Van egy kedves - mondjuk így - hasonszőrű ismerősöm, akit hagyományosan buszos képekkel köszöntök fel a születésnapján. Sosem feledkezem meg róla, tudniillik nevezetes időpontban, a mohácsi csata 432. évfordulóján jött a világra, így viszonylag könnyű számontartanom. Elvégre töri tanár is volnék, vagy mifene!

Szóval, drága barátomat minden évben megajándékozom néhány saját készítésű felvétellel. A téma ahhoz igazodik, mit ünnepel, s miközben erről írok, kezdő matematikusok egy kis történelmi alapismerettel megtámogatva máris kiszámolhatták, hogy az illető idén tölti a 68-at, ennek jegyében 68-as jelzésű buszokról válogattam fotókat ezúttal.

Én már nem, de talán ő meg tudná mondani, hány évre tekint vissza megemlékezésem ilyetén módja, de nagyságrendileg tíz körül saccolom. Abban viszont egészen biztos vagyok, hogy a megfelelő fényképek kiválasztása sohasem volt ennyire egyszerű, mint 2026-ban.

Megboldogult "betárcsázós" serdülő koromban (tudjátok, amikor fenn maradtunk éjfélig, mert utána olcsóbb a net) felfedeztem egy honlapot, amiről egyszerűen nem bírtam lecuppanni. Pedig ha tudnátok, hogy nem topmodellek meztelenkedései, hanem a budapesti villamoshálózat körül alakult a tematika. Hát igen! Én kicsit másmilyen kamasz voltam... Egy a lényeg: a szerkesztő srác azt csinálta, hogy végigsétált valamennyi akkor üzemelő fővárosi villamosviszonylat mentén (2000-es évek első fele), s közben a lehető legtöbb dolgot dokumentálta. Magukat az elhaladó villamosokat elsődlegesen, de ugyanúgy felkerültek a honlapra a környékre jellemző életképek, ikonikus épületek, történelmi nevezetességek, satöbbi. Ezeket a fotókat aztán sajátos hangvételű kommentárokkal látta el, a végeredmény pedig egy érdekes, egyúttal stílusos online tartalom lett. Ekkor ismerkedtem meg azzal a fogalommal, melyről mint utólag kiderült, egy a közlekedési szubkultúrában létező, és aránylag gyakran használt kifejezés: vonalbejárás.

Egy-két monitor előtt átvirrasztott éjszaka, és a szóban forgó honlap totális felfedezése után szinte azonnal megfogalmazódott bennem az elhatározás, hogy ilyet én is szeretnék csinálni! Természetesen szó sem lehetett a villamosos témáról, hiszen azt már más megalkotta. Persze budapestiként választhattam volna a véges számú metrókat, héveket vagy akár a trolikat is, ám én már akkor is olyan voltam, hogy szerettem nagyot álmodni. Így történt, hogy egy szép madárcsicsergős napon belevágtam a BKV-s autóbuszüzem vonalbejárásaiba.

Lévén, hogy sorrendben szerettem volna haladni, a 3-assal kezdtem, ugyanis ez volt anno a legkisebb jelzés. Ez egyébként majdnem 100 százalékban megegyezik a mostani 33-assal. Ma már átlagosnak mondanánk, de régen kifejezetten hosszú járatnak számított. A Móricz Zsigmond körtértől Nagytétény külső határáig egy fél nap alatt besétáltam és lefényképeztem mindent. Aztán a kontinuitás máris megszakadt, a 4-est valamiért nagyvonalúan kihagytam, valószínűleg valami egészen prózai okból kifolyólag. Viszont az 5-ös, a 6-os és a 7-es szépen követték egymást sorban, utóbbi már akkor is maratoninak számított, ezért két külön napot szántam rá. A 8-as valamiért megintcsak kimaradt, ellenben a 9-est éppen azzal a barátommal jártam végig Kőbánya alsó vasútállomástól a Deák térig, akit buszos képekkel szoktam köszönteni születésnapján.

Egyszer csak jött az első nagy szerelem, aztán a többi, közben az egyetem, a nagybetűs élet, a munka, majd a családalapítás. Átalakultak a prioritások, s bár nyilván igyekszik az ember az identitásából minél többet megőrizni, a vonalbejárás, mint szabadidős tevékenység elsikkadt. Nem segített persze az ügyön, hogy közben elköltöztem Budapestről. Az általam szerkesztett honlap olyan 15-20 viszonylat feltöltése után már nem újult meg többé, majd a szerver váratlanul - tőlem kívülálló okokból - megszűnt. A teljes tartalom az enyészeté lett, csak a buszokat ábrázoló fényképek maradtak meg a számítógépemen.

2008. május 2-án a 68-ason bóklásztam. Nem azért, mert ez következett sorrendben, hanem egyszerűen ehhez volt kedvem aznap. Így ma, 2026. augusztus 29-én nagyon könnyű feladat volt elkészíteni a barátom születésnapi meglepetését. Igazából a XVII. kerülettől Kispestig terjedő külvárosi gyalogtúrám legjobbjait kellett csupán egy csokorba rendeznem. Miközben ezen a feladaton ügyködtem, óhatatlanul is némi szentimentalizmussal sóvárogtam azok után a daliás idők után, amikor belefértek az életembe ilyen látszólag értelmetlen baromságok.

Isten éltessen, Balázs! Halkan jegyzem meg: a 69-es busz 2008. augusztus 20-án közlekedett utoljára. Előtte nem sokkal bejártam ezt a vonalat is.

Hajnali háromkor indultam. Tudod, mi a durva? Hiába az egy szál trikó, már ekkor is azt éreztem, hogy rohadt meleg van.

A 44-essel párhuzamosan futó kerékpárúton haladtam nyugat felé, néha-néha magam mögé tekintve, hogy lássam, virrad-e. Vártam is, meg nem is. Egyrészről az első lámpám csakhamar elkezdett pirosan pislogni, ami azt jelenti, hogy 10 százalék alá esett a töltöttsége (látod, mi mindenre gondoltam, és erre pont nem), szóval nem jött volna rosszul, ha a nap bearanyozza az ég alját. Én még csak-csak kiszúrtam a nyílegyenes út sárga festéssel jelölt szélét a szürkeségben is, inkább annak szurkoltam, hogy engem vegyenek észre, ha szükséges. No, nem mintha olyan sok közlekedővel találkoztam volna ezen a hajnalon. Másrészről biztos voltam benne, hogy ez a túra lesz az, ahol finoman szólva se napelemmel fogok működni. Éppen ellenkezőleg: azért döntöttem úgy, hogy ilyen korán vágok neki az egésznek, hogy minél kevesebbet kelljen a forróságban tekerni. Ne felejtsd el, az elmúlt időszak 42-43 fokos csúcsai után ezúttal sem ígértek enyhülést, ennek megfelelő taktikát igyekeztem kidolgozni mára.

