Varga József aznap debütált távolságin.
A rutinos sofőr majd két évtizedet húzott már le a Volánnál. Tán nem sokan gondolnak bele, de még egy ilyen cégnél is van egyfajta nem hivatalos ranglétra, amin az ügyes és kitartó buszvezetők végig tudnak kapaszkodni. Generációs múlttal rendelkező beidegződések ezek, melyek jottányit sem változtak a közösségi személyszállítás hőskora óta.
A kopaszt először - kvázi beavatásként - a vidék legzűrösebb vonalára osztják be. Hadd tanulja csak meg a friss hús, hol lakozik az Úristen! Akadnak az országnak olyan szegletei, melyek bővelkednek az ilyen viszonylatokban. Józsié is ilyen, tudna róla mesélni. Most inkább ne menjünk bele! A lényeg, hogy Józsi kiállta az idő próbáját, így szép lassan megjelentek a beosztásában újabb és újabb járatok. Kevésbé egzotikusak, viszont kivétel nélkül regionálisak. A napi ingázókat, azaz diákok, melósok, piacra járók, orvoshoz igyekvők tömegeit szállította a kisebb településekről a megyeszékhelyre és vissza. Tyúklépésenként egy-egy megálló, sűrű utascsere, feszes menetrend, állva toporzékoló közönség, kevés pihenő, lestrapált buszok. És ami talán mindközül a legidegőrlőbb: pár hét után már az utolsó fűszálat is ismerte Józsi az állandó, nyúlfarknyi útvonaláról, amit napjában nyolcszor járt körbe. Tiszta monotónia.
A távolsági, országot átívelő járatokon való szolgálat a cég krémjének privilégiuma volt mindig is. Nem csoda, hiszen ezt a világot össze sem lehet hasonlítani a régiózással. Olyan, mintha egy másik szakma lenne. Hosszú-hosszú kilométereken át csak menni, falni az országutat a jóval megkíméltebb és komfortosabb gépekkel. Az utasoknak fix ülőhelyük van, normális esetben nem sok vizet zavarnak. A végállomáson garantált egy nagy pihenő, majd irány vissza a kiinduló pontra és véget is ért a műszak.
Ami azt illeti, Varga József szépen kapaszkodott fölfelé a maga területén, és ezen a napon felért a csúcsra. Végre búcsút inthetett a megyének, irány az ország másik fele! Olyan vidám volt, hogy madarat lehetett volna fogatni vele, mikor kihozta a buszt a garázsból. A végállomáson széles mosollyal üdvözölte a felszálló utasokat, szíve szerint egyesével az ülőhelyükhöz vezette volna mindegyiküket egy-egy jó szó kíséretében. A csomagokat is készségesen, fütyörészve helyezte el a raktérben, még a legnehezebbeket is. Egyedül a jegyeladásnál vett fel szigorú magatartást, hiszen ha ellenőrzést kap (miért ne kapna rögtön az első adandó alkalommal), és kiderül, hogy valakit jogosulatlanul engedett fel a fedélzetre, akkor oda a karrierje, és mehet vissza régiózni. Na azt már nem! Úgyhogy itt nem volt helye rimánkodásnak otthon maradt iratok miatt, pofára senki sem kaphatott kedvezményt. Még a karonülőnek is igazolnia kellett kiskorú mivoltát.
Ajtó becsuk, egyesbe be, irányjelzés, kézifék kienged és indul is a majd három órás menet. Az első szakasz ismerős volt Józsinak, hiszen húsz éven át ezeken az utakon kormányozta a buszait. Óriási különbség, hogy ezúttal nem kellett megállnia minden bokornál, és ezt rettenetesen élvezte. A közel négyszáz lóerős monstrumával meglovagolta a városból kivezető zöldhullámot. Gondolatban kárörvedve integetett az egyes buszmegállókban várakozó ismerős arcoknak.
- Isten áldjon benneteket! Mire ti célba értek, én már el is felejtem, hogy valaha itt jártam - dalolászta magában.
Szokatlanul hamar kiért az országútra, majd következett gyors egymásutánjában egy-két falu, úgynevezett agglomerációs települések, aztán egyszercsak meglátta azt az ominózus buszfordulót, ahol eleddig nap mint nap vissza kellett kanyarítania a gépet, és most úgy tűzött el mellette, mintha háborús övezet lenne.
