Valószínűleg nem árulok el nagy titkot, hogy egy mesélő még a valós eseményeken alapuló történetét is kicsit kiszínezi, itt-ott elcsalja vagy átírja bizonyos részleteiben. Ősidők óta tart a krónikások eme foglalkozási ártalma, mentségükre szóljon, hogy általában jószándék, mi több, irodalmi felelősségtudat húzódik meg mögötte. Hiszen ha a katarzist el lehetne érni művészi eszközök nélkül, akkor száraz jegyzőkönyvek olvasásával szórakoztatnák magukat az emberek. De nem így van.

Amikor egy óriás puzzle játék kirakása közben elvész néhány darabka, akkor is látja még a hülye is a végén, hogy mi van képen, mivel az agy képes kipótolni a hiányos részeket. Így áll össze egy jó sztori egy mesélő fejében is, aki sokszor már eleve a fantáziával feltöltött változatot fogja a nyájas olvasó elé tálalni, anélkül, hogy tudatosítaná benne. Ez nem átverés kérem, hanem minden tollforgató Hérodotosztól örökölt joga és felelőssége.

A mostani történet megfogalmazásakor szinte reflex-szerűen nyúltam ehhez az írói fegyverhez: kitalált nevekkel fiktív helyszínre vittem a cselekményt. Kétszer veselkedtem neki, egyiket sem fejeztem be. Nem tetszettek. A második kudarc után napokig csak jegeltem az ügyet, míg nem rájöttem, hogy nem pusztán alkotói válságról van szó. Egész egyszerűen ez a történet attól szép, hogy pontosan úgy történt, ahogy. Se elvenni, se hozzáadni nem szabad.

Ezen az őszi, napsütéses vasárnap délelőttön a ház körül bogarásztam. A konyhabútor egyik elemét selejteztük ki. Nem volt annak tulajdonképpen semmi baja, mindössze eljárt felette az idő. Na, a tárolóba pont jó lesz nekem, gondoltam magamban, és már meg is találtam neki az ideális sarkot a szerszámok s limlomok között. Elkezdtem belepakolni azokat a holmikat, amik addig csak úgy lógtak volna a levegőben, ha ugyan képesek lettek volna lebegni, gyakorlatilag folyton-folyvást útban voltak. És micsoda segítségem volt hozzá! Alig két éves kislányom egymás után adta a kezembe a kalapácsokat, imbuszkulcsokat, géprongyokat. Nekem csak be kellett pakolnom az újdonsült kinti szekrénybe. 

Aztán egyszer csak nem érkezett újabb szállítmány. Pedig még lennie kellett egy s másnak! Mesterkélt szigorúsággal fordultam hátra törpe logisztikai ügyintézőmhöz, ám rögtön világossá vált, hogy már a próbaidő lejárta előtt befejeztük a közös munkát. Egy viseletes Tesco-s vászonszatyor volt az ölében, abból húzta elő apu sokat látott, ám évek óta parkolópályán veszteglő görkorcsolyáját.

-Baba felveszi - mondta csilingelő hangján, és már húzta volna fel a pici csülkeire. Persze rögtön tudta, mire való. Azt hiszem, az egyik Mickey-egeres könyvében is láthatott már ilyet, meg hát testnevelő gyermeke. A sporthoz való vonzódás és érzék nála apai örökség.

-Kicsikém! Az nem jó rád. Túl nagy! Még nőnöd kell bele! - törtem le ambícióit. Hiába, a 43 és a 21 közötti lábméretbeli különbséget még vastag zoknival sem lehet elcsalni.

-Apa segít! Apa megoldja! - hangzott a válasza. Mostanában egyre gyakrabban ez a helyes megfejtés egy aktuális problémára. Ha nem tévedek, ez anyai örökség.

Apa gyorsan meggyújtotta a virtuális villanykörtét a feje fölött: belebújtattam kislányomat cipőstül az ütött-kopott, pókhálós, egysoros görkoriba. Viccesen festett apróságom abban a böszme csónakban. Megfogtam a kezét és segítettem neki talpra, pontosabban kerekekre állni.  Rém boldog volt. Egy szülő pontosan tudja, milyen az, amikor gyermeke annyira elégedett, hogy majd kiugrik a bőréből. Na, ez a pillanat pont ilyen volt. Arra hajaztam, hogy ezzel ki is merítettük a témát, és vissza lehet esetleg térni a pakoláshoz, ám közel sem így alakult.

