Nógrád megye olyan, mintha kiközösítettük volna – ezzel a címmel jelent meg egy cikk a HVG honlapján 2019 nyarán, amire óhatatlanul felkaptam a fejem, hiszen szívem egyik csücskéről volt szó. De nem csak ezért. Tudniillik, maga a cím is többes szám első személyben fogalmaz, így magamat is megszólítva érezhettem, és jobban belegondolván, nem is annyira alaptalanul. Tényleg elhanyagoltam ezt a megyét az elmúlt években. A HVG egyébként elsősorban gazdaságpolitikai szempontból vette górcső alá a régió nem túl rózsás helyzetét (tényleg elszomorító), amin én sajnos változtatni nem tudok, ugyanakkor megszületett bennem az elhatározás: 2020-ban el kell látogatnom Palócföldre. Túratársam ezúttal is az országutakkal szimbiózisban élő Áfonya volt.
Közös többnapos kalandozásainkat egy ideje mindig az őszi szünetre programoztuk (2017-ben a Kiskunságban, 2018-ban a Bakonyban, 2019-ben a Mecsekben tekergőztünk), idén sem volt másképp. Nem is baj, mivel már szinte az is a hagyomány része, hogy éppen ekkor – október végén, november elején – a legalkalmasabb az időjárás ilyen jellegű kirándulásokra, és láss csodát: most is mindkét túranapunk csapadékmentes és kifejezetten kellemes volt. Talán azt sem túlzás kijelenteni, hogy az olyan természetközeli tájak, mint amilyen Nógrád, pont lombhullató formájukban mutatják a legszebb arcukat.
Szokásunkhoz híven rengeteg videófelvételt készítettünk (főleg Áfonya, aki jó öreg kézikamerája mellett egy vadiúj akciókamerával operált), és feltett szándékunk, hogy egyszer Youtube-kompatibilis formába öntjük majd mindezt. Viszont annyira az élmények hatása alá kerültünk, hogy addig is szeretnénk valamit visszaadni a tisztelt közönségünknek (mert mint ezen a túrán kiderült, nyugodtan beszélhetünk ilyenről is – de ne szaladjunk ennyire előre). Szóval az az elhatározásunk született, hogy külön-külön, egymástól függetlenül megírjuk a magunk kis beszámolóját, majd azokat egyesítve osztjuk meg közös fórumainkon.
Első napunk útadatai
Második napunk útadatai
Áfonya elmesélése nyomán:
Október 27-én az ország két pontjáról vonattal pontosan, menetrend szerint érkezve Hatvanba, hangulatos őszben vágtunk neki a Zagyva partján a közösen kidolgozott nyomvonalon hagyományos őszi bringatúránknak Bence meg én.
A szégyenletes múltú Boldog-Hatvan kerékpárút bringások elől lezárt végpontjánál álló híd és bringapark mellett felvettük a majdani filmsorozat bejelentkező filmkockáit és északi irányban a még készülő bringautat választottuk a városból kifelé.
Az M3-ason túl már nem csak a papíron létezik díszburkolatos felülettel egészen Petőfibánya magasságáig. A nógrádi hangulat Szarvasgedénél érkezett meg valójában. Első szusszanásunkat Bujákon tartottuk. Benéztünk hatalmas templomába és egy kávé mellett kíváncsian néztem, Bence mivel bíbelődik: a templomból hozott képeslapokat címzett és írt meg hagyományosan golyóstollal. Aztán meg postára ment velük! Ott egyébként egy atyafinak akartunk segíteni öreg Suzukiját beindítani. Most sem értem, miért indítózott, miközben mi toltuk az úton. Úgy kellett neki szólni, hogy inkább kinyomott kuplunggal sebességbe is tehetné a kocsit. Végül így sem röffent be a járgány.
Percre pontosan délben értünk fel a falu feletti kálváriára a sáros-ázott erdei gyalogösvényen. A kápolna harangja festette alá a felvételeket a ragyogó napsütésben. Lefelé sem volt egyszerű és még Bujákra is kénytelenek voltunk visszatérni, hogy az aszfaltos tervezetre ráhajtsunk. A várromhoz Bence egyedül ment fel, mert nekem tavasszal már megvolt és a csúszós talajon gyalog is éppen elég lehetett felkapaszkodni. Addig élveztem a hulló levelek látványát és két bringás kissrác boldog cirkálását a fák alatt.
