A Nagyszalontai Tigrisek U11-es kosárlabda csapata mérkőzéshez melegített be.

Igaz, hogy a csapattagok fenekén - ahogy mondani szokás - még ott éktelenkedett a tojáshéj, mégis imponáló volt látni, ahogy ezek a szemtelenül fiatal gyerekek önállóan, ugyanakkor teljesen tudatosan készülnek az előttük álló összecsapásra. Ehhez a kisebbfajta csodához - mert hogy ez csoda, azt bárki megmondhatja a sportszakmában - három dolog kell: rutin, nevelés és szenvedély.

Rutin az éppen volt már valamennyi, bár nem sok, de több a semminél. Nem ez volt az első meccsük a kis Tigriseknek, a tapasztalatok pedig beégtek a zsigereikbe. Az eddigi fordulók alapján leszűrték például, hogy egy kicsit mindig lejt a pálya a hazaiak javára, hol jobban, hol kevésbé. És hogy az otthon játszó csapat eleve lélektani előnyben van, hiszen az ő szüleik zengik tele és tapsolják be a csarnokot. De megfigyelhették azt is, nem tudták nem észrevenni, hogy a mindenkori ellenfél folyton-folyvást román csapatként hivatkozik rájuk. "Most játszunk a románok ellen", " Te fogod a románoknál a 9-est", "Vigyázzatok, a román csapatok a kelleténél mindig agresszívebbek" - nincs az a vastag öltözőfal, amin ne szűrődnének át az ilyen és ehhez hasonló pejoratív megjegyzések.

Ami a nevelést illeti, annak Ákos bácsi volt a megtestesítője, és mitagadás, remek munkát végzett. Nem csak azért, mert megtanította ezeket a zsiványokat játszani, kosarat dobni, csapatban működni és egymásért harcolni. Persze mintaértékű, hogy a játékosai önállóan melegítenek be az összecsapás előtt, de nem ez az ő valódi eredménye. Ákos bácsi valami páratlan dologgal gazdagította a hazai utánpótlás kosárlabdát: egy elcsatolt országrészből nevezett a magyarországi U11-es bajnokságba. Magyar gyerekekkel, magyar edzővel az élen. Ezt egyébként a honi szövetség jóvá is hagyta, és a Tigrisek ugyanolyan feltételekkel vehettek részt a nemzeti bajnokságban, mint bármely más belföldi egyesület, egyetlen dolgot kivéve: nem rendezhettek Nagyszalontán fordulót.

Mi sem természetesebb egy sportoló életében, hogy a meccsnapot átitatja az izgalom, de Ákos bácsiékra ez hatványozottan igaz volt. Nekik minden alkalom, kivétel nélkül, egy nagy buszozást jelentett, pontosan kétszeri határátlépéssel. A kísérő szülők, ha ugyan felfértek buszra, már bőven a mérkőzések előtt szurkolhattak. Elsősorban annak, hogy mindenkinek rendben legyen az úti okmánya, és menet közben ne tűntesse el. Ugyebár tizenegy évnél fiatalabb gyerekekről beszélünk, akikről a természet már az anyaméhben gondoskodott, hogy hozzá legyen nőve a fejük a testükhöz, különben azt is elhagynák. Enélkül az állandó stresszfaktor nélkül is eléggé kiszámíthatatlan volt a határátlépés azokban az időkben. Sosem lehetett tudni, hogy egy percet vagy egy órát igényel majd. A Tigrisek nyilván biztosra mentek, ennek is köszönhető, hogy versenyhétvégéken jellemzően jóval több időt töltöttek a buszon, mint a kosárlabdapályán, ahol aztán rendszeresen szembesültek vele, hogy már a labda feldobása előtt hátrányból indulnak. Hiszen olyan elemekkel kellett megküzdeniük, amelyek az ellenfelek számára ismeretlenek voltak. Na, erre kellett Ákos bácsinak felkészítenie egy tucatnyi kiskorú kosarast. Pedagógiai kihívás a javából!