-Kimegyünk! - hangzott a következő instrukció. Ehhez már hozzá sem kellett tenni, hogy majd apa oldja meg. Magától értetődött. Hónom alá csaptam mindkét görkorcsolyát, tizenegy kilós tőkesúlyával együtt, és egy szempillantással később már kint voltunk.

Zsákutcában lakunk. Tizenkét ház, köztük olyan, amit nem is laknak. És nincs is mindenkinek autója. Gyakorlatilag alig van forgalom. Ennek ellenére kaptunk aszfaltborítást, lassan egy éve. Még nem göröngyös. Tudtam én, hogy egyszer ideális terep lesz arra, hogy megtanítsam a lányomat görkorcsolyázni, egyedül arra nem voltam felkészülve, hogy mindez a terveimhez képest évekkel korábban fog elkezdődni (lányos apukaként őszintén remélem, hogy ebből a fajta élményből nem lesz rendszer a jövőben…).

Mögötte álltam, a hóna alatt fogtam mindkét kezemmel, majd megindultunk. Ezúttal nem a felhőtlen gyermeki örömet láttam, vagyis inkább éreztem rajta. Hanem az elszántságot. Azt, hogy ő most tényleg görkorcsolyázni akar. És szó, ami szó, nem is ment rosszul neki. A lendületet nyilván én adtam, de a tartást már nem mindig. Játszott a súlypontjával. Hol lejjebb eresztette, hol fölemelte, de teljesen tudatos volt, amit csinált. Nyilván hibázott, előfordult többször is, hogy hagyta maga alól megszökni a korikat, ilyenkor volt jelentősége, hogy mégiscsak ott van a kezem. De számomra megdöbbentő volt például az, hogy a haladás elvét azonnal értette és alkalmazta. Végig párhuzamosan tartotta a lábfejeit. Már ha menni szeretett volna. Ha fékezni vagy kanyarodni, akkor valamelyiket elkezdte keresztbe rakni. Tényleg így volt, pedig én sem akartam elsőre elhinni, ezért szándékosan teremtettem olyan szituációkat, hogy kénytelen legyen döntést hozni, és mindannyiszor a jót hozta meg. Ha apa az árok felé terelte, akkor már emelte is a korit, ha stimmelt az irány, akkor hagyta őket párhuzamosan gurulni. Nagyon büszke voltam rá, milyen ügyes. Ugyan majd leszakadt a derekam, mégis körök sokaságát tettük meg a csendes, már-már kihalt utcánkban a kellemes, őszi napsütésben.

A délutánt már a házban töltöttük. A friss levegő és a mozgás kellemesen lefárasztott, jól esett a négy fal között lézengeni, semmit se csinálni. A lányom mondjuk biztosan másképp volt ezzel, de nem adtunk neki választást, kénytelen volt a szobácskájában elmókuskázni.

Egyszer csak megszólalt a csengő. Ritka alkalom. A vendégeink jellemzően telefonon vagy Messengeren üzenik meg jöttüket. A hagyományos csilingelés egyértelmű jele annak, hogy olyasvalaki érkezett, akire nem számítottunk. Miután a feleségem kiment kaput nyitni, kiderült, hogy ez az aktuális helyzetre hatványozottan igaz: a srégen szembeszomszédból jött át az asszony. Öt éve lakunk egymás mellett, de ezalatt túl sok interakciónk nem volt. Ha találkozunk, persze, köszönünk egymásnak, de ezzel nagyjából kimerült a közös történetünk. Lövésem sem volt, miért lépte át a küszöböt - a szó szoros és átvitt értelmében is - épp a mai délutánon.

Egy kis város (rossz nyelvek szerint egy nagyra nőtt falu) egyik szegletének pöttömnyi zsákutcácskájában élve nem kell messzire menni esszenciális információkért, mi is hallottunk ezt-azt a szomszédunk családjáról. Hogy az anyuka emberemlékezet óta le van százalékolva. Hogy apuka sem valami magasan kvalifikált, idénymunkából tartja el az asszonyt és a három gyermekét. Hogy olyannyira nincs mit a tejbe aprítani, hogy - állítólag - többször volt már zálogosítva a családi fészek. Ezek persze nem hiteles forrásból származó értesülések. Mindenesetre az eddigi tapasztalataink alapján mindez illeszkedett a képbe. Én magam is gyakran láttam apukát a korahajnali órákban maszatos munkásruhában várakozni az utca leglelakottabb háza előtt, hogy aztán elvigye egy kisbusz, ami napokig vissza sem hozza. Csak anyuka marad, meg a gyerekek, akik mind iskolába járnak még. Rozoga biciklikkel, jó eséllyel másoktól örökölt ruhákban.