A honvédségi aszfalton a csodálatos Sasbérci-kilátóhoz kapaszkodtunk. Mint mindig, a szépséges torony most is zárva volt. Onnan legurulva Bencével Bokorban kötöttünk ki. Alsótoldnál Hollókőnek fordultunk. Röhögve emlékeztem meg első utamra, amikor sokáig többen is azon tanakodtunk, az út mellett milyen fekete madárnak a hatalmas szobra áll a leágazásnál. A világörökség részeként jegyzett falu a hétköznap ellenére látogatókkal volt benépesülve az iskolaszünet jóvoltából. Lapos kövekkel burkolt utcáján döcögve már némi stresszel készültem a Rimóc felé 20+ éve épített bringaúton legurulni. Erre minden alapom megvolt, mert ahhoz azóta sem nyúlt senki javító szándékkal. Legmélyebb pontján mezőgazdasági gépek zúzták szét, a ráfolyó víz termőföldet hordott rá, ami az előző napok esőzései után mocsaras állapotba került. Ehhez képest a továbbiakban a domborodó, lassan befüvesedő nyomvonal sztrádának tűnhetett.
Rimócon Bence tisztességgel megemlékezett a falu korábbi polgármesteréről, akinek megannyi gyerektáborozós élményért lehet hálás. Vacsoráért, italokért és reggeliért Szécsényben álltunk meg boltolni. A Forgách-kastély zárva volt. A szécsényi országgyűlés emléktáblája a kerítésen kívül állít emléket a kuruc rendek 1705-ös eseményének a Rákóczi-szabadságharc idejéből.
Ludányhalászit poénból végigbicajoztuk, mivel a falu elején lévő tábla azt hirdeti, ez Magyarország leghosszabb faluja. Nekem a 4,2 km táblától tábláig nem volt annyira extrém. Innen ragaszkodtunk az eredeti tervünkhöz, így nem Nógrádszakál és Litke felé, hanem Pirinyből változó minőségű erdészeti úton mászva, már sötétben érkeztünk Mihálygergére.
Hangulatos szobánkat a mindenes-tulajdonos Éva asszony mutatta meg. A rendelkezésre álló férőhelyekből most csak mi foglaltunk. Az otthonról hozott zalai szőlőpálinkával koccintás után mikrózott készételünkkel vacsoráztunk meg. Hamarosan a rám nem igazán jellemző csuklás kerített hatalmába. Az biztos, hogy a kaja akadt meg valahol félúton, de Bence sörébe kortyolva sem állt el egy percnél tovább. Így a Vuelta közvetítése közben gyakorlatilag álomba csuklottam magam. A tévé kilövésekor már minden rendben volt.
Az október 28-i reggel a beígért sűrű köddel nézett be a tetőtér ablakán. Az előrejelzés szerint tartósan, akár egész nap is úgy maradhatott volna. Én tartalmasan megreggeliztem, Bence péksütikkel készült a délelőttre. Felpakolás és elköszönés után a párától láthatatlan Karancs alján haladtunk a megyeszékhely felé. Salgótarján felett, Karancslapujtő után még volt egy utolsó kaptató, amin a köd hirtelen megszűnt, az ország számomra legcsúnyább megyeszékhelyére szikrázó napsütésben érkeztünk. Bence már a buszokat figyelte, szenvedélyének hódolva a buszállomáshoz kanyarodtunk. Én nem szerettem volna buszok és utasok közt cikázni, ezért kitaláltam, hogy a sarkon vigyázok a bringákra, míg elkészülnek a fotók a kiszemelt darabokról.
Ezalatt kanyarodott mellettem be az allása felé egy Volán-járat, de valamiért a várt lendületesség helyett óvatosan, kimérten. A maszkos sofőr engem nézett, én meg azt hittem, kilógnak a csomaggal megrakott bringák és nehéz mellettük elmennie. De nem ez volt az ok. Két perc sem telt el és elegáns egyenpulcsijában az imént látott busz vezetője lépett oda hozzám és bringámra célozva megjegyezte, hogy látja, sikerült a bejáratása. Először azt hittem, már megint nem ismerem fel valamelyik régi ismerősöm, de lassan leesett, hogy a pár hete megosztott videómra célzott az úr. Ő volt a harmadik ismeretlen, akivel találkoztam és megismert videócsatornám nézői közül, de az első, aki emiatt odajött valaha hozzám. A ráadás az lett, hogy a megérkező Bencét teljes nevén szólította. Ez Bencét is az égbe repítette. Szerintem a nap folytatásában valahol 2-2,5 méter körüli magasságban folytattuk a túrát. A kedves buszvezető, Tamás is bringázik 29"-os montival szabadidejében. Észhez térve egy közös szelfi után köszöntünk el tőle. Még az 1956-os salgótarjáni sortűz emlékhelyénél és az öblösüveg-gyár kapujában álltunk meg, mielőtt déli irányban távoztunk szocialista nehéziparunk és Győzike városából.