Túlzás lenne azt állítani, hogy a szalontaiak domináltak volna a bajnokságban. Mesterük is megállapította mérkőzésről mérkőzésre, hogy nem egészen azt látja vissza csapatától, mint az edzéseken. Nincs az az attraktivitás, hiányzik a tűz, a vehemencia, és legfőképp az az egészséges sportolói önbizalom, ami egy felszabadult játékhoz elengedhetetlen. Ákos bácsi a cél érdekében már sok edzői praktikát bevetett, éppen csak kecskét nem áldozott a kezdőkör közepén. Bár nem kommunikálta a gyerekek felé, de ő maga pontosan érezte, mi kellene legjobban az átbillenéshez: a hazai pálya.

Értette, és méltányolta a szövetség álláspontját. A magyarországi csapatokat nem kényszeríthetik arra a logisztikai procedúrára, amiben nekik van részük fordulóról fordulóra. A feltételek az elejétől fogva világosak voltak, soha senki nem áltatta őket a rendezés lehetőségével, sőt, tulajdonképpen hálát adhattak azért, hogy “román” csapatként indulhattak a magyar bajnokságban. Ám ettől még a hazai pálya és annak minden előnye roppantul hiányzott.

A Tigrisek azonban minden nehezítő körülmény ellenére újra és újra felvették a kesztyűt a kosaras mezzel együtt, és nem adták fel. Bíztak benne, hogy egyszer majd kikerülnek a negatív spirálból. Mi ez, ha nem szenvedély?!

Egy kora tavaszi napon, a bajnokság második felének közepén Szegedre voltak hivatalosak. Közúton majd százötven kilométer. Busszal három óra utazás, nem számítva a határon eltöltött időt. Ezen alkalom külön pikantériája, hogy az ellenfél fantázianeve velük egyező, ők voltak a Szegedi Tigrisek. Ákos bácsi a mérkőzés előtt sokat gondolkodott, mivel tudná a leginkább doppingolni csapatát. Egyébként a humor volt az egyik leghatékonyabb eszköze, ehhez mindig jó érzékkel nyúlt. El is mondta a gyerekeknek az öltözőben, hogy teljesen felesleges görcsösen izgulni amiatt, mit mutat az eredményjelző. Egészen bizonyos, hogy mindig a Tigrisek fognak vezetni.

Akár értették a poént, akár nem, a szalontaiak kellő elánnal és a már sokat magasztalt tudatossággal kezdték meg a mérkőzés előtti bemelegítést a saját térfelükön. A túloldalon az ellenfél tette a maga dolgát. Nincs az a sportoló, aki ilyenkor - akár csak fél szemmel - át ne sandítana egy kicsit, felmérni a várható erőviszonyokat. Így jártak el Ákos bácsiék is, akik elsőre örömmel konstatálták, hogy mind fizikalitásban, mind játéktudásban szemlátomást hasonló szintet képviselnek a szegediekkel. Ám a kezdeti lelkesedést ismét letargia követte. Óhatatlanul is úrrá lett rajtuk az a közvélekedés, hogy itt megint csak a hazai pálya ténye fogja megdönteni a mérleg nyelvét. S bár ezer módszerrel próbálták volna elhessegetni ezeket a mérgező gondolatokat, nem tudták nem észrevenni, hogy a szegediek hozzátartozói már meg is töltötték a lelátót. A mérkőzés előtti utolsó percben egyedül abba kapaszkodtak, hogy még “románozást” nem hallottak. Az is valami!

Elérkezett a feldobás pillanata. Mindkét csapat kijelölte a kezdő ötösét, akik már érkeztek is a parkettre. A szokásoknak megfelelően kézfogással üdvözölték egymást. Ekkor azonban valami váratlan dolog történt. A szegedi gyerekek másik kezében volt valami. Ákos bácsinak úgy tűnt a vonal mellől, hogy talán papíros lehet. Nem tudta mire vélni a jelenséget, mint ahogy azt sem, hogy a kézfogás után a szegediek széles mosollyal átadják ezeket a lapokat az övéinek. Természetesen így nem lehetett elkezdeni az összecsapást, a szalontaiak már szaladtak is saját kispadjuk felé. Edzőjük megrökönyödöttséggel vegyes kíváncsisággal vette át a papírokat, és nem akarta elhinni, amit lát: gyerekrajzok voltak. Mind az öt hasonló témájú: kis tigrisek kosárlabdáznak rajtuk.

