek a nevéhez köthető ez a bölcsesség. Miközben a választ kerestem, egy Buddha idézeten akadt meg a szemem, ami gyakorlatilag ugyanez, pepitában: „A boldogsághoz nem vezet út. Az út maga a boldogság”. Rögtön az egyik kedvenc filmem, az 1976-os Kenguru című magyar alkotás jut eszembe, ahol a huszonéves főszereplő srác, Varjú István „Kánya” fogalmazza meg ars poeticáját (Gálffi László nagyszerű alakításában), mindjárt a történet elején valahogy így: Úton lenni! Ott zajlik az élet. Ott történnek a nagy dolgok. Mindig úton kell lenni!
Aki nem először jár ezen a felületen, tudhatja, mennyire közel állnak hozzám ezek a gondolatok. Igen, úton voltam! Igen, zajlott az élet, történtek nagy dolgok, és ezekből az élményekből próbáltam többet és többet gyűjteni. Ez 2020-ban 6190 km-t jelentett, egy évvel később már 6500-at, 2022-ban 5325-öt.
2023-ban 2545 kilométert kerékpároztam.
Jó, tudom, hogy a nagy átlag élete során összesen nem biciklizik ennyit, de még a hülyének is leesik a számokat látván, hogy valami történt velem idén.
Az történt, hogy szembe szálltam az ismeretlen filozófussal. Ellent mondtam Buddhának. Vagy ha úgy tetszik, ugyanúgy reagáltam, ahogy Kánya idősebb beszélgető partnere a filmben: És meg is kell érkezni!
2023 szeptemberében apa lettem. Megszületett a kislányom. És azóta azt érzem, hogy megérkeztem. És mennyire jó volt megérkezni!
Biztos fogok én még úton is lenni... de most annyira jó megérkezni!
100 alatt, de már 30 fölött. Röviden így tudnám körülírni Volkswagen Polo Fox-unk – vagy ahogy mi hívjuk: a Kispiros - nagyszerűségét.
100 alatt, mivel az ötjegyű kilométeróra még mindig nem fordult át, jelen sorok írása előtt pár héttel léptük át a 99 ezret. Persze azóta is minden egyes alkalommal, valahányszor 1-esbe tesszük a sebességváltót, rásandítunk a műszerfalra, nehogy lemaradjunk az ünnepi pillanatról. Egy másikról viszont már biztosan nem maradunk le: Kispiros 2023. július 12-én betöltötte a tripla X-et, így – ha nem is hivatalosan – de veteránná avanzsált.
A 30 évéből mi csak 3-ról őrzünk emlékeket, ám ennyi idő alatt jócskán a szívünkhöz nőtt ez szép darab vas, mely már annyi, de annyi féle funkciót látott el. Mielőtt hozzánk került volna, jó eséllyel maximum amolyan „esernyő” vagy „bevásároló” kocsi lehetett, tekintve, hogy az éves futott kilométereinek a száma alulról nyaldosta a 3 ezret. A mi gondozásunkban elsősorban munkába járósként kezdett, de bevalljuk, azt is piszkosul élveztük, hogy a közös kirándulásainkat már nem a MÁV-hoz kell igazítani. Nem büdös neki a meló sem, költözéskor, építkezéskor is kivette a részét a közösből. Szó sincs róla, hogy akár egy pillanatig is elégedetlenek lettünk volna vele, csupán egy kihagyhatatlan ajánlat miatt vettünk egy fiatalabb, modernebb autót. Viszont Kispiros azóta is családunk megbecsült tagja, mellyel szívesen jelenünk meg Volkswagen-es találkozókon a műértő közönség előtt, de sokszor az utca embere is elismerő pillantásokkal adózik előtte, fiúk és lányok, idősek és a pici gyerekek egyaránt .
Számtalan érdeklődést, sőt, konkrét ajánlatot kaptunk már érte, ennek ellenére sohasem kerültünk igazán közel a gondolathoz, hogy megválljunk old timer-jelöltünktől. Úgy érezzük, hogy ez a kocsi a korral csak nemesedik, és örömmel konstatáljuk, hogy évek elteltével is aprópénzért kiszolgál minket.
A harmincadik születésnapján szépen megfürdettünk az ünnepeltet, majd meghívtuk vacsorára a kedvenc OMV-éttermébe, ahol kedvére lakmározhatott a finom 100-as benzinből. Levezetésképp még felkerestünk egy-két ikonikus békési helyszínt, hogy kedvére pózolhasson, így a sétakocsikázás sem maradt el. Voltak ugyan „behajtani tilos táblák” az útvonalon, de neki ezen a napon mindent szabad volt!
Majdnem úgy kezdtem, hogy a leghíresebb rokon nyomába eredtem, aztán mégse. Ezt a versenyt talán nagypapám nyerné meg, akinek a nevét mai napig sokan felfedezik régi magyar filmek stáblistáján, elég csak az egyik legnépszerűbbet, a Tanút felhoznom példaként. De velem nagyjából egyidős unokatestvérem is kifejezetten népszerű bizonyos körökben: az elmúlt években mint tehetséges fiatal színészt tartották számon, újabban pedig szinkronrendezőként keresi a kenyerét. És ugyan valószínűleg egyikük nevével sem lehet ország-város vetélkedők során találkozni (bár ki tudja?!), mégis rájuk gondolok, mint leghíresebb családtagokra. Szóval a mai írásom egy olyan rokonról fog szólni, akinek a dicsőségét csupán néhány tematikus könyv, egy nem túl informatív farkasréti síremlék és egy ereklyeként számontartott gyűrű őrzi, viszont sporttörténelmi jelentősége miatt mégis Évivel közös stockholmi kirándulásunk központi alakjává vált. Akiről szó van, nem más, mint Tuli Géza Titusz, aki az 1912-es Olimpián az ezüstérmes magyar tornászcsapat tagja volt. Ő az én ükapám.
A magyar sportolók az Olimpia nyitóünnepségén. Valahol ott van az én ükapám is.
Tuli nagypapa (a családban legtöbbször így hivatkozunk rá) 1888-ban született Budapesten, 1907-től az MTK, 1912-től pedig a Budapesti Torna Club (BTC) tornásza volt, utóbbinak később szakosztályi elnöke is lett. Édesapám születése előtt pár hónappal, 1966 januárjában hunyt el, így a legtöbb információt vele kapcsolatban papámtól szereztem, aki ugyebár az ő unokája. Tőle tudom például, hogy sajnálatos módon az olimpiai ezüstérme szőrén-szálán eltűnt, egyedül az oklevél maradt a család birtokában. Jó hír viszont, hogy a jövőben a Magyar Olimpiai Bizottság fogja garantálni a sírhelyének megváltását, melyen ükapám neve és az olimpiai ötkarika is meg fog jelenni (perpillanat mindössze az „Anyuka és Apuka” felirat található rajta).
Szóval ükapám olimpiai ezüstérmes tornász. Nem állítom, hogy ez volt az oka, amiért kilátogattunk a svéd fővárosba egyetlen éjszakára (sokkal inkább az, hogy oda találtunk olcsó repjegyet erre a szabad hétvégére), de ha már így hozta az élet, akkor feltétlen a nyomdokaiba szerettem volna lépni. Így stockholmi városnézésünk első állomása az Olimpiai Stadion lett.
A metróról a Stadion nevű megállónál szálltunk le, és hogyha kétségünk lehetett volna, hogy tényleg a megfelelő stadionhoz érkeztünk-e, elég volt rápillantanunk az állomáson kiemelt helyen kiállított 1912-es plakátra. Gyorsan készítettünk is itt rólam egy fotót, mivel nem tudtam egészen biztosan, hogy magához a stadionhoz mennyire mehetünk majd közel.
Szerencsére végül annyira közel tudunk kerülni, hogy konkrétan bent jártunk a stadionban. Arról nem voltam meggyőződve, hogy maga a tornászverseny ott zajlott-e (ma már tudom, hogy igen), de a nyitóünnepség fotója alapján egyértelműen tudtam: ugyanott járok, ahol ükapám 111 évvel korábban, hozzávetőlegesen 1500 kilométerre az otthonomtól. Különleges érzés volt.
A brit tornászcsapat. Őket megelőzve lettek a magyarok másodikak.
Tudnék még hosszan mesélni a svédországi kirándulásunkról, a repülőút izgalmaitól kezdve (ez volt mindkettőnknek az első), a barlangszerű metróállomásokon, a palotákban és tengerjáró hajókban gazdag kikötőváros nyüzsgésén át, egészen a hajdani börtöncellákból kialakított szállásunkig. A sok-sok szép emlék közül nekem mégis a stadionban tett látogatás maradt a legmeghatározóbb, természetesen a személyes érintettségem okán is. De ezen felül is találtunk még érdekességet.