Az első etap terveimnek megfelelően alakult: pirkadatkor 70 kilométert haladtam egy seggel, éhgyomorra. Nem volt ebben semmi mazohizmus, kifejezetten jól esett a hűsítő menetszélben felébreszteni a testem, a kunszentmártoni Lidl-ben pedig már 100 százalékban rá voltam hangolva a reggelire. Két péksütit, egy banánt, egy kakaót és 15 percet engedtem meg magamnak, nem többet. A nap, mint egy kielégítetlen szerető, durcásan kelt fel, és esze ágában sem volt simogatni. Bármily furcsán hangzik elsőre, öltözni kezdtem, a hosszúujjú UV-szűrős felsőmet erőltettem magamra, mert igaz ugyan, hogy én aztán nem szoktam kényeskedni, de ami sok, az sok!

A Tiszán még bőven reggel keltem át. A belső hangom - amely mindig sokkal harsányabb, amikor nyeregben ülök - épp annak ünnepelt, milyen remekül fekszik a stratégiám, hiszen lassacskán félúton jártam. Aztán, ahogy a nagy könyvben (mármint Murphy-ében) meg van írva, egy szempillantás alatt borult az egész. A szempillantást értsd szó szerint, ugyanis az történt, hogy megláttam egy kék közkutat a járda mentén, én pedig annyira megörültem (vagy inkább megőrültem) ennek, hogy az útról toronyiránt odagurultam, tökön, paszulyon, s - mint utólag kiderült - királydinnyén keresztül. Alig volt egy másodpercnyi offroad, mégis vagy 8 tüskét szedtem össze. Tudod, a zöld országútimmal voltam, annak a defektvédelme igencsak kétes. Ellenségemnek nem kívánom azt a lelki tusát, ami a tüskék eltávolításakor zajlott le bennem. Mint az orosz rulett, csak itt nem a ravaszt húzod, hanem a termést, kifelé a gumiköpenyből és közben annak imádkozol, hogy ne lőjön fejbe a kiáramló levegő. Az első kettőnél még volt okom reménykedésre, ám a harmadiknál szertefoszlott minden. Az bizony szisszent! A belső hangom ekkor is megszólalt... Inkább nem írom le, mit mondott.

Tiszakécskén jártam épp, a település egyetlen szervize reggel 9-kor nyitott. Volt addig fél órám, amit annak szenteltem, hogy megpróbáltam legalább az egyik kerekemet megszerelni a nálam lévő tartalék gumibelsővel. Kiderült, hogy nem megfelelő méretet hoztam, nem is sikerült beleerőszakolnom a vékony peremű felnibe. Mindegy, nem unatkoztam... Szóval irány a bringabolt, ahol a fickó perce pontosan tárta ki az ajtót, amin keresztül - nem túlzok - biciklik tucatjait tolta ki az udvarra. Rosszat sejtettem. Ezek az előttem várakozó kuncsaftok kerékpárjai. Jöhetett hát a könyörgés, rimánkodás, hogy vegyen engem SOS előre. Láthatta, hogy talpig menetfelszerelésben vagyok, így megenyhült rajtam a szíve, és már állt is neki a kecskémnek. Nekem addig volt egy kisebbfajta gyalogtúrám a város másik végébe az ATM-hez, ugyanis csak készpénzzel tudtam fizetni, nálam meg nem volt egy peták sem.

Na de most figyelj! Mielőtt elindultam, kérdeztem a tagot, mennyivel készüljek. Azt mondta, 12 ezer Ft-tal. Hű, az anyját, mondtam magamban, ennyiért én is otthagynám a szakmát, és oda szegődnék mellé gumikat cserélni, de nem engedtem, hogy a bosszúság erőt vegyen rajtam, elfogadtam, hogy van ebben valószínűleg sürgősségi pótdíj is. Mikor visszaértem az automatától, már készen volt a munkával.

-Mehetsz túrázni! Meddig mész? - kérdezte.

-Pestig. - válaszoltam.

-Atyavilág! - esett le az álla - Végig biciklivel?! Innen egészen Pestig?!

-Nem innen. Békéscsabáról indultam.

Szerelőm elkerekedő szemeivel a faliórára pillantott. Nem tudom pontosan, hogy azt kalkulálgatta-e fejben, vajon mikor indulhattam, vagy hogy vajon mikor fogok várhatóan megérkezni, mindenesetre ekképp folytatta a beszélgetést:

-Akkor 10 ezer Forintot kérek.

Csodálkoztam.

-Előtte nem 12 ezret mondtál?

-10 ezer az anyagköltség. A munkadíjat fogadd el ajándékba elismerésem jeleként.

Nem a terveim szerint alakultak a dolgok, egy bő órát veszítettem. Ám ez a gesztus kárpótolt sok mindenért, még akkor is, ha ezek után már tényleg a pusztulatban kellett taposnom a pedált.

Kocsér, Nagykőrös, Nyársapát, Cegléd. Ebben sorrendben követték egymást a települések az útvonalamon, nagyjából 10-15 kilométernyi távolságra egymástól. Kettő között kiszáradt bozótos, perzselő aszfalt és a nagy büdös semmi fogadott. Azt kérdezed, mi volt a taktikám a túlélésre ezen a szakaszon? Megmondom, egészen konkrétan: lakott területen az összes utamba eső nyomókútnál megálltam. Dehogy kulacsot tölteni! Zuhanyozni! Az első lehetőségem a kocséri temetőnél adódott (azon a ponton egy üresen tátongó, árnyékos sírgödör is opció lett volna), ahol szépen leolvadtam a vázról, kerestem egy ideális méretű kavicsot, fogtam, kipeckeltem vele a csapot, és nemes egyszerűséggel aláültem a vízsugárnak. A többi helyen hasonlóképp jártam el. Nem vetettem le semmit magamról, éppen az volt a cél, hogy a kesztyűm, az aláöltözetem, a nadrágom, de még a cipőm is alaposan ázzanak át, minél tovább biztosítva számomra az enyhülést. Az idő múlása a száradás sebességével is érzékeltethető: az első ilyen dagonya bő negyed óráig hatott, bezzeg a ceglédi “élményfürdő” után 10 perccel már csontszáraz voltam tetőtől talpig. Képzelheted, mekkora volt emellé a folyadékfogyasztásom is! 7 decis kulaccsal voltam, ennyi alsó hangon lecsúszott minden egyes megállónál. Cegléden ezt még megfejeltem egy alkoholmentes sörrel és egy jégkrémmel. Utóbbit szintén a folyadék kategóriába sorolom, tudniillik szilárd állapotát csupán addig őrizte, amíg ki nem értem vele a boltóból az utcára. Megjegyzem: pisilnem órákon át nem kellett. Amit leküldtem, az mind vérré vált bennem!

A folyamatos külső és belső hidratáción felül egyedül az a tudat tartotta bennem a lelket, hogy öcsémék ebéddel, valamint légkondicionált hálószobával várnak albertirsai otthonukban, ahová délután kettőkor, a meleg tetőzésekor érkeztem meg. Példamutató vendégként nem kérettem magam. Ettem, ittam, zuhanyoztam, aludtam vagy két óra hosszát, ezalatt sógornőm kimosta a ruháimat. Mikor ébredésem után indulni készültem, szabadkozott, hogy még nem száradtak meg teljesen. Jajj, ne! - ráztam a fejem mosolyogva.