Ákos bácsinak ideje sem volt megdöbbeni, már azon kapta magát, hogy az ellenfél edzője ott áll mellette, egy tálca süteménnyel. Felé nyújtotta. Hirtelenjében azt se tudta, mint mondjon.

- Hát köszönjük… de ezt most mi miért kapjuk? - kérdezte. Ez talán valami szegedi szokás, amiről még nem hallottunk, gondolta magában.

- Igazán szívesen! - válaszolt kedvesen a kollégája - Mikor láttuk, hogy veletek fogunk legközelebb játszani, összeültünk a csapattal és megegyeztünk valamiben. Elvégre Tigrisek vagytok, mint mi. És magyarok vagytok, mint mi! Úgy gondoltuk, hogy meg kell ünnepeljük ezt a különleges találkozást!

Kisvártatva megindult a mérkőzés. U11-es meccshez mérten kimondottan magas volt a színvonal, sok szép egyéni megmozdulással, tudatos csapatmozgásokkal, rámenős védekezésekkel. Emellé még az atmoszféra is fenomenális volt. Egy pillanatra sem szűnt meg a lelátóról a biztatás, folyamatosan skandálta a kilátogató közönség - szegediek és szalontaiak közösen - a “Tigrisek-Tigrisek” rigmust, néha pedig egy-egy “hajrá magyarok” is elhangzott.

Ákos bácsi emelkedett hangulatban meccselte végig a negyven percet. Most először látta csapatától azt a felszabadult játékot, amit otthon szokott. Hazai pályán.

Hogy mi lett a végeredmény? Nyertek a Tigrisek.

Leparkoltunk egészen közel a bejárathoz. Jasmin ekkor fogta csak fel, hogy hová is érkeztünk. A szülei, akiket beavattam a tervembe, titokban bírták tartani előtte, egészen mostnáig. Mikor azonban kinézett az autóból és meglátta a hófehér oszlopokon álló, nemzeti színeinkkel megvilágított monstrumot, egyből felfogta, hogy mindez érte van. Némi kérdezz-felelek után már nyúlt is hátra a csomagtartóba és vadul keresni kezdte legkevesebb ruhaneműjét: a futócipőjét.

Kisvártatva beléptünk a stadion kapuján, közelítettünk az épület felé. Mi felnőttek, jót beszélgettünk. Elmélkedtünk a város, a sport és persze a stadion felett. Dicsértünk, kritizáltunk, meg ilyesmik. Jasmin viszont csendben volt. Ő átlényegült. Aki kicsit is ismeri, az tudja, nem egy színpadias kislány. Nem kommunikál széles gesztusokkal, és akkor finoman fogalmaztam. Viszont mi láttuk a szeme csillogásából, hogy ő most belül mosolyog. Hogy boldog.

Megmásztunk pár lépcsőfokot, és egyből fenn találtuk magunkat a felső karélyon. Ekkor már nem csak Jasmin szemeit volt érdemes vizslatni, hanem az állát is, ami konkrétan a földig esett. Megpillantotta ugyanis a több, mint 600 méteres rekortán futókört, melyen egész Budapest ott kocogott. Legalábbis egy csabai leányzó biztosan így látta azt a néptömeget, amely egy teljesen átlagos kedd estén úgy döntött, hogy futkorászik egyet a Duna fölött.

Mint egy jól nevelt kiskutya, kiről leveszik a pórázt, mégsem szalad el engedély nélkül, pont úgy viselekedett Jasmin is. Csak nézett ránk, de nem hitte el, hogy igen, tényleg szabad! Amikor megígértem, hogy én is elindulok vele, akkor lépett csak a rekortánra. Nem volt más választásom, mehettem kocogni mellette.

Az első száz méter még mindig a hitetlenkedésé volt. Az ott tényleg a Duna? És az ott meg a Citadella? És ez tényleg az a stadion, ahol a "vébé" volt? Itt futottak maguk a világbajnokok is? Csak azután jött egy kis hallgatás, miután ezekre mind határozott igennel feleltem. Majd lenézett a sporttársakkal telített karélyról az elzárt, néptelen küzdőtérre. Nem mondta ki, de tudom, hogy azt gondolta, hogy egyszer ő is ott fog majd futni, méghozzá a világ legjobbjaival.