- Lejöttem a térképről! - ilyesmi érzés lett úrrá a debütáló sofőrön az ismeretlen tájon, miközben beállt egy stabil nyolcvanas tempóra az első megállójáig, ami ugyan még mindig jelentős távolságban volt, ám az idő csak úgy röpült a busszal és Józsival egyetemben.
Körülbelül félúton járt, amikor megérkezett a szomszéd megye első nagyvárosába. Kissé izgult, mert a helyi buszpályaudvarról csak a kollégák elmondásai alapján tájékozódott, akik közül ráadásul néhányan rémisztő anekdotákat adtak elő az ottani kaotikus állapotokról, de szerencsére minden simán ment, rögtön kiszúrta, merre kell fordulnia, hol az ő helye. A kocsiálláson már tekintélyes sorban kacskaringóztak az utasok, akik alig várták, hogy felszállhassanak. Az ajtónyitás után pár pillanattal azonban kiderült, volt alapja a rémtörténeteknek. A sorban állóknak közel a fele nem is erre a buszra várt, hanem az ugyaninnen pár perccel később induló regionálisra. A két busz végállomása stimmelt, így a kiírás sem könnyítette meg az informálódást, viszont egyesek olyan megállókba szerettek volna jegyet kérni, ahol Józsi járata nem áll meg. Volt is elégedetlenkedés, melynek egyesek hangot is adtak.
- Miért nem lehet rendesen megkülönböztetni a buszokat, hogy az ember tudhassa, mire száll fel?! Legalább, ha a színe más lenne! - fakadt ki egy középkorú hölgy.
- Ez egy távolsági busz, kérem! Nem látja, hogy más a kialakítása, mint annak, amivel utazni szokott? - kérdezte Józsi magára erőltetett kedvességgel.
- Bánom is én, milyen a kialakítása! Nekem busz ez is, az is! - és ezzel a diskurzus le is zárult, a csalódott utas mérgelődve pattant le a járműről.
Józsi ekkor vett észre egy körszakállas öregembert a sétabotjával bóklászni a busz körül, aki hol a menetrendi táblát böngészte, hol a buszt vizslatta, s szemlátomást fogalma sem volt róla, merre orientálódjon. Sofőrünk még kénytelen volt eladni egy-két jegyet, majd amikor már induláshoz készült volna, látta, hogy a bácsi még mindig ott áll a maga tanácstalanságában. Egyszer csak odabotorkált az első ajtóhoz.
- Elnézést! Megmondaná nekem, hogy ez a busz megáll a szőlős kerteknél?
Ahogy meghallotta a hangot, amint felfogta a kérdést, és az öreg szemébe nézett, Józsiba hirtelen bele villant felismerés. Hiszen ez a Gyuszi bácsi!
Földeák Gyula Józsi középiskolai matematika tanára volt. Akkor sem volt már fiatal, ez egyértelmű, tudniillik Gyuszi bácsi ifjúkori fotói évtizedekkel korábbi tablókról köszönt vissza az intézmény folyosóin. Legendák beszéltek róla, hogy a már akkor nyugdíj közeli pedagógus a gyakornoki éveitől kezdve végig ugyanabban a gimnáziumban szolgálta a közoktatás ügyét. Már pusztán ettől példa nélküli jelenség lett volna a tantestületben, ehhez párosult - mondhatni - mókás személyisége. Szerette a tréfát, a fricskát, folyton grimaszokat vágott, éles hangjával pedig telezengte a legtágasabb tantermet is. Amúgy is egyfajta dionüszoszi karakterként volt jellemezhető, köztudottan rajongott a zenéért, a kávéért, a jó dohányért, valamint mindenki megvolt róla győződve, hogy a borért is. És ez nem pusztán a tanár úr bohókás természetéből fakadt. Matematika óráin elő-előfordult, hogy a téma a szinuszról meg a koszinuszról átterelődött személyes történetekre, ilyenkor előszeretettel mesélt a hétvégi hobbitelken töltött hétvégéiről, a szőlős kertről. Mekkora csalódás volt, hogy amikor Józsi ballagó osztálya elment szerenádra a tanár úr házához, a terített asztalra nem került semmiféle alkohol. A felfokozott hangulatban aztán valamelyikőjüknek volt bátorsága rákérdezni, mi a helyzet azzal a borral, ekkor vált világossá, hogy félreértés az egész. Gyuszi bácsi egyáltalán nem iszik. A szőlős kertet megboldogult szüleitől örökölte, ő csak gondozta, nevelte a tőkéket. Egyébként magát a gyümölcsöt jó étvággyal ette. Ugyanezen alkalommal derült ki az is, hogy megszállott Honvéd-szurkoló: otthonában léptem-nyomon ennek a klubnak a rekliviáiba botlott az ember.