Már akkor is, amikor odafele sétáltunk, gyanús volt a kapukon történő ki-be mászkálás. Megfordult a fejünkben, hogy valami verseny lehet épp, láttunk is messziről pár embert odabent elsuhanni az atlétikai pályán. Hiába, ezek az északi népek még a januári mínuszokban sem állnak le. Velünk egyszerre érkezett meg a kapuhoz egy hölgy, kerékpárral, sportos, de hétköznapi öltözetben. A hóna alatt hosszú, vékony táska, elképzelni sem tudtuk, mi lehet benne. Mikor beléptünk a küzdőtérre, akkor vált minden világossá. A sportág neve sífutás. Igen, a rekortán futópályán megmaradt hórétegen csúszkál a – mondjuk úgy – mezei stockholmi polgár. Megérkezik, a lelátón lepakol, felcsatolja a léceket, és már rója is a 400 méteres köröket. Férfiak, nők, gyerekek és idősek egyarát. Szokatlan jelenség volt ez a mi szemünknek, ám úgy tűnt, hogy ez itt a világ legtermészetesebb dolga.
Visszatérve Tuli nagypapára: lehet, hogy nem ő a leghíresebb, de mégiscsak az egyetlen Olimpiát megjárt tagja a családnak. Hogy ki is volt ő, milyen ember volt, arról szinte semmit sem tudok, mindenesetre tisztelettel adózok emléke előtt. Talán neki is szerepe volt abban, hogy nálunk tradicionálisan kiemelt helyett kap a sport, tán az ő szelleme fertőzte meg édesapámat is, aki aztán nekem is átadta a mozgás szeretetét, ami végül odáig vezetett, hogy a testnevelői hivatást választottam.
Nagypapám féltve őrzi Tuli nagypapa gyűrűjét. Az esküvőm napján egy emelkedett pillanatban azt mondta nekem, hogy szeretné, ha majd utána én vigyáznék rá. Boldogsággal tölt el, hogy engem talált méltónak a feladatra, ám remélem, erre még jó sokat kell várnom!
Hogy is maradhatna el az idei élményösszefoglalóm?! A téli szünet és a Szilveszter közeledte amúgy is jobbára a mérlegelésről szól, hát még így, hogy ezúttal minderre kettő helyett három hetem is van! Szóval az elmúlt napok során a karácsonyfa alatt sörözgetve szépen számba vettem a 2022-es év valóban felejthetetlen bringás élményeit, átnéztem a még mindig mániákusan precízen vezetett kerékpáros naplómat, majd megálmodtam, hogyan tudnám ezt a tengernyi történetet Dipankrin nélkül is emészthető formába ölteni kedves Olvasóim számára.
Az elmúlt években csináltam összefoglalókat így is, úgy is. Hol videót tettem közzé, máskor írásban summáztam az óévet, és az esetek döntő többségében valamilyen toplista kerekedett ki az egészből. Idén úgy döntöttem, hogy nem videóban, hanem blogbejegyzésben jelentkezem. Ha most láthatnátok engem, akkor megértenétek, miért (Kicsit elengedtem magam a téli szünetben, na!). Ám aktuális kinézetemtől függetlenül is úgy érzem, hogy írásban jobban ki tudom magam fejezni, ha pedig mégsem sikerülne teljesen átadnom, amit szeretnék, még mindig segítségemre lehetnek azok a fényképek és videók, melyeket a posztomhoz tudok csatolni. A toplistát szintén elengedtem. 2022-ben az esküvői készülődés, illetve a nagyszabású fürdőszoba felújítás okán sokkal limitáltabbak voltak a lehetőségeim, ezért összesen 14 nagytúráról tudok beszámolni, amiből nem vagyok hajlandó egyet sem szanálni holmi 10-es lista kedvéért. Sőt, még sorrendet sem akarok állítani! A maga jogán mindegyik kaland a szívemhez nőtt, szóval olyan sorrendben mutatom be ezeket az élményeket, amilyen sorrendben azok megtörténtek velem.
Jó szórakozást kívánok hozzá!
1) Bringasztrádák a Zsámbéki-medencében – 2022.03.14.
Nem azt mondom, hogy január-februárban nem vettem elő a biciklit, de az első nagytúrára március közepéig kellett várni. Megérte! Az időjárás is kegyeibe fogadott, főleg a nap első felében igazi tavaszias napsütés és meleg volt jellemző. A téma és a társaság is fenomenális volt: utóbbi alatt állandó túratársam, Áfonya értendő, aki megálmodta ezt a vadonatúj, mégis történelmi útvonalat. A megtett kilométereink jelentős részét a frissen megépült (és még át nem adott) Budapest-Balaton (BuBa) kerékpárúton abszolváltuk, amely ha családbarátnak nem is nevezhető a sok-sok kihívást jelentő kaptató miatt, mégis hiánypótló beruházás. Ilyen kényelmesen még sosem volt elérhető a híres-hírhedt biatorbágyi vasúti híd, a zsámbéki templomrom vagy az etyeki pincesor. Ezúttal „csak” Pest környékére merészkedtünk, de szent elhatározásom, hogy 2023-ban felfedezem a teljes Bubát egészen a Balatonig.
2) A Szabó Pál-kaland – 2022.03.23.
Régi vágyam volt, hogy kedvenc prózaíróm szülőfalujába eljuthassak, hiszen Szabó Pál sohasem csinált titkot belőle, hogy legtöbb művében a saját, legszemélyesebb faluélményei köszönnek vissza. És valóban, mikor ezen a gyönyörű tavaszi napon Biharugrára érkeztem, olyan érzés fogott el, mintha már jártam volna ezen a tájon: a kocsma, a templom, a temető mind-mind ismerősek voltak, kis túlzással még az utca emberét is nevén tudtam volna szólítani. Na jó, Szoboszlai Zoltán urat, aki a helyi önkormányzat alkalmazottjaként a Szabó Pál Emlékház mindenese, ténylegesen is megismertem. Ő volt az, aki bemutatta nekem az átkos korszak egyik legnagyobb népi írójának a hagyatékát, miközben kiválóan elbeszélgettünk a komplett 20. századi magyar történelemről. Ugyan az aznapi 105 km-es körömnek csak egy töredéke volt az ugrai kitérő, mégis az év egyik legmeghatározóbb élménye volt a Szabó Pál-kaland.
3) Mountainbike-os szintgyűjtés a Mecsekben – 2022.04.13-14.
Egy hősi halált halt katona, akit egy darázs ölt meg. Egy KRESZ tábla, ami 10%-os emelkedőn tiltja meg 15 km/óránál nagyobb sebességet a bicikliseknek. Egy hegyi falu, ahol 4-en éltek, mielőtt átadta volna helyét az azóta megszűnt uránbányának. Egy tanösvény, mely valóságos medvehagyma-rengetegen vezet keresztül. Hirtelen csak ennyi bizar impresszió jut eszembe a mecseki túrámról. Egyébként Pécsről indultam Orfű irányába. Végig kerékpárút vezetett a méltán híres horgásztóhoz, de koca-biciklistáknak nem ajánlom. Az emelkedőknek és a melegnek köszönhetően hamar feléltem ivóvízkészletemet, tartalékkal pedig nem készültem. Sebaj, majd a következő faluban egy boltnál! Azzal nem számoltam, hogy útvonalam egyetlen lakott településén, Kovácsszénáján még kocsma sem volt. Ennek ellenére maradtam az erdős hegyi utakon, kitartásomat pedig a természet jutalmazta a Rigó-forrás formájában. Az utolsó szakaszon változtattam az eredeti tervhez képest, mivel a Zsongórkői-kilátó TOP-listás panorámáját nem bírtam kihagyni. Igaz, ezért a látványért egy kellemes országúti gurulást cseréltem le egy sziklaköves zötyögésre, de talán a fotók is visszaadják, hogy megérte. Másnap a Misina-tetőn kezdtem a szintgyűjtést, majd eszembe jutott, hogy anno valaki megkérdezte, tekertem-e már a Zengőre (a Mecsek legmagasabb pontjára). Jogosan feltételeztem ez alapján, hogy meg lehet közelíteni biciklivel... NEM, nem lehet, senki meg ne próbálja! Már aki nem akarja a biciklijét szülési fájdalmak közepette felszenvedni a kövek és gyökerek által képzett natúr lépcsőn. A kilátóból nem annyira őszinte mosollyal az arcomon pásztáztam körbe a vidéket. A tekintetem a távolba vesző pécsi TV-tornyon akadt meg, amit pár órával korábban hódítottam meg, bár ennek a megítélése számomra ott abban a pillanatban alig volt jelentősebb, mintha a Körös gátjára hajtottam volna fel. Utólag persze szépülnek az emlékek, hiszen csodás helyekre jutottam el, és büszkén gondolok rá, hogy a Mecseket nyugatról keletre végig bejártam 2 nap alatt.