60 km várt még rám, az óra délután négy körül járt. Nem állítom, hogy enyhe volt az idő, de a kiadós pihenőn felül az a bizonyosság is képes volt felvértezni, hogy ennél melegebb ma már nem lesz. Ráadásul némi gomolyfelhőzet is megjelent az égen, így összességében a legsimább etapommá vált az utolsó, még azzal együtt is, hogy azért Pest környékén megjelentek a dimbek-dombok.

Pontosan 17 óra leforgása alatt eltekertem Békéscsabáról Budapestre. Ebből a nyeregben 10 óra 17 percet töltöttem, ennek megfelelően a haladási átlagsebességem 22,1 km volt óránként. Számomra az egyik legmeghökkentőbb adat, hogy ezen a tulajdonképpeni sík túrán is 940 métert sikerült emelni. Pedig nem találkoztam nagy kaptatóval, mégis, úgy tűnik, 227 kilométernyi alföldön össze tud jönni egy Csóványosra elegendő kapaszkodás.

Elmondjam, mi értelme volt ennek az egésznek? Mert most rámolvashatod, hogy nem lett sem drágább, sem olcsóbb a kenyér mindettől, akkor meg ugyan mire volt jó?!

Leginkább annak a hipotézisnek az igazolására, amit a maga sportágában legendának számító Muhammad Alinak tulajdonítanak, miszerint a lehetetlen nem létezik. És ez esetben kapásból két lehetetlennek tűnő tényezőből indultunk ki. Az egyik a távolság, a másik az időjárás. Nem hogy így kombóban, még külön-külön is azt vágná rá ezekre a nagy átlag, mint amit te, hogy “na, hagyjál engem lógva”. És akkor ne feledkezz meg az előre nem kalkulálható kihívásokról, mint amilyen például egy első-hátsó defekt! S lám: a terveimnek megfelelően célba jutottam.

Barátságunkra való tekintettel, elárulom a titok receptjét, ha érdekel. Három dolgot kell megerősítened, mielőtt belefogsz egy ilyen vállalkozásba: a fizikumodat, a hitedet és a taktikádat. Az a jó hírem számodra, hogy egyik sem lehetetlen.

A lehetetlen nem létezik.

Városi legendák szerint a világ első elektromos kapucsengővel felszerelt lakásai Angyalföldön készültek.

A Duna szabályozása és a mocsaras területek lecsapolása után értékes területek váltak beépíthetővé a folyó bal partjának fővárosi szakaszán, ennek ellenére hosszú évekig nem történt egyetlen kapavágás sem. A döntéshozók ugyanis egy egyedi, magas színvonalú lakónegyed létrehozásában gondolkodtak. A koncepciótlan kapkodás tudatos elkerülésével egy egységes, különleges és kétség kívül modern negyede született meg Budapestnek, ahol a német mintára épült - úgynevezett "bauhaus" típusú - házakban olyan technikai vívmányok debütálhattak, mint amilyen például az elektromos kapucsengő.

2026 nyarán az látszik, hogy ismét felépült valami Angyalföldön. Az alapelv most is hasonló lehetett, mint száz évvel ezelőtt: csak semmi vehemencia, inkább legyen jegelve a téma, semmint, hogy olyanba dőljön a pénz, ami aztán végül nem néz ki jól, ami nem élvezhető. Viszont ahhoz, hogy ezt az konstrukciót észrevegyük, sokkal inkább futball-kedvelőnek kell lenni, semmint építésznek.

A hatszoros magyar bajnok, négyszeres Magyar Kupa és hatszoros Közép-európai Kupa győztes Vasas három kínkeserves évet töltött el egymás után a másodosztályban. Egy ilyen patinás klub történelmében mi más ez, ha nem parlagon hagyás! Persze a szócsőből mindannyiszor az hallatszott ki, hogy a cél a feljutás, ez azonban kétszer sem sikerült. Mégsem történtek drasztikus változtatások, a kudarcokat nem követte szemléletmód-váltás. Szinte ugyanazzal a kerettel, minimális erősítésekkel, saját nevelésű fiatalok beépítésével vágott neki újra és újra a szín magyar Fáy utcai együttes az NB2-nek, melynek harmadik nekifutásra már bajnoka is lett. Készülhettek az élvonalra, ami ugyebár más kávéház, az újonc Vasas azonban ugyanabban a szellemben folytatta az építekezést a nyáron, mint annak előtte. Kevés, de okos igazolásokkal bővítette a keretét, mindeközben sikeresen őrizte meg értékeit: a feljutást kiharcoló építőmunkásokat, no meg a művezetőként fukncionáló vezetőedzőjét.

A lakásavató megtörtént, immáron négy forduló lement a bajnokságból. A lakók, a nehéz időkben is hűséges szurkolók átvették a lakásaikat. Ami egyértelmű, hogy a statika rendben van, sőt mi több, a szemnek is kellemes a produktum. A Vasas játszott már a tavalyi éllovassal, valamint az előző kupadöntő mindkét együttesével. Ami az eredményeket illeti: a visszatérő plusz hatos gólkülönbséggel, meggyőző játékkal, eleddig veretlenül vezeti a tabellát. Talán még azok is meg vannak némileg lepődve, akik gondos mérnöki munkávál megtervezték ezt a felépítményt.

Angyalföldön ismét van kapucsengő. A Vasas most tövig rányomta az NB1-re. Szóljon hangosan jó sokáig!

Varga József aznap debütált távolságin.

A rutinos sofőr majd két évtizedet húzott már le a Volánnál. Tán nem sokan gondolnak bele, de még egy ilyen cégnél is van egyfajta nem hivatalos ranglétra, amin az ügyes és kitartó buszvezetők végig tudnak kapaszkodni. Generációs múlttal rendelkező beidegződések ezek, melyek jottányit sem változtak a közösségi személyszállítás hőskora óta.

A kopaszt először - kvázi beavatásként - a vidék legzűrösebb vonalára osztják be. Hadd tanulja csak meg a friss hús, hol lakozik az Úristen! Akadnak az országnak olyan szegletei, melyek bővelkednek az ilyen viszonylatokban. Józsié is ilyen, tudna róla mesélni. Most inkább ne menjünk bele! A lényeg, hogy Józsi kiállta az idő próbáját, így szép lassan megjelentek a beosztásában újabb és újabb járatok. Kevésbé egzotikusak, viszont kivétel nélkül regionálisak. A napi ingázókat, azaz diákok, melósok, piacra járók, orvoshoz igyekvők tömegeit szállította a kisebb településekről a megyeszékhelyre és vissza. Tyúklépésenként egy-egy megálló, sűrű utascsere, feszes menetrend, állva toporzékoló közönség, kevés pihenő, lestrapált buszok. És ami talán mindközül a legidegőrlőbb: pár hét után már az utolsó fűszálat is ismerte Józsi az állandó, nyúlfarknyi útvonaláról, amit napjában nyolcszor járt körbe. Tiszta monotónia.

