Semmi meghökkentő nincs abban, ha a békési emberfia a méltán híres és (magyar öntudattal különösképp) jelentőségteljes Arad városába tervez autós kirándulást. A térképet vizsgálva az sem meglepetés, hogy legpraktikusabban Battonyán történik meg a határátlépés. Mi viszont igencsak rácsodálkoztunk arra, hogy ez a szóban forgó határtelepülés mennyi szépséget és érdeksséget tartogat, és - ahogyan az szinte minden hasonló alkalommal lenni szokott - kiderült, hogy a felszín alatt további történelmi anekdoták húzódnak meg. Így lett egy egyszerű egészségügyi-szünetből egy komolyabbb városi séta, melynek során sokadjára szembesültünk a magyar történelem város-formáló erejével.

(forrás: internet)

A téma iránti nyitottságunk eleve adott volt, arról nem is beszélve, hogy pont ugyanezen az őszön szerveztem kerékpáros túrát a környék másik és sok szempontól hasonló sorsú településére, Makóra. A hagyma városa egykoron nagy(!) Magyarország 12. legnagyobb városa volt, többek között Pécset és Miskolcot is magamögé utasítva. Ehhez képest ma a népesség-elöregedés és az elvándorlás tekintetében tartozik hazánk nem túl rangos élmezőnyébe. Ezzel a frissen szerzett élménnyel álltunk meg Battonyán, ahol nagyon hasonló folyamatok mentek végbe. 1910-ben még 13 ezer fős járási székhely volt, melynek maradtak árulkodó nyomai. Mára viszont mégiscsak egy 5 ezres lélekszámú, lakosságát és jelentőségét nézve egyaránt csökkenő tendenciát mutató határváros lett.

A városháza 1890-ben épült szecessziós épülete, mely 1910-ben emelettel és a tűztoronnyal bővült.

Ha egy hazai helység történelmi sarokpontjait szeretnénk feltárni, jó eséllyel az alábbi időszakokra kell fókuszálni:
- tatárjárás
- török dúlás
- Trianon
- II. világháború
Nem azt mondom, hogy más folyamatok nem játszhattak közre egy város fellendülésében vagy éppen leépülésében, de ez a négy esemény szinte biztosan elmozdította valamilyen új irányba a szerencsecsillagot, különösképp a Dél-Alföldi régióban.

Ami a tatárjárást illeti, a helytörténeti kutatók feltételezik, hogy már ekkor lakott terület volt Battyonya, pontosabban Bothanyaeghaza, merthogy az első írásos említés így hivatkozik rá. Nevének eredetére egyébként két magyarázat is létezik. A megalapozottabnak vélt teórai szerint az egykori birtokos, Both nemes az anyjáról nevezte el a birtokot, magyarán a Both és az anya szavakból formálódott végül Battonyává. A másik elmélet éppen a tatárjáráshoz köti a névadást, miszerint a tatárok vezére Batu kán itt szállásolta el a seregét, ez volt tehát a Batu-tanya. Akármelyik verzió felel meg a valóságnak, az mindenestre tény, hogy az 1241-1242-es események után IV. Béla királyunk állattartással foglalkozó kunokkal népesítette be a vidéket.

A török-dúlás - nem egyedi és nem meglepő módon - gyakorlatilag elpusztíotta Battonyát. Az 1557. évi török adóösszeírás mindössze 17 házat tart számon, ami még valószínűleg mindig nem a mélypont volt. Apropó adóösszeírás: ez volt az az időszak, amikor szerencsétlen magyar jobbágynak kétfelé is kellett adózni, mind a török, mind a magyar részre. Azonban sem előtte, sem utána nem volt zökkenőmentes a paraszti réteg élete. A középkor egy jelentős része a birtokló nemesség kizsákmányoló törekvéseiről szólt, amin az 1514-es parasztfelkelés fordított. Egy battonyai földesurat, bizonyos Ravazdy Pétert karóba is húzattak a lázadók. Jóval később, 1891-ben a telekaprózódás és az elfogadhatatlan életszínvonal miatt tört ki az úgynevezett agrárszocialista felkelés, melyet a csendőrség véres kézzel tört meg. Ennek állít emléket a városháza falán egy emléktábla, illetve azzal szemben egy jóval monumentálisabb, szocreál emlékmű.