Jasmin magyar szülők gyermekeként Angliában született, gondolom ennek köszönhetően lett angol helyesírás szerint anyakönyvezve a neve. A család évekkel később hazaköltözött, és Jasmin magyar iskolában kezdte meg tanulmányait. Az én iskolámban. Elmondása szerint akkor változott meg minden, mikor elsősként elvitték egy Mezei Futóversenyre. Tudom jól, hogy azokban az időkben nem volt nálunk tehetségkutatás, előzetes felmérés meg semmi ilyesmi. A kolléga megkérdezte, hogy kinek van kedve szaladgálni egyet a "Mezei Futrinkán", és aki feltette a kezét, az mehetett. Hát a kis Jasmin történetesen feltette a kezét, és ez sorsfordító momentum volt. Ugyan helyezést nem ért el végül, viszont annyira magával ragadta a versenyzés mámora, a futás eufóriája, önmagunk legyőzésének évmilliós ösztöne, hogy ő azóta is teljesen bele van habarodva ebbe a mozgásformába.

Ma már a Békéscsabai Atlétikai Club színeiben edződik napi rendszerességgel. Személyre szabott edzéstervvel és versenynaptárral rendelkezik. Tudatosan és mértéktartóan táplálkozik, viszont amit fal, az a futóversenyekkel és versenyzőkkel kapcsolatos könyvek és filmek. Eszméletlen fanatizmus és profizmus párosult benne eziránt a végtelenül monoton egyéni sportág iránt.

Még mindig csak 11 éves, de már megfogalmazta, mi szeretne lenni felnőtt korában. A cél nem kevésbé hangzik vadnak, mint kortársai szájából az űrhajós, a Forma 1-es pilóta vagy a szépségkirálynő. Ő olimpikon szeretne lenni. Azt, hogy ezen ma már senki sem mosolyog lenézően, leginkább saját magának köszönheti. Hogy mást ne mondjak, Jasmin minden évben egyre jobban szerepelt a Mezei Futóversenyen is, tavaly már országos döntőig jutott, ahol végül elmaradt a leginkább saját magával szemben támasztott toplistás helyezés, ám ő még nem igazán értette a lényeget, miszerint a korcsoportjában ő volt a kicsi. A 10-11 évesek futamában ő volt az alsó határ. Nekem viszont nem kellett edző-géniusznak lennem ahhoz, hogy belássam, neki az idei év lesz meghatározó.

Ugyan nem ez volt a fő motivációja, de Jasmin tökéletesen igazolta az elméletemet. A körzeti döntőt úgy nyerte meg, mintha egy külön versenyben indult volna. Volt ő, és aztán egyszer csak valamikor megérkeztek a többiek is. Irány a megyei döntő, ahol azért dolgozott benne némi drukk is, hiszen a tét már az országos döntőbejutás volt. Ha itt bukta van, akkor nincs folytatás. Hogy mi lett az eredmény? Nem találtam pontos jegyzőkönyvet , csak a videómfelvételem alapján tudom megsaccolni, hogy körülbelül 5-6 másodperccel hamarabb ért célba a megye második legjobb futója előtt.

Ott álltam a célvonalnál és néztem ezt a csodalányt. A legdöbbenetesebb nem a teljesítménye, az ideje, a technikája vagy mit tudom én mi volt. Hanem az a rezignáltság, ahogyan tudomásul vette, hogy ő most megyei bajnok lett. Minden gesztusával azt üzente, hogy ő még igazából nem ért célba. Hogy ő nem is érti, mit ünnepelnek körülötte. Ez az aranyérem csak egy belépő oda, ahol neki istenigazából dolga van. Az országos döntőre, Gödöllőn.

Mi tagadás, egy ideje különös tisztelettel vagyok eziránt a kislány iránt. Talán nem túlzás, a rajongója lettem. Nem tudnám megmondani pontosan miért. Inkább azért, mert olyan sok közös van bennünk, vagy éppen ellenkezőleg, mert ő már most meghaladt engem bizonyos dolgokban? Passz, valószínűleg szerencsésebb ebbe most nem belemenni. Egy a lényeg: elhatároztam, hogy a nagy napján, az Országos Döntőn ott segítek neki, ahol tudok.