A távolsági, országot átívelő járatokon való szolgálat a cég krémjének privilégiuma volt mindig is. Nem csoda, hiszen ezt a világot össze sem lehet hasonlítani a régiózással. Olyan, mintha egy másik szakma lenne. Hosszú-hosszú kilométereken át csak menni, falni az országutat a jóval megkíméltebb és komfortosabb gépekkel. Az utasoknak fix ülőhelyük van, normális esetben nem sok vizet zavarnak. A végállomáson garantált egy nagy pihenő, majd irány vissza a kiinduló pontra és véget is ért a műszak.

Ami azt illeti, Varga József szépen kapaszkodott fölfelé a maga területén, és ezen a napon felért a csúcsra. Végre búcsút inthetett a megyének, irány az ország másik fele! Olyan vidám volt, hogy madarat lehetett volna fogatni vele, mikor kihozta a buszt a garázsból. A végállomáson széles mosollyal üdvözölte a felszálló utasokat, szíve szerint egyesével az ülőhelyükhöz vezette volna mindegyiküket egy-egy jó szó kíséretében. A csomagokat is készségesen, fütyörészve helyezte el a raktérben, még a legnehezebbeket is. Egyedül a jegyeladásnál vett fel szigorú magatartást, hiszen ha ellenőrzést kap (miért ne kapna rögtön az első adandó alkalommal), és kiderül, hogy valakit jogosulatlanul engedett fel a fedélzetre, akkor oda a karrierje, és mehet vissza régiózni. Na azt már nem! Úgyhogy itt nem volt helye rimánkodásnak otthon maradt iratok miatt, pofára senki sem kaphatott kedvezményt. Még a karonülőnek is igazolnia kellett kiskorú mivoltát.

Ajtó becsuk, egyesbe be, irányjelzés, kézifék kienged és indul is a majd három órás menet. Az első szakasz ismerős volt Józsinak, hiszen húsz éven át ezeken az utakon kormányozta a buszait. Óriási különbség, hogy ezúttal nem kellett megállnia minden bokornál, és ezt rettenetesen élvezte. A közel négyszáz lóerős monstrumával meglovagolta a városból kivezető zöldhullámot. Gondolatban kárörvedve integetett az egyes buszmegállókban várakozó ismerős arcoknak.

- Isten áldjon benneteket! Mire ti célba értek, én már el is felejtem, hogy valaha itt jártam - dalolászta magában.

Szokatlanul hamar kiért az országútra, majd következett gyors egymásutánjában egy-két falu, úgynevezett agglomerációs települések, aztán egyszercsak meglátta azt az ominózus buszfordulót, ahol eleddig nap mint nap vissza kellett kanyarítania a gépet, és most úgy tűzött el mellette, mintha háborús övezet lenne.

- Lejöttem a térképről! - ilyesmi érzés lett úrrá a debütáló sofőrön az ismeretlen tájon, miközben beállt egy stabil nyolcvanas tempóra az első megállójáig, ami ugyan még mindig jelentős távolságban volt, ám az idő csak úgy röpült a busszal és Józsival egyetemben.

Körülbelül félúton járt, amikor megérkezett a szomszéd megye első nagyvárosába. Kissé izgult, mert a helyi buszpályaudvarról csak a kollégák elmondásai alapján tájékozódott, akik közül ráadásul néhányan rémisztő anekdotákat adtak elő az ottani kaotikus állapotokról, de szerencsére minden simán ment, rögtön kiszúrta, merre kell fordulnia, hol az ő helye. A kocsiálláson már tekintélyes sorban kacskaringóztak az utasok, akik alig várták, hogy felszállhassanak. Az ajtónyitás után pár pillanattal azonban kiderült, volt alapja a rémtörténeteknek. A sorban állóknak közel a fele nem is erre a buszra várt, hanem az ugyaninnen pár perccel később induló regionálisra. A két busz végállomása stimmelt, így a kiírás sem könnyítette meg az informálódást, viszont egyesek olyan megállókba szerettek volna jegyet kérni, ahol Józsi járata nem áll meg. Volt is elégedetlenkedés, melynek egyesek hangot is adtak.

- Miért nem lehet rendesen megkülönböztetni a buszokat, hogy az ember tudhassa, mire száll fel?! Legalább, ha a színe más lenne! - fakadt ki egy középkorú hölgy.

- Ez egy távolsági busz, kérem! Nem látja, hogy más a kialakítása, mint annak, amivel utazni szokott? - kérdezte Józsi magára erőltetett kedvességgel.

- Bánom is én, milyen a kialakítása! Nekem busz ez is, az is! - és ezzel a diskurzus le is zárult, a csalódott utas mérgelődve pattant le a járműről.

Józsi ekkor vett észre egy körszakállas öregembert a sétabotjával bóklászni a busz körül, aki hol a menetrendi táblát böngészte, hol a buszt vizslatta, s szemlátomást fogalma sem volt róla, merre orientálódjon. Sofőrünk még kénytelen volt eladni egy-két jegyet, majd amikor már induláshoz készült volna, látta, hogy a bácsi még mindig ott áll a maga tanácstalanságában. Egyszer csak odabotorkált az első ajtóhoz.

- Elnézést! Megmondaná nekem, hogy ez a busz megáll a szőlős kerteknél?

Ahogy meghallotta a hangot, amint felfogta a kérdést, és az öreg szemébe nézett, Józsiba hirtelen bele villant felismerés. Hiszen ez a Gyuszi bácsi!

Földeák Gyula Józsi középiskolai matematika tanára volt. Akkor sem volt már fiatal, ez egyértelmű, tudniillik Gyuszi bácsi ifjúkori fotói évtizedekkel korábbi tablókról köszönt vissza az intézmény folyosóin. Legendák beszéltek róla, hogy a már akkor nyugdíj közeli pedagógus a gyakornoki éveitől kezdve végig ugyanabban a gimnáziumban szolgálta a közoktatás ügyét. Már pusztán ettől példa nélküli jelenség lett volna a tantestületben, ehhez párosult - mondhatni - mókás személyisége. Szerette a tréfát, a fricskát, folyton grimaszokat vágott, éles hangjával pedig telezengte a legtágasabb tantermet is. Amúgy is egyfajta dionüszoszi karakterként volt jellemezhető, köztudottan rajongott a zenéért, a kávéért, a jó dohányért, valamint mindenki megvolt róla győződve, hogy a borért is. És ez nem pusztán a tanár úr bohókás természetéből fakadt. Matematika óráin elő-előfordult, hogy a téma a szinuszról meg a koszinuszról átterelődött személyes történetekre, ilyenkor előszeretettel mesélt a hétvégi hobbitelken töltött hétvégéiről, a szőlős kertről. Mekkora csalódás volt, hogy amikor Józsi ballagó osztálya elment szerenádra a tanár úr házához, a terített asztalra nem került semmiféle alkohol. A felfokozott hangulatban aztán valamelyikőjüknek volt bátorsága rákérdezni, mi a helyzet azzal a borral, ekkor vált világossá, hogy félreértés az egész. Gyuszi bácsi egyáltalán nem iszik. A szőlős kertet megboldogult szüleitől örökölte, ő csak gondozta, nevelte a tőkéket. Egyébként magát a gyümölcsöt jó étvággyal ette. Ugyanezen alkalommal derült ki az is, hogy megszállott Honvéd-szurkoló: otthonában léptem-nyomon ennek a klubnak a rekliviáiba botlott az ember.