A török háborúk után viszonylag békés évszázadok következtek. A kipusztult Tisza-Maros határőrvidéket, így Battonyát is rác telepesekkel kívánta felvirágoztatni a kormányzat, akiknek gyarapodását legfeljebb egy-egy pestis- vagy kolera-járvány gátolhatta, a monarchia idejére viszont virágzó mezővárossá fejlődött a település. 1785-ben megépült az Arad-Buda postaút, melynek az egyik állomása éppen Battonya lett, ezzel is növelve jelentőségét. A következő évtizedekben kiépült a város utcarendszere, az előbb említett postaút pedig az 1850-es években kavics-borítást kapott, csökkentve a szálló por mennyiségét, javítva az utazás és a városi élet színvonalát. 1885-ben az ország vasúti vérkeingésébe is becsatlakozott Battonya a Szeged-Arad vonal átadásával. Állomásépülete hangulatos, már-már meseszerű, alaposabban szemügyre véve  azonban kibukik, hogy igencsak felújításra szorul. Mindenestre remekül reprezetálja a századfordulós hangulatot.

Anno két  fővárosi fővonalat kötött össze a Battonyát átszelő vasút, nem csoda, hogy jelentősége és forgalma mai léptékekkel mérve elképzelhetetlen. Ehhez képest ma csupán 2 pár vonat (lehetetlen időpontokban) köti össze a mindössze 18 km-re található Mezőhegyessel, ahol további mellékvonalakra átszállva lehet körülményesen eljutni akárhova is. Maradjunk annyiban, hogy ma már keveseknek jelent valós alternatvát a vonat ebben az amúgy is meglehetősen elszigetelt városban, és ezzel meg is érkeztünk a következő történelmi sarokpontig, Trianonig.

Napi két pár vonat Mezőhegyesre: egy hajnalban, egy késő este.

Az I. világháborút lezáró békediktátum és az új államhatárok gyakorlatilag halálos ítélettel értek fel Battonya számára. Szó szerint és átvitt értelemben is perifériára került. Az egykori járási székhely nemhogy önmagában nem bír különösebb gazdasági vagy kultúrális jelentőséggel, de még a környező nagyvárosokkal való kapcsolatait is tönkretették. Aradot nem kell különösebben megmagyarázni, hiszen az Romániához került. A nálunk maradt nagyvárosok közül Makó szintén folyamatosan veszített a jelentőségéből, ahogy azt a bevezetőben már említettem, Szeged pedig már nincs belátható távolságban, amin nyilván tovább rontott a szegedi vasúti híd 1944-es felrobbantása. Azonban még elgondolkodtatóbb, hogy Battonyának ma a saját megyeközpontjával sincs közvetlen kapcsolata, sem vasúton, sem közúton, ahogyan azt magunk is tapasztaltuk. Hiába itt a legevidensebb az átkelés Arad felé, csak tiszteketköröket leírva lehet kocsival megközelíteni a határt.

A modern kor történelmében Battonya nevével leginkább a szovjet invázió kapcsán találkozhatunk, ugyanis a trainoni határokat itt lépte át elsőként a Vörös Hadsereg 1944. szeptember 23-án. Szerencséjükre különösebb pusztítás nélkül élte túl a II. világháborút a város, mely egy-egy szép épület és dombormű formájában még őrzi dicsőbb és emlékezetesebb múltjának nyomait, de a felületes utazó számára csupán csak egy a romániai határtelepülések közül.

Túlgondoltnak semmi esetre sem mondható felszabadulási emlékmű.

A kaszinó épülete a fényesebb múlt mellett a neoncsöves gulyáskommunizmus időszakáról is árulkodik.