4) Kék Duna keringő – 2022.04.30-05.01.
2022 bővelkedett csoportos megmozdulásokban, ez volt az első ilyen. Ha a túravezetőknek van szuperképességük, akkor az enyém mindenképpen az, hogy békési létemre kiválóan ismerem Budapest és környékének kerékpáros infrastruktúráját (persze, aki ismer, az tudja, hogy nem véletlenül). Idén, és kimondottan ezen a túrán is igyekeztem kiaknázni ezt az adottságomat. Két napos kirándulásunk első felvonásában a Dunát udvaroltuk körbe, a jobb partot Szentendre, a balt Vác és Göd érintésével. Másnap a fővároson belül maradtunk: miután mindenki sikeresen meghódította a Gellért-hegyet, átgurultunk a Városmajorba, ahol a többség Fogaskerekűre szállt, ám a legkeményebbek nyeregben ülve kapaszkodtak fel a Sváb-hegyre. Innen már szinte meg se kottyant áttekerni a János-hegyre, Budapest legmagasabb pontjára. A folytatásban már nem a szintemelés maradt főszerepben, ugyanakkor meglátogattunk még jónéhány híres pesti attrakciót, mielőtt visszavonatoztunk volna Csabára.
5) Szegedi biciklis tábor – 2022.06.04-06.
Amíg Szegeden tanítottam, addig Békésbe vittem a diákjaimat táborozni. Most fordult a kocka. Persze nekem szinte hazai pályát jelentett ez a három nap, úgyhogy örömmel vezettem körbe a lelkes gyereksereget többek között az algyői tájházban, a Nagyszéksós-tó környékén, és persze a napfény városának megannyi nevezetessége mentén, de talán nem meglepő módon a legnagyobb ováció a mórahalmi Erzsébet-fürdőnek szólt. A három nap sűrű és színes programja ellenére maradt hiányérzetem: úgy érzem, lenne még mit mutogatni ezen a vidéken az érdeklődőknek, szóval nem kizárt, hogy ide vissza fogunk térni, talán éppen az új esztendőben.
6) Három szerelem egy napba sűrítve – 2022.06.10.
Békésről indulás, Kondoroson lángos reggelire, Békésszentandráson az év első élővízes fürdőzése, Kunszentmártonban átkelés a Körösön, Tiszaugnál a Tiszán, és hopp, máris Kecskemét! Ugye milyen egyszerűen hangzik? És valóban, az egyetlen akadály a hőség volt, ami igen alaposan próbára tette állóképességemet, főleg a tiszáninneni homokbuckák vidékén. Végül135 km-t tekertem, nem is ok nélkül, hiszen a Hírös városban éppen Nb1-es bajnoki elődöntőt rendeztek. Szóval két szerelmemet (bringázás és kosárlabda) sikerült egy programban egyesítenem. Harmadikként Évi csatlakozott be, hiszen ő vitt haza kocsival.
7) Egyszer VOLT, hol nem volt – 2022.06.23.
Mármint nekem nem VOLT. Évinek igen, de - valószínűleg mindkettőnk szerencséjére öcsém kimentett engem, és ő kísérte el páromat a soproni fesztiválra, nekem csak sofőrködnöm kellett. Miután kitettem őket, átruccantam bringástul sógorékhoz, hogy olyan magasságokba emelkedjek, amire itthon nincs lehetőség. A legkeletibb Alpok Hohe Wand részét tűztem ki célul, azon belül is a panorámateraszt. Nem azt mondom, hogy nehezen adta magát, de talán még a fénykép is visszaadja, hogy nem az esőtől vagyok csatakos. A teljesítményemre még a fent sétálgató osztrák nyugdíjasok is csettintetek. - Ohne Motor? (motor nélkül) - Selbst? (önerőből) Próbálták kideríteni, min csaltam, de tüzetes vizsgáltuk során sem találtak a biciklimen rejtett segédeszközt, szóval maradt a gratuláció. Lefelé aránytalanul könnyebb volt, és azt sejtem, hogy nem csak magasság rekordot (1100m), hanem végsebesség rekordot is döntöttem a mai napon (műszer híján el kell hinnem a zsigereimnek). A távolság sokadlagos szempont volt, de ezzel a százas karikával sem maradtam szégyenben. Lehetne gyakrabban VOLT Fesztivál!
8) Bringatábor a jövő nagy túrázóinak – 2022.06.27-07.01.
Megunhatatlan hóbortom, hogy próbálom az ifjabb generációkat megfertőzni a kerékpározás szeretetével. Ám azt vettem észre, hogy ezen törekvéseimből a legkisebb kisiskolások nem sokat érzékelnek, hiszen a túráim döntő többsége nem őket szólítja meg. Ezen változtattam 2022 nyarán, amikor is szerveztem egy kimondottan kezdő biciklistáknak szánt napközis tábort. Hogy úgy mondjam, kísérleti jelleggel, hogy felmérjem, van-e rá igény, illetve, hogy működik-e az elképzelés. Szerencsére utólag elmondhatom, hogy kalandokban, élményekben gazdagon, továbbá balesetmentesen zajlott le a táborunk. A résztvevő diákok a kánikulának köszönhetően leginkább strandokat tűztek ki úticélul, ám közben összegyűjtöttek több, mint 100 km-t a nyeregben ülve, a kenukkal megtett távolságról nem is beszélve. Nem mellesleg megismerték a KRESZ alapjait, a csoportos túrázás csínyját-bínyját, Békés megye természeti szépségeinek egy jó részét és a vidék történelmébe is betekintést nyerhettek. Nem is kérdés, hogy jövőre jön az újrázás!
9) Pest megér egy estet! – 2022.08.26-27.
Egy régi álmomat valósítottam meg ezzel a túrával. Hiszen az éjszakai, kivilágított Budapest egy teljesen egyedi és sokak számára ismeretlen arcát mutatja. Arról nem is beszélve, hogy az elenyésző autós forgalomnak köszönhetően olyan helyeken is lehet ilyenkor bringázni, ahol napközben enyhén szólva is veszélyes lenne. Miért ne mutassam meg ezt a széles tömegek számára?! Szóval megszerveztem, hogy Békéscsabáról az utolsó vonattal felutaztunk Pestre, másnap hajnalban az elsővel pedig vissza, a kettő között pedig nem sok belvárosi negyedet tudnék megnevezni, ahol ne jártunk volna a díszkivilágított bringáinkkal. A kultikus helyeken persze fotómegállókat is beiktattunk. A 2022-es év legnépszerűbb csoportos kirándulása lett ez a program: 25-en vettünk rajta részt, de legalább ugyanennyien vannak, akik már jelezték részvételi szándékukat a következő éjszakai túrára. Úgyhogy kénytelen leszek az új évi naptárba is beírni ezt a programot. Ám legyen!
10) Kastélyről kastélyra – 2022.08.31.
Az elmúlt évekkel ellentétben, 2022 nyara koránt sem a bringás kalandokról és kilométergyűjtésről szólt. Az első felét holmi esküvői szervezkedés tette ki, a másodikat pedig egy teljekörű fürdőszoba-felújítás határozta meg alapjaiban. Az más kérdés, hogy a napi rutin és ügyintézés címén sikerült néha egy-egy lopott órát a nyeregben töltenem, ám a legszűkebb környezetemet, Békés megyét nem igazán hagyhattam el. Nem volt ez másképp közvetlenül a tanévnyitó előtt sem. Az elveimből viszont nem engedtem: a nyarat valamilyen különleges tematikájú túrával kell méltón lezárni! És bár ez az útvonal kizárólag a Viharsarokban, kivétel nélkül ismert útszakaszokon vezetett, mégis különleges 110 kilométer sikerült magam mögött tudnom: összekötöttem egy karikával a környék grófi kastélyait. Persze ezeket a kúriákat mind ismertem már (valamelyiket jobban, egyeseket kevésbé), de jellemzően külön alkalmakkal kerestem fel őket, nem szedtem csokorba, mint most. Pedig nagyon adja magát a lehetőség, olyannyira, hogy a Békéscsabai Önkormányzat évek óta építi és propagálja az úgynevezett Wenckheim-kerékpárutat, mely pont ezeket az ódon és megcsodálásra érdemes épületeket hivatott összekötni. Ha ez a kezdeményezés elnyeri végső formáját, valóban turistacsalogató attrakció lesz. A már meglévő hálózat adta számomra is az alapot, ugyanakkor egy kissé öncélúan ki is bővítettem, hogy biztosan megizzadjak a végére.
11) Bringatúra Arany János szülővárosába – 2022.09.24.
Ezen kora őszi, szombati napon tökéletes túraidő fogadta azt a 21 kerékpárost, akik invitálsáomra indultak Arany János szülővárosának feltérképezésére. A főként diákjaimból és hozzátartozóikból álló csapat 70 km tett meg közösen, miközben megismerkedtek Nagyszalonta múltjával és jelenével, valamint betekintést nyerhettek a költő óriás emlékházába is.