Józsinak volt egy különös, felnőtt életét meghatározó élménye a tanár úrral. Gyuszi bácsi pár nappal az érettségi előtt felajánlotta az osztálynak, hogy aki szükségét érzi, az nyugodtan jelentkezzen nála egy személyes konzultációra, gyakorlásra. Józsi azok közé tartozott, aki élt a lehetőséggel, nem mintha olyan rossz lett volna matekból, de mint a többség, úgy ő is rettenetesen tartott az egész megmérettetéstől, és minden alkalmat megragadott, hogy felkészítse magát élete addigi legnagyobb kihívására. Illetve motoszkált benne más is.

Gyuszi bácsi ígéretéhez híven fogadta Józsit négyszemközt az iskola egyik tantermében. Maga a konzultáció gyorsan megtörtént: csakhamar kiviláglott, hogy nincs ok különösebb izgulnivalóra, Józsi könnyűszerrel oldotta meg az elébe rakott felkészítő példákat. A végén a tanár úr megkérdezte, hogy van-e még bármivel kapcsolatban kérdése, és Józsi végtelenül örült, hogy ez így lett megfogalmazva. Merthogy volt kérdése, csakhogy annak semmi köze nem volt a matematikához.

- Az érdekelne, tanár úr, hogy mi a titok!

Négy éve ismerem a tanár urat. A szerenád óta még annál is jobban, mint előtte. Azt látom, hogy önt körülveszi mindenben az állandóság. Végig ugyanabban az iskolában tanított, sose váltott, ezt mindenki tudja. Volt szerencsém megismerni a feleségét, akivel lassacskán készülhetnek az aranylakodalomra. Minden hétvégét a szőlős kertben tölt, tulajdonképp a szülei emlékére. Ugyanazt a dohányt szívja, ugyanazt a kávét issza, másét nem hajlandó elfogadni, ennek rendszeresen tanúja voltam. És akkor ott a Honvéd! Hát, mit mondjak? Nem vádolhatják azzal, hogy divatszurkoló lenne! Szóval, amikor a múltkor fogadott minket a lakásán, ahol nem mellesleg egész életében élt, mivel hogy sosem költözött, az vetődött fel bennem, hogy vajon hogyan lehet ennyire tudatosan így alakítani egy életet. Én el sem bírom képzelni.

Földeák tanár úr mosolyogva hallgatta végig Józsit. Egy kis hatásszünet után csak ennyit fűzött hozzá:

-Fiam! Azért nem tudod, mert a te generációd számára már nem mond semmit az a szó, hogy hűség.

Ennyi volt Gyuszi bácsi válasza. Nem több, nem kevesebb. Ezzel véget is ért a konzultáció, mely után Józsi rájött, hogy valójában a tanár úr egész élete egy nagy tanítás volt. És istenigazából pont olyan, mint a matematika: valakinek vagy élből elutasítja az agya, tehát nem érti meg az egészet, vagy elkapja a fonalat, és ráérez a lényegére. Józsi boldog volt, hogy utóbbi csoportba tartozott. Mert bő két évtizeddel később is azt érezte, hogy igen komoly útravalót kapott egy igazán hiteles embertől: egy lehetséges megoldóképletet egy több ismeretlenes egyenlethez.

Sofőrünkben azonnal ezek az emlékképek idéződtek fel, amikor meghallotta a kérdést az első ajtó felől:

-Elnézést! Megmondaná nekem, hogy ez a busz megáll a szőlős kerteknél?

S Józsi mindent félretett. Nem érdekelte, hogy megállótábla tetjén a kis lápácska azért villog, mert már indulnia kellene. Nem érdekelte, hogy nem bokorugró regionális járaton van, hanem távolságin. Nem érdekelte, hogy az ő busza csak elhajt a szőlős kertek mellett. Felállt a volán mellől, lelépett a buszról, barátságosan megszorította az öreg ember jobb kezét, és csak annyit mondott meghatódva:

-Önnek, tanár úr, meg!

Nem is tudom. Vajon engem kapott el a nosztalgia? Vagy inkább inkabb én kaptam el őt? Az biztos, hogy egy feledés homályába vesző életérzés lett ma úrrá rajtam.

A közforgalmú Ikarusok kikopásával már nagyon ritkán rántom elő a zsebemből a telefont útközben, tényleg valami meghökkentőnek és váratlannak kell elgurulnia mellettem ahhoz, hogy nekiálljak fotózni. Bezzeg régen! Kamaszkoromban a mindenkori kompakt gépeim (a legelső egy 3.2 megapixeles HP volt, azt váltotta egy 8 megapixeles Samsung) szüntelenül ott lógtak a nyakamban az utcán, nehogy bármiről is lemaradjak. Egy nem tervezett pótlás, egy különös együttállás vagy csupán egy új perspektíva egy megszokott témáról mindig jó okot adott a fényképezésre. Nem beszélve az előre megfontolt szándékkal megindított fotó-túráimról. Ezek olyan szabadidős programok voltak, amikor kiválasztottam egy közlekedési csomópontot, melyen belül igyekeztem úgy mozogni, hogy a lehető legtöbb ott elhaladó tömegközlekedési járművet sikerüljön lencsevégre kapnom. Optimális esetben az összeset (mondjuk egy Szent Imre téri csúcsidőben ez kábé a lehetetlen kategória volt). Kezdetben a dokumentáció kedvéért történt mindez. Aztán az évek folyamán éledezni kezdett bennem a szunnyadó fotóművész, ennek következtében az esztétika is teret nyert a felvételeimen.

A mai nap a nosztalgiáé volt BKV-nál. És a nosztalgiáé volt nálam is. Ők egy ZIU 9-es trolibusszal, valamint egy 556-os és egy 415-ös Ikarus-szal elevenítették fel a régmúlt időket. Én pedig azzal, hogy nyakamba vettem a várost, ugyanúgy, ahogy tettem azt két évtizeddel ezelőtt szinte nap mint nap. Igaz, hogy a menetrendekről ma már applikációval tájékozódok, a képeket pedig okostelefonnal készítem, ám az élmény nagyon retró volt. Ahogy ott álltam a Zugligeti út mellett a padkán, percenként lesve az órámat, hogy vajon mennyi időm van még megtalálni a tökéletes beállítást, egyszer csak rádöbbentem, hogy ma húsz évet fiatalodtam.

Az Ikarusok este szépen visszatérnek a garázsba. Most egy hosszabb pihenő vár rájuk. Hiszen már nem az van, mint valaha, hogy gyors regenerálódás, aztán uccu gyorsan vissza a forgalomba! Az a világ már menthetetlenül elmúlt. De jó néha visszaidézni, milyen is volt régen! És azt hiszem, időről időre szükséges is!