Igen ám, de mit tudok én, egyszerű testnevelőként hozzátenni ehhez a csodához? Nagyjából úgy viszonyultam hozzá eddig, mint egy szép szál bimbózó virághoz. Csak távolról gyönyörködtem benne, nehogy még elhervadjon attól, hogy túl közel merészkedtem. Mint mondtam, profi edzésprogramja van, ami mérnöki precizitással ki lett számolva. Élvonalbeli edzőktől tudom, hogy ebben a munkában már a mesterséges intelligencia is tevékenyen részt vesz. Nagyon is! Mégis mi az, amit én jobban tudhatok, mint az AI? Mi az ami nekem van, a gépnek meg nincs? Mire lehet még Jasminnak szüksége, amit esetleg eddig nem kapott meg?

És ekkor született meg bennem a kulcsszó: a lélek. A lélek, ami mozgatja az izmokat, mikor azoknak már szakadniuk kéne. Ami képes akár oxigén hiányában is szárnyalni. Ami ki tudja zárni a mérgező gondolatokat és beengedi mindazt, ami felemel. Ami nélkül a test csupán porhüvely.

Igen, Jasmint lélekben kell felkészítenem élete nagy versenyére. Ebben tudok egyedül segíteni neki, mint testnevelő. Mint pedagógus.

Ezért találtam ki, hogy már a versenyt megelőző napon utazzunk fel a szüleivel együtt Pestre, és töltsük ott az éjszakát. Ez mindenképpen szolgálja a felkészülést. És ha már ebben megegyeztünk, akkor látogassunk el az atlétikai stadionba. Hogy eltereljem a gondolatait a másnapról. Hogy le tudja küzdeni a nyomást. Hogy töltödjön fel pozitív érzelmekkel.

Szerencsére a szülei abszolút partnerek voltak, így a szándék valósággá válhatott. És amikor ott futottam Jasmin mellett az atlétikai stadion felső karélyán, éreztem, hogy célba is ért.

Nem fárasztottam le, csupán egyetlen kört tettünk meg. Viszont az utolsó száz méteren, amikor már egyértelmű volt, hogy átadta magát az élménynek, megnyugtattam, hogy nem sértődök meg, ha otthagy. Ő erre elmosolyodott és egy pillanattal később már el is húzott. Olyan légiesen, könnyedén ért körbe, amivel nekem esélyem sem lett volna versenybe szállni.

Jelen sorok írásakor még nem tudom, hogyan fog alakulni Jasmin nagy versenye. Mint ahogyan azt sem, mennyit voltam képes segíteni neki egy jobb eredmény elérésében. Ez lélektan, szóval hiába is kérném az AI-t, hogy számolja ki. De az én szívemben az a matek, hogy legalább tíz helyezésnyit löktem rajta. Holnap óhatatlanul ki fog derülni, mindez mire lesz elég. De ha valami kimagaslóra, akkor azt duplán fogom megünnepelni. Mert igazolást nyerne az, amiben pályám elejétől fogva mélységesen hiszek.

Hogy lélekkel lehet csak futni.

Jajjszótól hangos veszedelem
Gyötri, kínzá a várost. De nem
Adhatja fel a csatát e nép!
Várják a harcost, nem hiába!
Felhőkarcolók közt cikázva
Sebesen repül már a remény!

S vadul tapsol a széles tömeg,
Ha felbukkan a piros köpeny.
Sárga "S" betű ragyog rajta,
Ami a népnek csupán egy jel,
Viszont a hősnek súlyos teher.
Tán már hordani sem akarja.

A jajjszó csitul. Most a béke
Az úr az utcán. Csend van végre.
Hősünk már a bút űzi egyre.
Ím, legyőzte a bűn velejét,
Kétrét hajtja a szép köpenyét
És lecseréli szemüvegre.

Ilyenkor senki, nem Superman.
Alakja elvész a tömegben,
Mely az imént még neki tapsolt.
Mely piedesztálra emelte.
Mely nem rég hősként ünnepelte,
Nem is ok nélkül, hiszen az volt.

Nem kell harc, nem kell a köpenye,
Sem a tapsolók vad tömege,
Mely feloszlik majd úgyis végül.
Nem hiányzik a sárga "S" se...
Csak az, hogy ő így is szeresse!
A szemüveggel, köpeny nélkül.