12) Tisza-tavat névnapra – 2022.10.16.
Évi az augusztusban esedékes névnapom alkalmából nem átallott megkérdezni, mire vágyok, mire én egy közös biciklis kirándulást kértem. A helyszínben hamar meg is egyeztünk, azt pedig, hogy az időpont egészen október közepéig halasztódott, egyáltalán nem bántuk meg. Az ősz színeibe takaródzó Tisza-tavi lápvidék látványát 65 km-en keresztül sem bírtuk megunni, a táj szépsége mellett pedig a fejlődő infrastruktúrára is rácsodálkoztunk. Ennek a legmonumentálisabb eleme természetesen a vadonatúj kerékpáros híd a 33-as úttal párhuzamosan, de számos vendéglátó egységgel, kilátóval és egyéb látnivalóval bővült a kínálat azóta, hogy utoljára erre jártunk. Minden bringáskedvűnek sok szeretettel ajánljuk a Tisza-tavat!
13) Bringás kalandok a Maros felett – 2022.10.22.
Ezen a szép októberi napon iskolám bringás kedvű tagjainak egy illusztris csoportja indult el a hagyma városának felfedezésére. Hódmezővásárhelytől indulva végig kerékpárúton közlekedve érkeztünk meg Makóra. Előbb a Lombkorona Tanösvényt jártuk végig, ami a barnuló, sárguló falevelek között talán szebb volt, mint az év bármely szakaszában. Majd a Maros Kalandpartra tértünk át, ahol még a Maros felett is át lehetett biciklizni, méghozzá egy drótkötélpályán. Az aznap megtett 70 km alatt számtalan egyéb élményt is gyűjtöttek a résztvevők, a programot – és egyben a csoportos túrázás szezonját - pedig Szegeden zártuk.
14) Erdély kapuján kopogtatva – 2022.11.05-07.
2017 óta minden őszi szünetben többnapos közös túra! Akkora hagyomány ez már Áfonyával, hogy abban az esetben is tartjuk magunkat hozzá, ha nincs is őszi szünet. Az apropón felül vannak más állandó elemei is ezeknek a kirándulásoknak, idén viszont szakítottunk párral. Az egyik ilyen, hogy mindig vándor-jelleggel gyűjtöttük a kilométereket, ám ezúttal csillag-túráztunk, melynek központja saját otthonom, Békésen volt. A tematikánk szintén eltért a megszokottól, hiszen eddig kizárólag belföldön kóvályogtunk, idén viszont háromszor is átléptük az államhatárt. Az első napon jó házigazdához méltóan körbevezettem Áfonyát a vidék nevezetességeinek mentén (különös tekintettel a kastélyokra), majd tettünk egy nagyszalontai kitekintést, mely nekem már ezen az őszön sem az első volt, Áfonya viszont még soha nem járt erre. A folytatásban gyűjtöttük a szinteket a Bihari-hegységben, átszeltük a világosi pusztát, felfedeztük Arad városát, és még megannyi szép helyen megfordultunk a kétkerekűinkkel, és persze mindenhol a magyar mementókat kerestük, hol több, hol kevesebb sikerrel. Egyelőre elégedjetek meg ennyivel, meg néhány fényképpel! Ha minden igaz, hamarosan többrészes videóepizódokban számolunk be az ekkor szerzett impresszióinkról.
Ez lett volna a 2022-es év nagytúráinak listája. Végezetül hadd büszkélkedjek el vele, hogy idén 5 kerékpárommal összesen 5325 km-t sikerült teljesítenem, mely ugyan távol áll az egyéni rekordomtól (6500 km), ám bőven megfelel az egy évvel ezelőtti elvárásaimnak. Az imént bemutatott kirándulásokon felül nem elhanyagolható az a tény sem, hogy jobbára biciklivel járok dolgozni, mely 2022-ben 2390-nel hízlalta a megtett kilométereim számát. És hogy mi idén a fogadalom? Semmi különös. Szeretném 2023-ban is népszerűsíteni a kerékpározást, leginkább azzal, hogy jó példával járok elől, és lehetőség szerint még a WC-re bringával fogok menni. Kis szerencsével a gyerektáborok sem maradnak el. Az egyedüli, amin változtatni szeretnék, az a nyár nagyobb fokú kihasználása, leginkább önös célokra. Hiszen, mint fentebb többször is említettem, az esküvőm és fürdőszoba felújítás igencsak rányomta a bélyegét a biciklis nyaralásra… reményeim szerint, 2023-ban nem kell számolnom egyikkel sem.
Semmi meghökkentő nincs abban, ha a békési emberfia a méltán híres és (magyar öntudattal különösképp) jelentőségteljes Arad városába tervez autós kirándulást. A térképet vizsgálva az sem meglepetés, hogy legpraktikusabban Battonyán történik meg a határátlépés. Mi viszont igencsak rácsodálkoztunk arra, hogy ez a szóban forgó határtelepülés mennyi szépséget és érdeksséget tartogat, és - ahogyan az szinte minden hasonló alkalommal lenni szokott - kiderült, hogy a felszín alatt további történelmi anekdoták húzódnak meg. Így lett egy egyszerű egészségügyi-szünetből egy komolyabbb városi séta, melynek során sokadjára szembesültünk a magyar történelem város-formáló erejével.
(forrás: internet)
A téma iránti nyitottságunk eleve adott volt, arról nem is beszélve, hogy pont ugyanezen az őszön szerveztem kerékpáros túrát a környék másik és sok szempontól hasonló sorsú településére, Makóra. A hagyma városa egykoron nagy(!) Magyarország 12. legnagyobb városa volt, többek között Pécset és Miskolcot is magamögé utasítva. Ehhez képest ma a népesség-elöregedés és az elvándorlás tekintetében tartozik hazánk nem túl rangos élmezőnyébe. Ezzel a frissen szerzett élménnyel álltunk meg Battonyán, ahol nagyon hasonló folyamatok mentek végbe. 1910-ben még 13 ezer fős járási székhely volt, melynek maradtak árulkodó nyomai. Mára viszont mégiscsak egy 5 ezres lélekszámú, lakosságát és jelentőségét nézve egyaránt csökkenő tendenciát mutató határváros lett.
A városháza 1890-ben épült szecessziós épülete, mely 1910-ben emelettel és a tűztoronnyal bővült.
Ha egy hazai helység történelmi sarokpontjait szeretnénk feltárni, jó eséllyel az alábbi időszakokra kell fókuszálni: - tatárjárás - török dúlás - Trianon - II. világháború Nem azt mondom, hogy más folyamatok nem játszhattak közre egy város fellendülésében vagy éppen leépülésében, de ez a négy esemény szinte biztosan elmozdította valamilyen új irányba a szerencsecsillagot, különösképp a Dél-Alföldi régióban.
Ami a tatárjárást illeti, a helytörténeti kutatók feltételezik, hogy már ekkor lakott terület volt Battyonya, pontosabban Bothanyaeghaza, merthogy az első írásos említés így hivatkozik rá. Nevének eredetére egyébként két magyarázat is létezik. A megalapozottabnak vélt teórai szerint az egykori birtokos, Both nemes az anyjáról nevezte el a birtokot, magyarán a Both és az anya szavakból formálódott végül Battonyává. A másik elmélet éppen a tatárjáráshoz köti a névadást, miszerint a tatárok vezére Batu kán itt szállásolta el a seregét, ez volt tehát a Batu-tanya. Akármelyik verzió felel meg a valóságnak, az mindenestre tény, hogy az 1241-1242-es események után IV. Béla királyunk állattartással foglalkozó kunokkal népesítette be a vidéket.
A török-dúlás - nem egyedi és nem meglepő módon - gyakorlatilag elpusztíotta Battonyát. Az 1557. évi török adóösszeírás mindössze 17 házat tart számon, ami még valószínűleg mindig nem a mélypont volt. Apropó adóösszeírás: ez volt az az időszak, amikor szerencsétlen magyar jobbágynak kétfelé is kellett adózni, mind a török, mind a magyar részre. Azonban sem előtte, sem utána nem volt zökkenőmentes a paraszti réteg élete. A középkor egy jelentős része a birtokló nemesség kizsákmányoló törekvéseiről szólt, amin az 1514-es parasztfelkelés fordított. Egy battonyai földesurat, bizonyos Ravazdy Pétert karóba is húzattak a lázadók. Jóval később, 1891-ben a telekaprózódás és az elfogadhatatlan életszínvonal miatt tört ki az úgynevezett agrárszocialista felkelés, melyet a csendőrség véres kézzel tört meg. Ennek állít emléket a városháza falán egy emléktábla, illetve azzal szemben egy jóval monumentálisabb, szocreál emlékmű.