Vannak azok a települések, melyek létezése a magyarság széles tömegei előtt ismertek, mégsem tudnak róluk az égegyadta világon semmi egyebet, minthogy határátkelőhelyek. És itt most nem olyan falvakra kell gondolni, mint mondjuk Röszke, amely legalább adott egy országos hírnévre szert tevő rablógyilkos betyárt, Rózsa Sándor személyében. Ám Hegyeshalom, Gyékényes, Záhony, Kelebia már eklatáns példái ennek a skatulyának. Vagy éppen Lőkösháza. Mert ugyebár evidencia, hogy ez a helység is a határon fekszik immár több, mint száz éve. Vasúttal utazók számára világos, hogy idáig lehet országbérlettel közlekedni. Ami innen tovább halad, az már nemzetközi. De hogy mindezenfelül mi érdekesség lehet itt, és hogy mi a nyűves nyavajáért menne az ember éppen Lőkösházára: ezekre már csak az volna képes válaszolni, aki egyszer már meghúzta a váratlant, és minden különösebb ok nélkül ellátogatott oda.

Pont, mint én!

Miért is tűztem ki úti célul Lőkösházát? Mert sajt. Körülbelül ez a válaszom. Az erőszakosabb kérdezőknek esetleg kifejteném, hogy Csabáról indultam országutizni, melyre két-három óra hosszát szántam. A környéken jártasok tudják, hogy az opciók száma véges ebben a felállásban. Békés felé már az utolsó fűszálat is ismerem, szóval ezt a viszonylatot zártam ki elsőnek. Viszont jobban belegondolva: Gyula, Szarvas és Orosháza felé is akadnak élményeim a közelmúltból. Nagyjából le is szűkítettem a kört déli irányra, mert arra tényleg csak a szomszédos Kétegyházáig tekertem korábban. Lelkesedésemet tovább növelte a felismerés, hogy onnan a határról haza is vonatozhatok az óránként közlekedő IC-vel (pontosan ennyit tudtam arról, hova is megyek, se többet, se kevesebbet).

Szabadkígyósra nem a bányatavak és tanyák között elvesző, kacskaringós kerékpárúton, hanem a főúton érkeztem. Így azért jóval gyorsabb volt. A forgalmat itt még csak simán elviselhetőnek találtam, majd jött Kétegyháza, és utána, mintha lejöttem volna a térképről, gyakorlatilag alig találkoztam járművel. Az egyik ritka kivétel Elek után pár kilométerrel maradt emlékezetes: egy magányos mozdony miatt kaptam sorompót az átjárónál, amit nem is annyira bántam. Legalább volt időm leszállni a nyeregből és eltekinteni a világosi magaslatok felé, melyek a párás meleg ellenére is szépen körvonalazódtak a horizonton.

Lőkösházára a hétköznap délutáni csúcsidőben érkeztem, mégis az volt az első benyomásom, hogy a főút közepére akár sátrat is verhetnék. Sehol egy autó, sehol egy teremtett lélek. A tipikus falusi kellékek viszont sorra fogadtak: a településtábla vonalában kapásból egy kék színű közkút magányoskodott, meg is vendégeltem magamat egy frissen csapoltra. Az utca ugyanezen oldalán Coop üzlet áll, amolyan igazi vidéki nyitvatartási renddel (tulajdonképpen értelmesebb lenne zárvatartásként hivatkozni rá). Nem messze tőle egy - szimatom szerint uniós pályázatból megépített - eltúlzott volumenű buszmegálló. Miután letértem a főútról, sem féltem attól, hogy el fogok tévedni. Hamar kiviláglott előttem, hogy az utcák száma igencsak véges, tán a két kezemen meg tudnám számolni az összeset. Petőfi, Kossuth, Rákóczi és Arany János elnevezésűek biztosan voltak, mint minden rendes magyar faluban. Most komolyan, van olyan helység ebben az országban, ahol hiányzik ezek közül bármelyik is?! Legfeljebb ott, ahol nincs ennyi utca. Visszatérve a tájékozódásomra, szintén könnyítő tényező volt, hogy egyetlen kanyar, egy apró pici ív sem törte meg a képet. Olybá tűnik, hogy amikor az alapító atyák papírra vetették a leendő Lőkösháza terveit, csak nézetrácsos füzet volt a boltban.

Kóborlásaim során szembe jött még egy ovi, a focipálya, és persze az emblematikus vasútállomás, mely ráadásul nemrégiben teljes felújításon esett át. Mit is mondhatnék a végeredményről? Értem én, hogy magyar ember még annak sem tud örülni, ha valami előnyére változik, mégis, határozott véleményem az, hogy az itt eltapsolt Forint-milliárdok valahol máshol hasznosabb célt szolgálhattak volna. Minimum radikális változásoknak kellene bekövetkezniük Lőkösháza népességi mutatóiban ahhoz, hogy a széles aluljáró-rendszer megépítése liftestül, mindenestül védhetőnek hasson. Hozzáteszem, hasonló érzéseim támadnak ugyanezen a vonalon Kétegyházával, Muronnyal vagy Csárdaszállással kapcsolatban. Gyanítom, hogy a négy állomásra fordított indokolatlan mennyiségű összeg elég lett volna - teszemazt - a szolnoki pályaudvar ráncfelvarrására, ami jóval kézzelfoghatóbb társadalmi hasznosulással járt volna, még a békésiek számára is. Egyébként maga az állomásépület igényesen, és romantikus jellegét megőrizve újult meg, ezt azért ne vegyük el a kivitelezőktől!

Ha egy településről első kézből szeretnél autentikus információkat szerezni, kezdj mindjárt a kocsmában! Ezt az életbölcsességet már réges-rég magamévá tettem, mégsem a tudásszomj vezetett Erika Bisztrójába Lőkösházán. Pusztulat meleg volt! Meg - ami azt illeti - éhes is lettem, nem csoda, hogy a kerítésen függő lepényes plakát becsalt az épületbe, ami tényleg sokkal inkább kocsmaként funkcionál, semmint bisztróként. Már annak gyanúsnak kellett volna lennie, hogy az a pár helyi fickó, akik jöttömkor ott csücsükéltek, egytől egyig poharazgattak csupán. Érdekesség, hogy - mintha valami helyi népviselet lenne - mindannyian sok csatát megvívott ujjatlan trikót viseltek. Aztán a pultos (urambocsá’ csapos) nénivel folytatott beszélgetésem szertefoszlatott minden kételyt. Jeleztem, hogy érdekelne egy jó lepény. Ekkor röhögött ki először a közönség. Merthogy itt emberemlékezet óta nem készítenek ilyesmit, kaptam végül a tájékoztatást. Volt bátorságom rákérdezni, hogy akkor ugyan minek van kint az a bizonyos plakát, mire olyan választ kaptam, hogy rögtön az egyik kedvenc filmem, a Bűnvadászok ominózus jelenetében érezhettem magam. Jelesint, amikor Terence Hill karaktere szórja az aprót a zeneautomatába, ám az mégsem indul be, és azért számon kéri a krimó tulaját, miért nem írja rá, hogy elromlott. Az ürge csak annyit vet oda vállat vonva, mint aki már a kérdést sem érti, hogy: “Ha ráírom, hogy elromlott, ki dobna bele pénzt?!”. Körülbelül ennek az érvelésnek a lepényes verzióját kaptam magyarázatként Erika Bisztójában. Azonban nem hagytam annyiban a dolgot, kértem hát egy lángost. Azoknak az árai ott voltak az orrom előtt a pulton, melyek mértékéből sejteni véltem, hogy ideiek. Ekkor röhögtek ki másodjára.