Józsinak volt egy különös, felnőtt életét meghatározó élménye a tanár úrral. Gyuszi bácsi pár nappal az érettségi előtt felajánlotta az osztálynak, hogy aki szükségét érzi, az nyugodtan jelentkezzen nála egy személyes konzultációra, gyakorlásra. Józsi azok közé tartozott, aki élt a lehetőséggel, nem mintha olyan rossz lett volna matekból, de mint a többség, úgy ő is rettenetesen tartott az egész megmérettetéstől, és minden alkalmat megragadott, hogy felkészítse magát élete addigi legnagyobb kihívására. Illetve motoszkált benne más is.
Gyuszi bácsi ígéretéhez híven fogadta Józsit négyszemközt az iskola egyik tantermében. Maga a konzultáció gyorsan megtörtént: csakhamar kiviláglott, hogy nincs ok különösebb izgulnivalóra, Józsi könnyűszerrel oldotta meg az elébe rakott felkészítő példákat. A végén a tanár úr megkérdezte, hogy van-e még bármivel kapcsolatban kérdése, és Józsi végtelenül örült, hogy ez így lett megfogalmazva. Merthogy volt kérdése, csakhogy annak semmi köze nem volt a matematikához.
- Az érdekelne, tanár úr, hogy mi a titok!
Négy éve ismerem a tanár urat. A szerenád óta még annál is jobban, mint előtte. Azt látom, hogy önt körülveszi mindenben az állandóság. Végig ugyanabban az iskolában tanított, sose váltott, ezt mindenki tudja. Volt szerencsém megismerni a feleségét, akivel lassacskán készülhetnek az aranylakodalomra. Minden hétvégét a szőlős kertben tölt, tulajdonképp a szülei emlékére. Ugyanazt a dohányt szívja, ugyanazt a kávét issza, másét nem hajlandó elfogadni, ennek rendszeresen tanúja voltam. És akkor ott a Honvéd! Hát, mit mondjak? Nem vádolhatják azzal, hogy divatszurkoló lenne! Szóval, amikor a múltkor fogadott minket a lakásán, ahol nem mellesleg egész életében élt, mivel hogy sosem költözött, az vetődött fel bennem, hogy vajon hogyan lehet ennyire tudatosan így alakítani egy életet. Én el sem bírom képzelni.
Földeák tanár úr mosolyogva hallgatta végig Józsit. Egy kis hatásszünet után csak ennyit fűzött hozzá:
-Fiam! Azért nem tudod, mert a te generációd számára már nem mond semmit az a szó, hogy hűség.
Ennyi volt Gyuszi bácsi válasza. Nem több, nem kevesebb. Ezzel véget is ért a konzultáció, mely után Józsi rájött, hogy valójában a tanár úr egész élete egy nagy tanítás volt. És istenigazából pont olyan, mint a matematika: valakinek vagy élből elutasítja az agya, tehát nem érti meg az egészet, vagy elkapja a fonalat, és ráérez a lényegére. Józsi boldog volt, hogy utóbbi csoportba tartozott. Mert bő két évtizeddel később is azt érezte, hogy igen komoly útravalót kapott egy igazán hiteles embertől: egy lehetséges megoldóképletet egy több ismeretlenes egyenlethez.
Sofőrünkben azonnal ezek az emlékképek idéződtek fel, amikor meghallotta a kérdést az első ajtó felől:
-Elnézést! Megmondaná nekem, hogy ez a busz megáll a szőlős kerteknél?
S Józsi mindent félretett. Nem érdekelte, hogy megállótábla tetjén a kis lápácska azért villog, mert már indulnia kellene. Nem érdekelte, hogy nem bokorugró regionális járaton van, hanem távolságin. Nem érdekelte, hogy az ő busza csak elhajt a szőlős kertek mellett. Felállt a volán mellől, lelépett a buszról, barátságosan megszorította az öreg ember jobb kezét, és csak annyit mondott meghatódva:
-Önnek, tanár úr, meg!