Szóval átjött az asszony. Feleségem beinvitálta a házba, ő pedig óvatosan belépett. Kezei háta mögött összekulcsolva, mint aki feszeng. Még mindig nem tudtuk, miért jött, de nem voltak jó érzéseim. Elvégre én is jellemzően akkor csöngetek át a szomszédhoz, ha kérni szeretnék valamit. Mennyire igaz lehet olyasvalakire, akit szemlátomást nem vet fel a jólét.

- Csak azért jöttem, mert láttam a kislányt délelőtt kint az utcán. - kezdte mosolyogva.

Ez eddig tiszta, láthatta, elgurultunk előttük jópárszor. Visszamosolyogtam, bár belül fura gondolatok keringtek bennem. Érdekelt, hogy ilyen messziről indítva hogyan fogunk eljutni a kérésig.

- Az én kis angyalom is imád korcsolyázni! - folytatta.

Áhá! Kezdem sejteni.

- Volt is neki saját görkorija!

Stimmel! Volt. De már nincs. És látta, hogy nekünk meg bezzeg van.

- Viszont feltűnt, hogy amivel ma az utcán voltatok, az igencsak nagy még a lányotoknak…

… “de az én tinédzseremnek talán éppen jó lenne” fejeztem be magamban a gondolatot, és úgy is voltam vele, hogy ám legyen, ha ennyivel meg lehet úszni a dolgot. Én már úgysem nagyon használtam, a kicsinek meg amúgy is vennünk kell majd egy sajátot. Ekkor viszont előre vonta az addig hátul tartott kezeit. Kiderült, hogy egy szatyrot rejtegetett ott.

- Nekem meg eszembe jutott, hogy a padláson meglehet még az én csillagom picikori korija. A nagyobbikat felküldtem érte, és hát, meg is találta egy csomó tartozékával együtt. Szeretném, ha elfogadnátok.

A szatyorból előkerült egy pár aprócska, rózsaszín görkorcsolya. Mellette térd- és könyökvédők, és egy kölyöksisak, rajta Minnie-egérrel. Mindegyiken látszódott, hogy megjárta már a hadak útját, de egyébként funkcionálisak voltak.

Köpni-nyelni nem tudtunk. A “köszönjük”-nél frappánsabb nem jött ki a szánkon, szorult helyzetünkből pedig kislányunk mentett meg, aki a beszélgetést hallva elősomfordált a szobájából. Azonnal kiszúrta az ajándékot, és már csücsükélt is le.

- Kimegyünk! - mondta lelkesen.

Hiába volt már sötét, pár perccel később ismét kint találtuk magunkat az utcán. Kislányom már az új görkorit viselte. Piszkosul élvezte, hogy friss tudományát, a görkorizást egy sokkal ergonomikusabb és sokkal csajosabb sporteszközzel űzheti. Mitagadás, a rózsaszín, 26-os cukiság jobban passzolt hozzá, mint apa lábszagú guruló uszálya. Már nem csak eltökéltséget, hanem némi vigyort is láttam az arcán. Én testben ott álltam most is mögötte, fogtam a hónaljánál fogva, akárcsak délelőtt, és terelgettem a tizenkét házas, csöndes, kis utcácskában. Mialatt lélekben próbáltam felfogni annak a jelentőségét, ami most épp velünk történt. Mennél inkább sikerült, annál inkább erősödött bennem az érzés, hogy mekkora barom vagyok.

Feleségem is kijött, videózta az első métereket. A felvételen alig látható - talán csak nekem tűnik fel, távol, a háttérben, hogy srégen szembeszomszédunk közben hazabotorkál és becsukja maga mögött a rozsdás kapujukat. Csak óvatosan, nehogy a becsapódás ereje újabb darabokat verjen le a vakolatból.