- Lángos csak hétvégente kapható. - szólt a kiszolgálóm (bár ekkor még nem hittem volna, hogy ezért a titulusért meg is fog dolgozni), miután sikerült elfojtania nevetését.
- Bocsánat, ezt sem láttam kiírva sehol.

- Ezt a helyiek mind tudják!

Istenem, most esik csak le! Harminc éven át fogalmam sem volt róla, hogy ez egy érvényes válasz. Viszont mióta a Viharsarokban élek, azóta többször is fegyvereztek már le ezzel, talán valamikor az ilyen történeteket is összeszedem egy csokorba. Hiszen ez tulajdonképpen egy szociológiai, társadalmi kórtünet: az ország eme lesajnált szegletében senki sem gondol arra, hogy akár egyetlen turista is ide dugná az orrát. Ezért válasz ez mindenre. A helyiek tudják. És ennyi bőven elég.

Szóval - miután kialakult bennem a vízió, hogy Lökösházán csak hétvégén esznek az emberek, addig meg csak isznak - kértem végül egy zacskó sós mogyorót és egy üveg alkoholmentes sört. Utóbbin maga a néni lepődött meg a legjobban, hogy valóban kapható náluk olyan. Zsákmányommal kiültem az udvarra. A vas-szerkezetes kerti padok között óhatatlanul magával ragadott a nosztalgia. Anno dédnagymamám teraszán voltak ilyen elpusztíthatatlan bútorok, melyeken egyedül a rozsda fogott, azokat meg kellően vastag lakkréteggel prímán el lehetett tüntetni. Elmélkedésemet a helyi trikósok egyike, egy nagyjából velem egyidős férfi szakította meg:

- Messziről jössz?

Zavarba ejtő kérdés. Az attól függ, kinek mi a messze.

- Csabáról.

- Hohó! - csattant fel a Kőbányaija mellől - Akkor messziről!

Mosolyogva állapítottam meg, hogy nem egyeznek a léptékeink.

- Annak előtte én is bicikliztem sokat! Mielőtt volt a balesetem. Leesetem a létráról, négy és fél méter magasból. A gerincem tört el. Akkor azt mondták az orvosok, hogy soha többé nem állok lábra. Fél évvel később csak pislogtak, mikor látták az eredményeimet. Azt mondták, hogy ilyen nincs. Hát de van! Én nem hagyom magam! Egy kis idegrángásom maradt, de semmi több. Meg lehetne műttetni, de állítólag lutri az egész. Vagy sikerül, vagy a tolószék. Akkor már inkább együtt élek a remegő kezeimmel! Persze a melót ott kellett hagynom. Nyílászárókat építettem be, jártam eleget Csabára is. Fel a tizedikre cipeltem az ajtókat, ablakokat. Nem ám a lifttel, megmondták, hogy az nem teherhordásra való. Egy időben engedték a csigát, amíg egyszer ripityomra nem tört odafent. Csoda, hogy nem vágott valakit agyon. Mert tudod, hiába szalagozol körbe mindent odalent, a sok birka átmászik. Ha meg fejbe vágja egy öklömnyi törmelék, még ő van felháborodva. Az, hogy fönt építkezés van, az őt nem érdekli. A lényeg, hogy utána nem lehetett mán csigázni sem. Az építésvezető nem engedte, mert félt, hogy őt veszik elő. Amúgy igaza is van. Csak ne lennének olyan rohadt nehezek azok az ablakok! Amíg egybe volt a gerincem, se bírtam. Pedig…

És csak mondta, mondta, mondta, anélkül, hogy én bármit kérdeztem volna. Úgy beszélt hozzám, mintha ezer éves cimborsaság kötne össze minket. Ezzel a jelenséggel is hányszor találkoztam már ilyen kis közösségekben! Ahol nem történik semmi. Ahol mindig csak ugyanazokkal lehet újra és újra találkozni, akikkel ráadásul ugyanúgy nem történik semmi. Az az ember benyomása, hogy az ilyen helyen élők számára mindegy, csak jöjjön már valaki “kívülről”, akinek el lehet mesélni az egészet az elejétől, anélkül, hogy közbeszúrná, hogy ezt már százszor hallottam. Nem is szakítottam meg. Hadd mondja!

Egyszer csak mozgolódás hallatszott a zárt kerítés mögül, és minő csoda: újdonsült barátomnak ennyi elég is volt. Tudta, mi történik.

- Na, megérkezett a Sipos Jani!

Ötletem sincs, hogy honnan és miből állapította meg ezt így látatlanban, de nem volt okom kételkedni.

- Ha rám, hallgatsz, akkor most odébb állsz. - mondta nekem bizalmasan - Ez, ha elkezdi, akkor sosincs vége! Más nem tudhat szóhoz jutni.

Nézd már, kibeszél - gondoltam magamban.

- Alapjában véve nem rossz ember. Csak állandóan okoskodik. Azt hiszi, hogy mindent mindenkinél jobban tud.

Végre azt éreztem, hogy tudok csatlakozni a beszélgetéshez, meg is ragadtam az alkalmat.

- Szerintem ilyen emberből akad mindenhol a világon.

- Az lehet, hogy így van, komám! - emelte fel poharát, majd, mielőtt belenyalt volna az utolsó korty sörébe, így folytatta - De, tudjisten miért, ide, Lőkösházára több is jutott a kelleténél. Még nem is ez a Jani a legrosszabb.

Megfogadtam a tanácsot, és elkezdtem induláshoz készülődni. Különben Jani nagyon jó első benyomást tett rám: körbement, és udvariasan kezet fogott az összes jelenlévővel, velem is. Ugyanazzal a közvetlenséggel üdvözölt, mint bárki mást. Amikor odaléptem a tárolóban veszteglő biciklim mellé, még nekem szegezett ő is egy önmagán túlmutató kérdést:

- Ti tekertetek el erre a múltkor is?

Úgy érzem, hogy ebben az egyetlen kérdésben össze is foglaltatik, milyen lehet ma az élet Lőkösházán. Nem derült ki egyértelműen, hogy a “ti” vagy a “múltkor” alatt pontosan mit ért. Viszont rá kellett döbbennem arra, amit már előtte is tudhattam volna: itt bizony szépen kirajzolódik, hol húzódnak a határok.

Sörhasas, tetovált karú fickó félmeztelenül utazik a Balaton IC-n.

Mikor megáll a vonat Fonyód előtt, idegesen tépné fel a kocsi ajtaját. Nem járt sikerrel. Kiabál a vagon másik végébe a kalauznak:

- Nem nyilik ki ez a szar, more!