A török háborúk után viszonylag békés évszázadok következtek. A kipusztult Tisza-Maros határőrvidéket, így Battonyát is rác telepesekkel kívánta felvirágoztatni a kormányzat, akiknek gyarapodását legfeljebb egy-egy pestis- vagy kolera-járvány gátolhatta, a monarchia idejére viszont virágzó mezővárossá fejlődött a település. 1785-ben megépült az Arad-Buda postaút, melynek az egyik állomása éppen Battonya lett, ezzel is növelve jelentőségét. A következő évtizedekben kiépült a város utcarendszere, az előbb említett postaút pedig az 1850-es években kavics-borítást kapott, csökkentve a szálló por mennyiségét, javítva az utazás és a városi élet színvonalát. 1885-ben az ország vasúti vérkeingésébe is becsatlakozott Battonya a Szeged-Arad vonal átadásával. Állomásépülete hangulatos, már-már meseszerű, alaposabban szemügyre véve azonban kibukik, hogy igencsak felújításra szorul. Mindenestre remekül reprezetálja a századfordulós hangulatot.
Anno két fővárosi fővonalat kötött össze a Battonyát átszelő vasút, nem csoda, hogy jelentősége és forgalma mai léptékekkel mérve elképzelhetetlen. Ehhez képest ma csupán 2 pár vonat (lehetetlen időpontokban) köti össze a mindössze 18 km-re található Mezőhegyessel, ahol további mellékvonalakra átszállva lehet körülményesen eljutni akárhova is. Maradjunk annyiban, hogy ma már keveseknek jelent valós alternatvát a vonat ebben az amúgy is meglehetősen elszigetelt városban, és ezzel meg is érkeztünk a következő történelmi sarokpontig, Trianonig.
Napi két pár vonat Mezőhegyesre: egy hajnalban, egy késő este.
Az I. világháborút lezáró békediktátum és az új államhatárok gyakorlatilag halálos ítélettel értek fel Battonya számára. Szó szerint és átvitt értelemben is perifériára került. Az egykori járási székhely nemhogy önmagában nem bír különösebb gazdasági vagy kultúrális jelentőséggel, de még a környező nagyvárosokkal való kapcsolatait is tönkretették. Aradot nem kell különösebben megmagyarázni, hiszen az Romániához került. A nálunk maradt nagyvárosok közül Makó szintén folyamatosan veszített a jelentőségéből, ahogy azt a bevezetőben már említettem, Szeged pedig már nincs belátható távolságban, amin nyilván tovább rontott a szegedi vasúti híd 1944-es felrobbantása. Azonban még elgondolkodtatóbb, hogy Battonyának ma a saját megyeközpontjával sincs közvetlen kapcsolata, sem vasúton, sem közúton, ahogyan azt magunk is tapasztaltuk. Hiába itt a legevidensebb az átkelés Arad felé, csak tiszteketköröket leírva lehet kocsival megközelíteni a határt.
A modern kor történelmében Battonya nevével leginkább a szovjet invázió kapcsán találkozhatunk, ugyanis a trainoni határokat itt lépte át elsőként a Vörös Hadsereg 1944. szeptember 23-án. Szerencséjükre különösebb pusztítás nélkül élte túl a II. világháborút a város, mely egy-egy szép épület és dombormű formájában még őrzi dicsőbb és emlékezetesebb múltjának nyomait, de a felületes utazó számára csupán csak egy a romániai határtelepülések közül.
Túlgondoltnak semmi esetre sem mondható felszabadulási emlékmű.
A kaszinó épülete a fényesebb múlt mellett a neoncsöves gulyáskommunizmus időszakáról is árulkodik.
Az elmúlt évekkel ellentétben, 2022 nyara koránt sem a bringás kalandokról és kilométergyűjtésről szólt. Az első felét holmi esküvői szervezkedés tette ki, a másodikat pedig egy teljekörű fürdőszoba-felújítás határozta meg alapjaiban. Az más kérdés, hogy a napi rutin és ügyintézés címén sikerült néha egy-egy lopott órát a nyeregben töltenem, ám a legszűkebb környezetemet, Békés megyét nem igazán hagyhattam el. Nem volt ez másképp közvetlenül a tanévnyitó előtt sem. Az elveimből viszont nem engedtem: a nyarat valamilyen különleges tematikájú túrával kell méltón lezárni! És bár ez az útvonal kizárólag a Viharsarokban, kivétel nélkül ismert útszakaszokon vezetett, mégis különleges 110 kilométer sikerült magam mögött tudnom: összekötöttem egy karikával a környék grófi kastélyait.
Persze ezeket a kúriákat mind ismertem már (valamelyiket jobban, egyeseket kevésbé), de jellemzően külön alkalmakkal kerestem fel őket, nem szedtem csokorba, mint most. Pedig nagyon adja magát a lehetőség, olyannyira, hogy a Békéscsabai Önkormányzat évek óta építi és propagálja az úgynevezett Wenckheim-kerékpárutat, mely pont ezeket az ódon és megcsodálásra érdemes épületeket hivatott összekötni. Ha ez a kezdeményezés elnyeri végső formáját, valóban turistacsalogató attrakció lesz. A már meglévő hálózat adta számomra is az alapot, ugyanakkor egy kissé öncélúan ki is bővítettem, hogy biztosan megizzadjak a végére. A sporton túl legyen itt pár gondolat arról a 8 kastélyról, amelyek mellett eltekertem.
A Zenepavilon szomorú melódiája (Tarhos)
A Wenckeim család 1775-ben telepedett le Tarhoson, ahol a II. világháború végéig éltek.1946-ban énekiskola költözött be a magára hagyott kastélyba. Ez volt az első ilyen jellegű intézmény a világégés után, melynek tényét egy emléktábla is büszkén hirdeti a kastély falán, mint ahogy Kodály Zoltán 1953-as látogatását is. Ekkor már országos hírnévre tett szert a tarhosi iskola, amit - főleg a zenekedvelők körében - a mai napig őriz. Ebben nagy szerepet játszik az évről évre megrendezésre kerülő Békés-Tarhosi Zene Napok nevű rendezvény, melynek évtizedeken keresztül a kastély és parkja adott otthont.
Sajnos ez már mind történelem. A Zenei Napok ugyan továbbra is megrendezésre kerülnek (általában júniusban), de ma már nem Tarhos szolgáltatja a helyszínt. A kastély kertje szerencsére szabadon látogatható turisztikai célból, viszont az épület ajtajai le vannak reteszelve, az üvegen bekukucskálva pedig lehangoló látványban lehet részünk. Halkan jegyzem meg: ottjártamkor sikerült egy nyitott ablakot felfedeznem, ezen keresztül titokban beosontam az aulába. Jelentem: a megkezdett felújítás nyomai tetten érhetőek, ám ha lehet hinni az interneten is megtalálhatóő látványterveknek, akkor még nagyon sokáig fog tartani a kényszerű zárvatartás. Információm szerint nem a kultúra iránt elkötelezett tulajdonosokon múlik.
Családi ékszerDoboz (Doboz)
Vannak települések, melyek önkéntelenül is egy-egy hülye szóvicc elcséplésére ösztökélnek, Doboz is ezt a listát gazdagítja. A témánk szempontjából talán az a legérdekesebb, hogy ez a város volt hajdanán a Wenckheim család uradalmi központja. Ennek ellenére számtalanszor eltekertem már a kastélyuk mellett, anélkül, hogy egy pillanatra is megcsodáltam volna. Sőt, igazából azt sem tudtam, hogy hol van itt a kastély. Nem mentegetőzésnek szánom, de a hiba nem feltétlen az "én készülékemben" volt. Az XIX. század elején épített palotát ugyanis annyiszor és annyira átalakították, hogy ma már teljesen elveszítette műemlék jellegét. Historizáló részeit úgy kellett nyomoznom, és fényképet is igencsak problémás előnyös oldaláról készíteni. Egyébként általános iskolaként funkcionál.
Ennek ellenére sem fog csalódni az, aki építészeti vagy történeti attitűddel keresi fel a dobozi úri lakot. Az épületet és a közeli Holt-Köröst övező egykori angolpark mindenképpen megér egy misét! A facsoportok széles palettáját felvonultató rengetegben bújik meg a neoromán sítlusban épült Szent Kereszt kápolna, mely nem csak pompázatossága miatt különleges. Az 1902-ben felhúzott szentély az egyik első vasbeton alapú tetőszerkezettel büszkélkedhet az országban. Közvetlenül mellette található az ugyanabban az évben épült családi kripta is.
A város és a Wenckheim-hagyaték bemutatása nem lenne teljes, ha nem említeném meg a híres magtárat. A mind archeológiailag, mind agrártörténetileg kiemelkedő jelentőségű épület Ybl Miklós tervei alapján készült el 1863-ban. Még a mai, jócskán leromlott állapotában is impozáns látványt nyújt.