Kisbátonyban a biztonság kedvéért először a kinézett és általam tavaly májusban már letesztelt éttermet ellenőriztük le, hogy ebédre a kialakult helyzetben fogadnak-e majd minket. Azt már láttam a 21-es út melletti bringaúton is, hogy az ország szerintem legszebb fekvésű víztározóját jó irányból beeső fényben kaphatjuk majd le, de a tervező kissé megviccelt, de nem annyira, mint Szardínián, így egy kis puha földutazás és sínen átemelés után már Bátonyterenye Maconka nevű városrészébe érkezhettünk. A pecások már fel is sóhajtottak, igaz? Nem horgász szemmel nézve rá is egy kisebb Paradicsom és nem csak a hidegvérűekre vadászóknak ad lehetőséget a teljes kikapcsolódásra a Zagyva gátján belül.
Amit reggel már sejtettem, az étteremben realizáltam: a változatos és izgalmas étlapról a Szekér fogadó teraszán csak egy palóc mátrai vadraguleveshez volt kedve a hasamnak, Bencének kiadósabb ételre, hollókői sistergősre jegyeztette magát elő, ami sertésszűz sütve tejszínes raguval és sajttal sült krumplira rakva. Mindketten elégedetten álltunk fel az asztaltól bő egy órával később.
Sajnáltam barátom, mikor Mátraverebély felé hirtelen emelnünk kellett az épülő napenergia-park mellett, de az ezt követő spirituális helyszínekhez kellhet a teli gyomor. Befordultunk Szentkút felé. A nem hívők közt nem annyira ismert ez a ferences rend bazilikájával a közelmúltban milliárdos fejlesztéseket nyerő nemzeti kegyhelyünk. Jómagam az OKKT-t járva tértem be először ide 2 éve. Méretes parkolói, kegytárgyárusok üzletei és vendéglátóhelyek bódéi jelezték, hogy fel vannak készülve az ünnepi rohamokra. A szemközti hegyoldalban szerzetesek barlanglakásai bukkantak elő a ritkuló őszi lombok közt. A terület jó részén éppen átépítés miatt lezárásba ütközik az érdeklődő, de a látogató- és információs központ évekkel ezelőtt elkészült, hogy fogadhassa a buszokkal érkező híveket, turistákat is. A ferencesek temploma előtt kannákkal felszerelkezett emberek jöttek vízért. Én semmi extrát nem éreztem a csapokból engedhető vízben annak idején, így inkább a szabadtéri oltárt vettem jobban szemügyre. Az arannyal díszített mozaikkép nekem giccsesnek tűnt, ezért nehezemre esett volna áhítattal befogadni annak és a helynek a látványát. Bence arcáról hasonló érzések sugároztak, úgyhogy egyetértésben húztunk tovább.
No, nem túl messzire, mert a hegy pár kilométeres megkerülésével már a Dalai Láma által 1992-ben felszentelt tari sztúpa fogadóépületénél szálltunk le a bringákról. Körösi Csoma Sándor emlékének hálásan adóztak a parkot róla elnevezve és kiállítással, de egy másik pavilonban például egyebek mellett egy mongol-magyar törzs bemutatásával kaptam kultúrfröccsöt. A töritanár Bencét emiatt külön oda is hívtam. A sztúpában füstölők illatába imamalom forog, valahonnan halk csengőszó hallatszik. A legújabb, még félkész állapotban lévő létesítmény a domboldalban Kőrösi Csoma Központ lesz a Japánban szentté avatott, de egyébként is megvilágosultként tisztelt keletkutató emlékére. Az ajándékboltot ezúttal kihagytuk, de idő bővében érdemes egy teára vagy lasszira betérni és néhány emléktárgyat választani a különleges kínálatból.