A kalauz higgadtan válaszol:

- Azért mert még nem értünk be az állomásra. Fakidőlés miatt veszteglünk. Addig üljön csak le!

- Oszt mennyi idő lesz?

- Nem olyan sok, talán 10 perc.

- No, jóvan akkó, ültem én mán többet is!

Ami pedig a Kékest illeti: nem adom fel! Ha eljön az ideje, újra meg fogom próbálni.

Már húsz éve vagyok a föld alatt.

Pontosan két évtizeddel ezelőtt, 1896. május 2-án egy ország ünnepelt, kényszeredetten festve magáról arany és ezüst színű ecsettel azt a hamis képet, hogy ami velünk a múltban történt, az kivétel nélkül szent és fennkölt, melynél már csak a haladás zászlajával ékesített jövőnk lehet csodásabb. Cipelte magával ezt az áttetsző zászlót a Városligetbe, aki csak élt és mozgott, kiváltképp, ha valamilyen fontos hivatalt töltött be.

Ilyen voltam én is, egy vadonatúj szakma egyik debütánsa. Szűk, mondhatni elit kör volt ez, mi az hogy, hiszen még főrendi képviselőből is több akadt hazánkban, mint belőlünk! Az első földalatti motorkocsi-irányító gárdának voltam a tagja.

Ezen az ikonikus napon még maga Ferenc József is megjelent Budapesten. Miért is ne, ha már a honfoglalást ünnepeljük?! Abban ő is nagy király! Annak rendje és módja szerint felavatta azt az alagutat, amit nem egészen két év alatt kortárs rabszolgák százai ástak ki saját kezükkel, mintegy felvágva az ország szívének fő ütőerét hosszában, majd a beheggesedett seben giccses lejárócsarnokokat helyzetek el. Ekképp csábították a megvezetett embereket nem csupán arra, hogy önként szálljjanak alá a pokolba, de még fizessenek is ezért az őrült, ész nélküli száguldozásért húsz fillért. Ez nektek haladás?!

Az ördög, aki persze azonnal magáénak érezte az egész csinnadrattát, annyira otthonosan mozgott a szürkeségben futó sínpárok és a kárhozatra ítélt lelkeket percnyi sűrűséggel szállító masinák között, hogy pár nappal később volt kegyes nevét adni az üzemhez. Azóta hívják Ferenc József Földalatti Villamos Vasútnak a munkahelyemet. Így hát tulajdonképpen egy olyan gyilkos dicsőségét öregbítem nap, mint nap, tudásom és erőm legjavával, aki élete során egytelen egyszer utazott az alagútban, akkor is saját, királyi kocsijával. Én húsz év alatt kilométerek millióit tettem meg a mélységben, ahol minden csupa bennrekedt robaj, csikorgás és villanás, ráadásul hálátlan utasokkal a hátam mögött, mégsem nevezték el rólam még azt a rozoga faszéket sem, amit az irányítófülkében ülve fényesre koptatott már a nemesebbik felem. Méltatlan világ!

1896. május 2-án én voltam a legfiatalabb kocsiirányító, mostanra én lettem a legöregebb. Nem maradt más a régiek közül. Milyen érdekes, mennyire különböző sorsok jutottak nekünk! Az idősebb, szerencsésebb kollégákért még eljött a Halál. A maiakat úgy viszik oda házhoz, minél fiatalabb, annál jobb! Egyre csak fogyunk, még a végén megélem, hogy az ő helyükre is nőket helyeznek majd, ahogy azt a a kaluzokkal tették. Érthető, elvégre az ajtót tologatni tudják ők is, gyermeket szülni meg minek erre a világra?! És bizony vannak jópáran, akik nem győzték kivárni, hogy értük jöjjenek, maguk csengettek be Szent Péterhez. Nincs min csodálkozni, és talán igazuk is van.

Minél több kört teszel meg a sötétségben, annál inkább vágyódsz a fény felé.

Ki hitte volna, hogy egyszer ezt fogom leírni, de kétségkívül új távlatokat nyitott meg számomra a MÁV!

Egyrészt, mert nem rég felfedeztem, hogy létezik ilyen, hogy kerékpár-országbérlet. Hogy erről idáig miért nem hallottam, örök rejtély marad, a lényeg viszont, hogy múlt pénteken vettem egyet, ugyanis Orosházára tekertem át a retró országútimmal, hogy megkóstoljam a Dietetikusok Országos Szövetségének ajánlásával készült lángosburgert. Mivel üres gyomorral érkeztem, a perverz fogás elfogyasztása után pont úgy éreztem, hogy az energiaháztartásom homeosztázisa rendben van, így vissza már vonattal mentem. Avattam az első kerékpár-országbérletemet, és minden bizonnyal nem az utolsót. Hamar vissza fogja hozni az árát. Hiszen egyúttal azt is megtudtam, hogy Békéscsabáról már hajnali 4-kor is indul vonat, igaz, csak Szolnokig közlekedik, innen viszont gyakorlatilag a szélrózsa minden irányába van átszállási kapcsolat.

A magyar vasút ma már tényleg gombokért használható (már ha használható), igazából a hajnali vonatozásért "nagyobb árat" kell fizetni, mint az országbérletért. Ám az a tény számomra, hogy hazánk eddig elérhetetlennek gondolt régióba is szervezhetek egésznapos kirándulásokat, megér annyi áldozatot, hogy előző este kicsit korábban feküdjek le. Meg aztán a szunyókálást lehet folytatni a vonaton, nekem legalábbis nem szokott gondot okozni. Végső esetben pedig segít a koffein.

Ez persze az elmélet. Pár hete már teszteltem, akkor a Börzsönyt tűztem ki úticél gyanánt. S bár három átszállásra is kényszerültem, melyek közül a legkevésbé rizikós a menetrend szerinti 8 perc volt (és még így is több, mint 4 óra volt az utazás), mégis klappolt minden, és reggel fél 9-kor már Nógrád vára alól startolhattam.

A sikeres főpróba után ma újabb gigászi túrára szántam el magam. A konkrét útvonalterv megszületését egy kis barangolás előzte meg a MÁV honlapján. Most rám lehetne olvasni, hogy létezik már applikáció is, de elárulom, hogy tapasztalatom szerint az túl okosnak hiszi magát: a működőképes átszállásokat elhallgatja, cserébe viszont sokszor életszerűtlen opciót kínál fel. Úgyhogy inkább maradok a békebeli menetrendkönyv-lapozgatásnál, mégha digitalizált formában is.

A végeredmény:

1) Békéscsaba (3.54) - Szajol (5.06)

2) Szajol (5.30) - Kisújszállás (5.54)

3) Kisújszállás (6.12) - Kál-Kápolna (8.11)

Tökéletes kiindulási alap egy mátrai hegymászáshoz! A kivitelezés beszámolóját későbbre hagyom, már csak azért is, mert jelen sorok írásakor még vannak bennem kételyek a visszaérkezésemet illetően. Addig is lehet szurkolni, hogy Szolnokról ne kelljen hazabicikliznem... Ha már egyszer van kerékpár-országbérletem.