Himnuszok otthona (Gyulavári)
A ma már Gyulával teljesen összenőtt és (legjobb tudásom szerint) közigazgatásilag is a neves fürdővároshoz tartozó Gyulavári erdetileg nem a Wenckheim család birtoka volt, bár a kastélyt feltételezhetően már ők építtették. Aztán a második világháborúig még előfordult néhány tulajdonosváltás előkelő körökön belül, majd - jellemző módon - állami kisajátításra került. 1948-tól termelő szövetkezetnek adott otthont a gyulavári kastély, ennek megszűnésével viszont erőteljes romlásnak indult az épület. Az Uniós forrásból történő felújítás 2007-ben ért véget, azóta múzeumként látogatható.
A kitömött és preparált állatokkal tarkított természettudományi kiállításon túl találhatunk itt népművészeti és képzőművészeti részleget is. Számomra a legérdekesebb a Himnusz terem volt, melyben füllhalgatók segítségével számos ország nemzeti himnuszát hallgathatja meg a látogató, miközben a magyar nyelvű fordítást is elolvashatja.
Méltán híres (Gyula)
A Békés megyei látványosságok népszerűségi listáján talán nem pont az első vagy második helyen szerepel, de a dobogóra jó eséllyel ráfér a gyulai Harruckern-Wenckheim-Almásy kastély. Az egykori gyulai várudvaron belülre, a nemeztközi hírű várfürdő tőszomszédságában felhúzott épület elődjét még valamikor 1745 előtt avatták fel, azóta viszont kénytelen-kelletlen átesett egynéhány átalakításon, kezdve az 1801-es nagy gyulai tűzvésszel, a 2016-os nagyszabású felújítással bezárólag. Egy meglehetősen modern és interaktív kiállítás mutatja be a falakon belül a kastély és a birtokló családok több évszázados történetét, de mindig tartogat valami időszakos meglepetést is az üzemeltető. Ennek, valamint előkelő megjelenésének és szerencsés fekvésének köszönhetően az ország egyik - méltán - leglátogatottabb kastélya.
Egy "betolakodó" a listán (Kétegyháza)
Az egyik gyengepontom a túlzott önbizalmam, ezen a kastély-gyűjtő túrán is elhittem magamról, hogy képes leszek térkép nélkül is végigtekerni az útvonalon, hiszen kivétel nélkül ismert útszakaszokat fűztem egybe. Így fordulhatott elő, hogy Gyuláról rossz irányból távoztam és tettem egy feleslegesnek tűnő kétegyházi kitérőt. Utólag jöttem rá, hogy a sors keze játszott közre. Az eredetileg 90 kilométeresre tervezett kirándulásom végül 110-re duzzadt ugyan, viszont így egy újabb kastély vehettem fel a listára, még ha az nem is illeszkedik tökéletesen az eddigi tematikába. A kétegyházi kastély ugyanis nem a Wenckheim, hanem az Andrássy, illetve az Almásy családok neveivel fémjelzett. Az épület klasszicista stílusú elődje egy tűzvész során leéget, Ybl Miklós viszont igyekezett az eredeti hangulatra törekedni. Az ő tervei alapján épült fel a ma is megtalálható kastély 1858-ban, mely technológiai újításként öntöttvas oszlopokkal tarkított. Mint annyi más esetben, ebbe a kúriába is iskola költözött be a világháború után, jelesint a Mezőgazdasági Szakképző Iskola. Az itt dolgozó tanárok és itt tanuló diákok munkájának köszönhetően született meg a Mezőgazdasági Gépfejlődéstörténeti Gyűjtemény a kastély falain belül.
Eklektikus naptár (Szabadkígyós)
Az elsőre feleslegesnek gondolt kétegyházi kiruccanás után csakhamar visszatértem a tervezett útvonalamra, melynek a következő állomása Szabadkígyós volt. Bringás szempontból érdekes lehet az a meg nem erősített állítás (én magam sem tudom, hogy kitől/hol hallottam), hogy innen Újkígyós felé alakították ki anno az ország egyik első forgalomtól elzárt kerékpárútját. Akár így volt, akár nem, azt mindenesetre tényként közölhetem, hogy az egyik legfrissebbet biztosan itt adták át, aminek köszönhetően 2022 nyarától Békéscsabáról is kényelmesen elérhetővé vált a település a biciklisek számára. Úgy gondolom, hogy a kihasználtságra nem lesz panasz, tekintve hogy Szabadkígyós is bővelkedik a látnivalókban. Én ugyan éppen a másik irányból, a vasútállomás felől érkeztem, de történelmileg ez így korrektnek tekinthető, hiszen maga Ferenc József is így tett 1857-ben. Az más kérdés, hogy az én tiszteletemre nem húztak fel holmi diadalívet a határban. Ez mondjuk felháborító.
A diadalív tőszomszédságában álló Szent Anna kápolna egész egyszerűen fotózhatatlan, annyira körbenőtték a dús lombú fák. Sebaj, helyette megörökítettem a Wenckheim családi kriptát.
No de térjünk rá a tulajdonképpeni apropóra, már csak azért is, mert - véleményem szerint - nem csak a megye, hanem az ország egyik legszebb kastélya a szabadkígyósi, mely azontúl, hogy egy korszerű arisztokrata hodály volt a maga idejében, egyben egy eklektikus naptár is. A tervező - aki ki más lenne, mint Ybl Miklós - maximálisan kielégítette Wenckheim Frigyesék igényét, akik úgy álmodták meg otthonukat, hogy az 4 lakrészből álljon a 4 évszak tiszteletére, hasonló oknál fogva 12 bejárata legyen a 12 hónap, és 365 ablaka az év 365 napja végett. Mi sem természetesebb, hogy az épületben 52 szoba található, hiszen egy naptári évbe ennyi teljes hét fér bele. A nagyszabású felújításon átesett és frissen átadott ékszerdobozhoz némi személyes kötődésem is van, amit muszáj megosztanom a kedves Olvasóval: 1970-ben itt forgatták a Szeressétek Odor Emíliát! című magyar filmet. Nagypapám (aki a filmiparban építészként és díszlettervezőként szerzett nevet magának) a stáb tagja volt.
Lakatlanságra ítélve (Póstelek)
Romos házak, omladozó épületek mellett sétálva mindig elfog egy melankólikus érzés, amit valószínűleg az a felismerés vált ki, hogy annak idején ezzel az adott téglakupaccal valakinek egészen más, konkrét tervei voltak. Lehet, hogy otthonnak, lehet, hogy üdülőnek, vagy akárminek szánta, de semmi esetre sem az enyészetnek. Az 1890-es években megálmodott pósteleki Wenckheim-Széchenyi kastély méltán, mégis méltatlanul illeszkedik ebbe a sorba. Szomorú belegondolni, hogy a nyilvánvalóan rengeteg energiabefektetéssel és nagy csinadrattával megépült családi villát alig 50 évig lakták, ám sok-sok társával ellentétben, ennek a kastélynak máig nem találtak újabb funkciót. Sem iskola, sem TSZ, sem más intézmény nem költözött a második világháború óta magányos épület falain belülre, a természet pedig elkezdte visszafoglalni azt, ami az övé, nem kis pusztítást végezve. Nekem még éppen volt szerencsém belül is szétnézni, aminek az élményét leginkább a sziklamászáshoz tudnám hasonlítani, azóta viszont már rácsokkal védik a területet a túlzottan is bátor turisták elől. Jó lenne valami biztatót írni ennek a történet végére, ám semmilyen komolyan vehető felújítási szándékról nem tudok. Egyelőre annak kell örülni, hogy ez a (rom)kastély is első osztályú kerékpárúton érhető már el, méghozzá több irányból is.
Újratemetés van, újjászületés nincs (Gerla)
A közigazgatásilag Békéscsabához tartozó pár utcás Gerla erdők és szántók által övezett határán bújik meg saját, eldzsungelesedett parkjában Weckheim Károly szebb időket látott kastélya. Az előbb bemutatott pósteleki szomszédjához viszonyított jobb állapotát annak köszönheti, hogy 1990-ig iskolának adott otthon. Ennek tükrében viszont még elkeserítőbb a felismerés, hogy ennyire a sorsára hagyták az elmúlt pár évtizedben. A neten található híreket olvasva az a benyomása támad az embernek, hogy felújítás mindig is kellemetlen teher volt valamennyi potenciális vállalkozó részére, és logikusnak tűnik, hogy az idő előre haladtával egyre csak "zsebbe nyúlósabb" lesz a történet. Nem túl biztató kilátások.