A tájat némileg ütő, frissen elkészült többszines útkereszteződés körforgalma után fordultunk Délnek, hogy máris egy extrém, ám a legutolsó emelkedőnket letudva aztán Pásztóra guruljunk. Hagyományteremtésként egy teljes, hatmezős lottószelvényt közösen kitöltöttünk és Bence életében először fogadott a postán. A szűz kéz szerencséjében bíztunk leginkább. Mire olvassátok e sorokat, mi már tudjuk, milliárdosok lettünk-e már. Ti meg soha nem fogjátok megtudni, bibibí! :D Szurdokpüspöki után még mindig kerülni kell a laktanyát földúton. Az elmúlt 9 hónapban valamit javult az előtte feltúrt szakasz járhatósága, egy kis odafigyeléssel megúszható a borulás a sárba. Jobbágyi és Apc következett, majd Petőfibányánál biztos lett, hogy egy emberi időben induló vonatra mindketten időben fel tudunk szállni, ha a Zagyva mellett előző nap már megismert bringaúton érkezünk Hatvanba. Bence tekerés közben rendezte le a jegyvásárlást a mobilján, én a Lidl parkolójában, míg Bence útravalóval szerelkezett fel odabent.
Némi szomorúsággal, de elégedetten köszöntünk el egymástól és egy felvételen a nézőinktől a vágánysor alatti aluljáróban. Bence vonata után pár perccel az enyém is elindult célja felé. Ha addig nem jönne más össze, jövő ilyenkor újra felekrekedik a két barát. Már a helyszín is eldőlni látszik!
Bence gondolatai és eszmefuttatásai:
Gyanítom, hogy kedves barátom kronológia szerint, napló-szerűen fogja számba venni a két nap eseményeit, ezért én másfajta tematikával próbálkozom. A megoldáson nem is kellett sokat töprengenem, hiszen gyakorlatilag evidens: ez az a táj Magyarországon, ahol a mesterséges, illetve a természetadta értékek hibátlanul megférnek egymás mellett. Nem azt mondom, hogy néhanapján egyik ne kerekedne felül a másikon (lesz erre is példa), de úgy általában azt érzem, hogy itt még élő a kapcsolat a környezet és az ember között.
Vegyük példának mindjárt Hatvan városát, ami ugyan csak tág értelemben tartozik Palóc földhöz, bár az is igaz, hogy a palócság is jócskán szétszóródott az ország különböző részein (többek között Délvidéken is vannak palóc népcsoportok, amire elsőre tán nem is gondolnánk, de egyes néprajzkutatók szerint a matyók is a palócokkal állnak rokonságban). Ami azt illeti, egészen mostanáig én is csak átutazó voltam Hatvanban (jellemzően a vasútállomáson átszállás ürügyén), szóval nem győztem ámulni és bámulni, micsoda kerékpáros infrastruktúrával rendelkezik. A centrumban kerékpáros alagutak és felüljárók, melyeket kiváló minőségű aszfalt borít. Ami a legszebb, hogy úgy tűnik, ezzel nem ér véget a történet, ugyanis a Zagyva partján mindkét irányban történnek fejlesztések, aminek köszönhetően csupán néhány perc elteltével a zajos 3-as főút mellől a zöldövezetben találhatja magát a lelkes kerékpáros, akárcsak mi.
Ha egy idegennel meg akarnám értetni, mit is jelent Nógrád természetközelisége, akkor Bujákra mindenképpen elkalauzolnám. A Cserhát lábánál elterülő település igyekezett kivetni befolyását a hegyre is, több-kevesebb sikerrel. A Kálvária-hegyen található Szent Anna-kápolna annak ellenére is elfogadható állapotban van, hogy a híresztelések szerint az emberi vandalizmus állandó áldozata. A panorámája mindenesetre fenomenális, már azért megéri felkaptatni.
A bujáki vár felett viszont egyértelműen a természet az úr. Érdekes, hogy sokszor hallottam már azt a kifejezést, hogy romvár (nem egyben már meg is fordultam), de ezeseben a hangsúly tényleg a „rom”-on, és nem a „vár”-on van. Igen erős fantázia szükségeltetik ahhoz, hogy megállapíthassuk, hol álltak egykoron a falak, hogyan tagolódott a valamikori építmény. Persze, ha tudjuk magunkat függetleníteni a fák színes lombjaitól és a környezet egyéb jelenségeitől, akkor azért nem lehetetlen. Ne vessetek meg érte, de az összkép olyan gyönyörű volt, hogy én ezt meg sem kíséreltem.
Minél messzebb mentünk Bujáktól, és minél magasabbra hágtunk a hegyen, annál valószínűtlenebbnek tűnt, hogy emberi kéz alkotta műtárggyal fogunk találkozni. Kiépített erdészúton, de az erdő közepében jártunk. Persze mi tudtuk jól, hogy a Sasbércen vár ránk még egy látványosság. Az 1920 körül épült, egyedi megjelenésű kilátót valamikor Poppenheim grófék használták vadászataik során, illetőleg erdészlakás volt az 1950-es évekig. Jelenleg eléggé szűkre szabott időintervallumban, de látogatható. A hosszútávú tervek között állítólag erdei iskola és magánszálláshely is szerepel.
