Hiszem és vallom, hogy a csoportos túrázás valamennyi válfaja csapatsport. Hatványozottan igaz ez a kenuzásra, mert amíg gyalogosan vagy éppen kerékpárral adva van a lehetőség el-elkalandozni a többiektől, a hajóban ülve ugyanezt nem úszná meg szárazon az emberfia. Legyenek bármennyire is különbözőek nem, életkor és előképzettség szerint, a résztvevő sportolók célja közös, mégpedig eljutni együtt A-ból B-be. Ennek érdekében pedig mindannyian evezőt ragadnak, megpróbálják a mozgásukat összehangolni, beosztani egymás erejét, irányban tartani a járművet, legyőzni a természet várt és nemvárt ellenállásait.

A kenuzás társadalmilag hasznos tevékenység. Az életre tanít. És mielőtt valaki túlzott szentimentalizmussal vádolna, gondolja csak végig mindazt, ami aktuálisan a magyar embert, és tulajdonképpen az egész emberiséget foglalkoztatja és vesse össze a bevezető gondolataival! Egy olyan világban, ahol a népesség oltáspártiakra és oltásellenesekre, Pfizeresekre és Sputnikosokra, távolságtartókra és tagadókra, szabályos maszkot-viselőkre és orrukat kidugókra oszlik szét, igenis szükségünk van arra az illúzióra, hogy képesek vagyunk közös célokért küzdeni.

Márpedig a közös cél meg lett fogalmazva: visszakapni a régi életünket! Magasztos gondolat! Igen ám, de emlékszünk-e még, milyen volt azelőtt? Amikor nem került elő a gépből minden mosás után egy maszk… amikor nem feszengtél, ha valaki kezet nyújtott neked… amikor nem érezted magad bűnözőnek, ha csoportosan túráztál.

Ezek a gondolatok kerítettek hatalmukba, miközben fiatal legénységemmel (jobban mondva leányságommal) csordogáltunk a Fehér-Körös holtágán és az Élővíz-csatornán. Ketten közülük csupán tizenegy évesek, gyakorlatilag nulla evezési tapasztalattal, mégis örömmel vettek részt ezen a 26 km-es kiránduláson, pedig nem kis kihívás volt ez számukra. Ám – ahogy azt kell – mindannyian próbáltuk a legjobbat kihozni magunkból és egymásból, hogy végül célt érjünk. Talán mondanom sem kell: sikerült is. Reméljük, hogy a tanulságokat az élet egyéb területein is tudjuk majd kamatoztatni.

Ami pedig a régi életünk visszaszerzését illeti: azon is töprengtem, hogy az ilyen korú gyerekek, akik köztudottan alkalmazkodóbbak, vajon mennyit fognak fel a világ változásaiból, és vajon mennyire igénylik azt a bizonyos régi életet. A választ a célegyenesben kaptam meg az előttem ülő kislánytól, aki egy pillanatra bevette az evezőjét, körülnézett hajóból, majd azt mondta mosolygósan: „Bence bácsi! Végre volt egy nap, amikor elfelejtettem, hogy van COVID.”

Végre volt egy nap! És lesz még! Sőt, egyre több! És egyszer talán minden nap lehet ilyen!