Ha már a túrám nyolcadik, és egyben utolsó kastélyához nem tudok happy endet rendelni, legalább egy érdekes anekdotát hadd osszak meg! 1964-ben a kastély egykori kertjéből lecsíptek egy szeletet, hogy ott alakítsák ki a helyi sportpályát, mely a mai napig megtalálható (azon, hogy ez mennyire méltó, lehet vitatkozni, mindenesetre nem példa nélküli). Mit ad Isten, éppen azon a területen temették el még 1944-ben gróf Wenckheim Jenőt, akinek a sírját így kénytelen-kelletlen felnyitották, és földi maradványait újratemették a gerlai temetőben. Több gerlai szemtanú egybehangzó beszámolója kiemelte a 20 éve halott előkelőség épen maradt vörös haját.
Ez lett volna az én nyár búcsúztató kastély-túrám, melyet elsősorban a magam kedvtelésére valósítottam meg, de írásom végére érve szeretném azt hinni, hogy másnak is kedvet csináltam ehhez a karikához. Halkan jegyzem meg, hogy a merészebb kilométerfalók tovább bővíthetik a listát, hiszen Békés megye egyéb építészeti és történeti érdekességekben is bővelkedik. Nem utolsó szempont, hogy bicikliutakban sem állunk rosszul országos viszonylatban.
A mai napom Szabó Pál munkásságának jegyében telt, aki mondhatni, hogy az 50-es évek sztár-írója volt. Regényeiben jellemzően a két világháború közötti magyar falut jeleníti meg olvasmányos és szórakoztató módon. Mindez annak tükrében érdekes, hogy egyébként egy hat elemit végzett vidéki ember volt, szakmáját tekintve kőműves. Köztünk a közös pont a kerékpár nyergében teljesített sok-sok kilométer, bár őt nem annyira a szenvedély, inkább a szükség hajtotta.
Komádiból indultam, majd egy körösnagyharsányi kitérővel (ahol 5-ösre vizsgáztattam az ultrahangos kutyariasztómat) megérkeztem az író-óriás szülőfalujába, Biharugrára. Most jártam itt életemben először, mégis mintha már ismertem volna az utcákat. Szabó Pál nem is csinált titkot belőle, hogy számtalan regényét a legszűkebb értelemben vett hazája ihlette. Apropó: állítólag lettek is bőven haragosai a faluban, ugyanis egyesek magukra ismertek egy-egy kellő iróniával bemutatott karakterben.
Hol máshol, mint a Szabó Pál utcában, a 46-os szám alatt találtam rá az emlékhelyként funkcionáló szülőházra. Egy gyors telefon, pár perc várakozás, és már bent is voltam abban a lakásban, mely ugyanazt az állapotot kívánja megőrizni, amit Szabó Pál hagyott hátra 1970-ben bekövetkezett halálakor.
Szoboszlai Zoltán úrtól egy minden igényt kielégítő tárlatvezetést kaptam, majd közösen elanekdotáztunk Pali bácsi örökségéről, Biharugra, majd tulajdonképpen az egész ország 20. századi történelméről. Ha bárkit megmozdít ezek közül a témák közül bármelyik is, meleg szívvel tudom ajánlani ezt az élményt. A túrám irodalomnak szentelt részét a helyi temetőben zártam, ahol Szabó Pál sírhelye fogadott. A művészúr szellemiségét jól tükrözi, hogy végakarata alapján egyházi szertartást kapott, ugyanakkor sírhelyét régi pogány magyar szokás szerint kelet-nyugati irányban tájoltatta, mellyel jócskán kitűnik a pont ellentétes irányban elhelyezett sírok többségétől. A hatalmas sziklakő szintén az ő végrendelkezése nyomán került itt elhelyezésre.
A napi távom töredékét abszolváltam mindössze, ám a kultúrmegállók ezzel véget értek. A hátralévő majd 70 kilométert szinte egy szusszra teljesítettem, csupán Biharkeresztesen tartottam egy rövid ebédszünetet. Innentől pedig szinte végig kerékpárúton közlekedhettem, Berettyóújfalutól ráadásul a névadó folyó gátján. Zsákán még rácsodálkoztam a kiváló állapotban tündöklő Rhédey-kastélyra, majd visszatértem Komádiba, ahol az autóm már várt engem a trailerrel.
Ha a bejegyzésem elolvasása után nem is pattansz azonnal nyeregbe, azért remélem, kezedbe veszel egy Szabó Pál-könyvet! Érdemes!
Robival 2018 augusztusában kitaláltunk, hogy teszünk egy nyárzáró karikát Tőserdőn. Aztán igencsak megrökönyödtem, amikor állandó túratársam és barátom egy Camping biciklivel jelent meg a kiskunfélegyházi kiindulóponton, melyet tovább fokozott a felismerés, hogy ő valóban ezzel a cirkuszi kétkerekűvel kívánja abszolválni 80 km-es távot. Ha aznap valaki azt mondja nekem, hogy nem is olyan soká magam is szerelmese leszek ennek a konstrukciónak, hát azt tuti, hogy körbe röhögöm.
Be kell látnom, úgy jártam a Campinggel, mint az egyszerű ember, amikor találkozik egy vadidegen hobbival: az első reakció, hogy "mi ez a hülyeség", majd amikor kipróbálja, rájön, hogy nem is olyan rossz, később pedig azon kapja magát, hogy egészen rabjává vált a témának. Robin persze meg sem lepődtem, sosem álltak távol tőle a - mondjuk úgy - alternatív megoldások, de arra már tényleg felkaptam a fejem, amikor az egyik ötödikes tanítványomról, Gellértről derült ki, hogy teljesen bele van pistulva a Csepel kerékpárok ezen típusába. Rajongásának mértékét jól érzékelteti, hogy egy 45 perces testnevelés órát ki tudott tölteni Camping-témájú interaktív előadásával, osztálytársainak legnagyobb megelégedésére. Ám nem csak beszélni szeret szerelme tárgyáról: rendszeresen a nyergébe is pattan, és azzal falja Szeged környékén a kilométereket. Egyszer még engem is rávett egy nem mindennapi Campinges kirándulásra a Maros-folyó mentén, melyet azóta is emlegetünk. Pár évvel később már nekem kellett szervezni egy retro túrát Szentendrére, aminek a tematikájába remekül illeszkedtek ezek az öreg vasak. Valószínűleg nincs annál fölöslegesebb dolog, mint amikor egy mániákust a miértekről faggatják, én mégis rákérdeztem Gellértnél egy interjúban, mire ő nagyon elegánsan kivágta magát. Annyit mondott: "Nekem ez adja át az élményt!". Kell ennél több?!
Teltek-múltak az évek ezek között a bolond biciklisek között, mire rájöttem, hogy basszus, hiszen a Camping nekem is átadja az élményt! Tök jó, hogy kiegyenesedve lehet tekerni; hogy a zebránál nem kell lemászni a vázról; hogy a vonaton nem kell rá külön jegyet venni; hogy összehajtva akár egy kis autó csomagtartójában is elfér; és még sorolhatnám az érveket, de minek?! Aki ezt át tudja érezni, annak a 20 colos kerekek önmagukért beszélnek! Már csak egy saját paripára (pónira?) volt szükségem, hiszen az nem járja, hogy mindig más tollával ékeskedjek! Ekkorra viszont már igen magasan volt az igényszintem, pontosan tudtam, hogy a leendő Campingemnek milyen kritériumoknak kell megfelelnie. Éppen ezért nem vettem meg az első, de még a sokadik kiszemeltet sem. Az egyik bácsika, akinek a próbakör után visszaadtam az eladó biciklijét, mondván, hogy köszönöm szépen, de nem ezt keresem, sértődötten vetette oda nekem: "Nem értem, mi a baja! A Camping az Camping, vagy nem?!" Hát nagyon nem, de azért nem ítéltem el érte. Neki valószínűleg nem adta át az élményt... Egy a lényeg: a számomra tökéletes példányért Békésről egészen a Pest-közeli Dánszentmiklósig kellett utaznom. Nem ez volt a legközelebb, nem ez volt a legolcsóbb, de ez volt az a darab, amiről rögtön tudtam, hogy az enyém akar lenni. Igazán ritka életérzés, és hogy Woody Allan-t idézzem: "Bárcsak minden ilyen flottul menne az életben!"
Az első közös képünk Dánszentmiklóson.
Az volt a tervem, hogy lábon hozom haza, azonban a lánc (ami vélhetően még a gyári volt!) pár kilométer után elszakadt. Mire találtam egy szervízt, ahol újat kaphatott, elkezdett szakadni az eső, így kénytelen-kelletlen vonattal vittem haza a friss szerzeményt.