Hollókő települését szerintem nem kell bemutatnom senkinek. Az a tapasztalatom, hogy ha egyetlen nevezeteséget kell megemlíteni Nógárd megyéből, akkor 10-ból 9-en a skanzenfalut fogják felhozni, ami jól is van így, mert valóban páratlan és autentikus kiállítás. Azt már viszont kevesen tudják, hogy egy ellenállhatatlan vonalvezetésű kerékpárút kanyarog innen tovább Rimóc felé, ahonnan hosszú kilométereken keresztül fantasztikus rálátás nyílik nem csak a völgyre, hanem a hollókői várra is. Kár, hogy az út minősége enyhén szólva is kifogásolható. Jobb sorsra érdemes.
A következő helyszínük, amiről említést tennék, nem más, mint a megye központja. Salgótarjánról éppen sok mindent el lehet mondani, csak azt nem, hogy természetközeli lenne. Ezt a területet sikerült 100%-ig elcsalni a Tarján-patak völgyéből, amivel a múlt század ipara még csak-csak tudott mit kezdeni, de a város jelene annál kilátástalanabb (többek között erről szólt a bevezetőben említett HVG-cikk). Már 2009-ben, mikor először jártam ott, megállapítottam, hogy meglehetősen „szoci” az utcakép. Számomra az volt a legmeghökkentőbb, hogy 11 évvel később a változás legkisebb nyomát sem bírtam felfedezni, ami úgy általánosságban véve nem túl pozitív, viszont az Ikarus-mániámat kielégítette.
Nógrád – azon belül is a Cserhát és a Mátra között húzódó völgy – nem csak az embernek, hanem annak elválaszthatatlan velejárójának, a vallásoknak is otthont nyújt, legye szó akár nyugati, akár keleti kultúráról. A Kisterenye közelében található Szentkút már az 1400-as években is a ferencesek egyik legnépszerűbb búcsújáróhelye volt az országban, de nyugodtan mondhatjuk, hogy a 2010-es években másodvirágzását éli. Ottjártunkkor is nagyban ment az építkezés, pedig tuti, hogy addig is jó pár milliárdot beleinvesztáltak már.
Csupán pár kilométerrel délebbre, Tar városa mellett fedezhettük föl a buddhista egyház hegyoldalra épült parkját, benne a vallás legnagyobb hazai képviselőjéről, Kőrösi-Csoma Sándorról elnevezett sztúpát (megjegyzem: itt is javában zajlottak a felújítási munkálatok). Mit ne mondjak, furcsa és érdekes szakrális utazás volt ez alig pár órán belül.
Itt a végén engedjétek meg, hogy lezárjam a természet & ember témát, és hadd osszak meg egy kis személyest is! Hálisten nagyon sok szép emlék fűz Palócföldhöz, de a legszorosabb kapcsolatom mégiscsak Rimóccal alakult ki. Ebbe az aprócska, tündéri faluba hordta mesterem és mentorom kosaras tanítványait nyári edzőtábor címszó alatt 2010-től kezdve hosszú éveken át. Mivel ekkortájt határoztam el, hogy én is gyerekekkel szeretnék foglalkozni, boldogan tettem eleget a felkérésének, és segítettem neki lebonyolítani az első táborokat. Mai fejjel visszatekintve: itt dőlt el, hogy én is kosárlabda edző leszek. 2012-ben már saját tanítványaimmal tértem vissza a Makovecz-stílusú sportcsarnokba, melyet ma már arról a Vincze Barnáról neveztek el, aki helyi mindenesünk volt valamennyi ottlétünk során. Sajnos méltósággal viselt betegsége a közelmúltban elvitte, de emléke, kedvessége, és főleg díjnyertes palóc meséi örökké velünk maradnak.
Nógrád megye olyan, mintha kiközösítettük volna – ez volt a tételmondat, aminek hatására az ország ezen szegletét választottuk Áfonyával a szokásos őszi szüneti túránk helyszínéül. Nem tudom, hogy a tézis megállja a helyét, talán igen. Mi mindenesetre próbáltuk igazolni – nem csak a túránkkal, hanem ezzel a közös beszámolónkkal is, hogy a mi szívünkben szó sem lehet kirekesztettségről. Még arra is elhatároztuk magunkat, hogy 2021-ben ismét visszatekerünk Palócföldre. A részletek – már csak babonából is – maradjanak titokban, de annyit elárulhatok: nem fogjuk kivárni az őszt. Tartsatok velünk akkor is!