Az interneten rátaláltam a nyitjára, hogyan lehet a Csepel kerékpárok alvázszáma alapján kideríteni a gyártási évet, így minden kétséget kizáróan állíthatom, hogy egy igazi matuzsálemmel gazdagodtam. 1964. Mindjárt 60 éves lesz a kicsike! És nálam fogja betölteni! De addig még sok közös kalandunk lesz! Mostani írásom egyik apropója éppen a felismerés, hogy ebben a hónapban (2021 augusztusa) az öt működésképes biciklim közül ebbe az oldtimerbe tettem a legtöbb kilométert (150), de az eddig közös összteljesítményünkre is büszke vagyok (450 km).
2021 augusztusában a Balatonra is lejutottunk. Még mindig előszeretettel vadászom a retro hangulatot, amihez már egy éve a Campingem is hozzátartozik.
Persze vannak, akik hasonlóképp megmosolyognak, mint amikor én láttam meg Robit anno a félegyházi vasútállomáson. Elismerem, hogy egy közel 190 magas, 30+-os férfiember furán festhet 2021-ben a Camping nyergében ülve. Viszont annál jobban esnek az elismerő tekintetek, és méginkább a szavak, mert szerencsére azokból is van bőven. A szerelőm (csak egyszer találkozott vele) a "tip-top" jelzővel látta el, de az utca embere is rendszeresen csodájára jár. Pár napja például a békési piacon jött oda hozzám egy erősen középkorú fickó, kifejezni gratulációját. Ő még valószínűleg annak a generációnak a reprezentánsa, amelyik emlékszik az Utánam, srácok! című sorozatra, így arra is, hogy a 60-as/70-es évek ifjúságának számára egy Camping biciklihez nem sok minden volt fogható. És akadnak különcök, akik számára még most sem.
Gyakran csoportos túrát is a Campingemmel vezetek. A gyerekeket egyébként - számomra meglepő módon - jellemzően ámulatba ejti ez a csekély méretű bicikli. Aztán egészen meglepődnek, mikor a sor elejéről visszapillatnok, hogy bírják-e tartani velem a tempót.
Összehajtva nem foglal el több helyet, mint egy gurulós bőrönd, így bármely csomagtartóban elfér. Ez az egyik legfőbb tulajdonsága, ami miatt nem csak kiállítási tárgyként, hanem a mindennapokban is funkcionál nálunk.
A békési retro piacolás alapvető elemei a lángos és a kosaras Camping. Évi egyszer azt mondta, hogy jó-jó ez a bicikli, de egy normális bevásárlást már nem lehetne vele megcsináli. Mire én: "Fogd meg a söröm!"
Örök hála Gellértnek, amiért egy szép őszi napon meglepett ezekkel a matricákkal, így lett igazán autentikus a Campingem.
Kevesebb, mint egy év leforgása alatt kisebb fajta Csepel-gyűjtő lettem, annak ellenére, hogy nem volt ebben különösebb szándékoltság. A következő darab bemutatására is hamarosan sort kerítek.
Mi is az a youngtimer? Lehetne hosszasan csűrni-csavarni, de kihámozva a lényeget: olyan autómobil, ami még éppen nem minősül oldtimernek. Évi 2020 tavaszán lepte meg magát egy 1993-as évjáratú Volkswagen Polo Fox-szal, ami azóta is üzembiztosan kiszolgál minket. A rozsda- és törésmentes kasztni, a sok-sok eredeti alkatrész, és nem utolsó sorban az alig 80 ezer futott kilométer miatt már a megvételkor sejtettük, hogy jó befektetésnek fog bizonyulni, az azóta eltelt időben pedig teljesen beleszerelmesedtünk ebbe a youngtimer Volkswagenbe, vagy ahogy mi hívjuk: a Kispirosba.
2021 augusztusában immáron 25. alkalommal került megrendezésre Gyomaendrődön a Nemzetközi Volkswagen Találkozó. Az elmúlt években mi is ki-kilátogattunk, egyrészt a helyszín közelsége, másrészt a téma-iránti nyilvánvaló vonzalmunk miatt. Évi – nő létére is – eléggé bele van pistulva az autós témákba, nekem pedig gyerekkori kedvenceim az öreg Volkswagenek, amit még anno a népszerű Herbie-filmek alapoztak meg. Idén szinte adta magát, hogy a saját büszkeségünkkel látogassunk ki az eseményre. Bár voltak afelől kétségeink, hogy egy 28 éves Polo mennyire fog beleilleni a főképp 60-as, 70-es évek bogarai és buszai alkotta összképbe, de Kardos Feri bácsi (aki a találkozó szervezője és – mondhatni – élő legendája) megnyugtatott minket: minden Volkswagennek helye van Gyomán! A helyszínt körbejárva aztán mi is örömmel konstatáltuk, hogy nem fogunk szégyent vallani a Kispirossal. Sőt, annyi közös kilométer és élmény után igazán megérdemelte, hogy a műértő közönség együtt csodálja a német autóipar többi remekével.
A Kocsor-famíliában úgy dívik, hogy a mindenkori négykerekű nagy becsben tartva, családtagként van kezelve, nem meglepő, hogy Évi is vitte magával ezt az attitűdöt.
A Nemezetközi Volkswagen Találkozó négynapos programja a hagyományoknak megfelelően egy Beatles-koncerttel kezdődött a The Black Birds együttes előadásában. Minden tekintetben igyekeztünk adaptálódni a retro-hangulathoz.
Az esemény csúcspontja a rendőri felveztéssel történő csoportos felvonulás a város utcáin. Természetesen mi is megmutattuk magunkat a szikrázó napsütésben, de szigorúan felhúzott ablakokkal. Ugyanis a tradíció szerint a polgárság hűsítő vízzel üdvözli az autósokat, ki szódás szifonnal, ki vízipisztollyal, mások egyenesen kerti slaggal. Kellet pár perc, míg felfogtuk, hogy ez itt a világ legtermészetesebb dolga, sőt, a VW Transporterek platóról egyesek viszonozták is az össztüzet.
Boldogsággal töltötött el minket, hogy végre nem csak külső szemlélői voltunk egy ilyen autós eseménynek. Még a végén annyira belelkesülünk, hogy meg sem állunk a 2022-es Wörthersee-i találkozóig! Miért ne?!
„Minek ide ez meg az?!” Gyarapodhat gyakorlatilag bármivel országunk infrastruktúrája, szinte állandóan bele lehet botlani ezekbe a kritikus hangokba. Nem mondom, sejteni vélem a jelenség magyarázatát, és még csak azt sem állítom, hogy teljesen értetlenül állok a dolog előtt. Ám attól, hogy időközönként (a gyakoriságot most inkább ne firtassuk) teljesen felesleges beruházásokra mennek el ilyen-olyan pénzek, még nem jelenti azt, hogy minden, ami Magyarországon épül, eredendően hülyeség.
Nem egyszer hallottam személyesen ezeket a bizonyos kritikus hangokat akkor, amikor kerékpárút építésének voltunk szemtanúi… „Minek ide bringaútút?! Ki fogja használni?! Hiszen nem jár erre senki biciklivel!” – hangzott a fejtegetés, miközben autónkkal araszolgattunk a dugóban. „Mindig azok a negatív hullámok!” – fogalmaztam meg ilyenkor magamban Csodabogár legendás aranyköpését, de talán nem csak azok értenek velem egyet, akik látták a Kelly hősei című mozit. Ugyan nem vagyok közgazdász, sem közlekedésmérnök, viszont a kínálat-kereslet ok-okozati összefüggései józan parasztésszel is felfoghatóak. Sőt, néha egyenesen kiszúrja a szemünket.
Legfrissebb élményem a Pósteleki erdőben ért. 2016 nyara óta rendszeresen járok erre, és nem egy bringás csoportnak mutattam meg a környék szépségeit. A Wenckheim-kastély impozáns romjait, a hozzá tartozó csodálatos ligetet, az állatsimogatót, a hangulatos erdei ösvényeket, stb. Túratársaim időközönént meg-megkérdezték tőlem, amire a választ magam is csak sejtettem: miképp lehetséges, hogy itt még főszezonban is alig lézengenek az emberek?
Láss csodát! 2021 nyarán visszatértem, ismét egy csoporttal, és mit ad Isten: az erdő tele van emberekkel! És ami számomra még szembeötlőbb volt: a sorompó környéke telis-tele kerékpárokkal. De valami eszméletlen sokkal! Hogy mi a magyarázat? A tavasz során felújították a már meglévő, de leromlott állapotú bringautat Békéscsaba és Póstelek között. Le a kalappal a kivitelezők előtt, mert túlzás nélkül állíthatom: nyugat-európai minőségű 8 kilométeres szakaszt hoztak létre. Ennyi kellett ahhoz, hogy egy szép nyári délelőttön kirándulók százai keressék fel az erdőt.
Szóval lehet azon agyalni, hogy „minek ide ez meg az”, de szerintem a valódi kérdés, hogy hány ilyen 8 kilométeres bringaút hiányzik még ebből az országból.
