Szentmihály, Mórahalom, Domaszék. Csak néhány példa az élhető, fejlődő és - mindezeknél fogva - igen népszerű szegedi agglomerációs településekre. Ideális kertvárosi környezetről beszélhetünk mindegyik esetében, kellemesen távol a város zajától. A napfény városának polgárai éppen ezért előszeretettel keresgélnek ezeken a területeken eladó ingatlanokat, hiszen a bejárás kérdése egyáltalán nem megoldhatatlan. Legtöbbjük valószínűleg bele sem gondol, hogy száz éve még egyik sem volt ennyire kultivált hely, sőt valamelyik konkrétan nem is létezett ilyen formában. Abban, hogy a homoklepte tanyavilágból virágzó lakóövezetek lettek, hatalmas szerepet játszott legutóbbi kirándulásunk apropója. Hadd mutassam be neked, kedves Olvasó, a szegedi kisvasutat! 
1927. február 1-jén indult meg a forgalom az Alsótanyai Gazdasági Vasúton, melyet később hivatalosan Szegedi Gazdasági Vasútnak kereszteltek el, az utókor szegedi kisvasútként hivatkozik rá, pedig akik rendszeresen utaztak rajta, azok csak madzagvasútként ismerték. Bármilyen groteszkül hangzik, a viszonylat majdnem annyi ideig létezett, amennyi ideig az íróasztalban porosodtak tervei, hiszen majd 40 évig zajlott a vita a vonalvezetést illetően. Végül az az elképzelés vált valósággá, mely szerint a sínpárok Szeged határa után nem sokkal ketté válnak. Az egyik Ásotthalomra vezetett, akkori nevén Várostanyára. A másik Ruzsáig ment volna, azonban a pusztamérgesiek ezt másképp gondolták. A környékbeliek komoly adománygyűjtésbe kezdtek annak érdekében, hogy a vonalat pár kilométerrel meghosszabbítsák az eredeti tervekhez képest, így gyakorlatilag megvásárolták maguknak a vasúti végállomást.
Óriási, többnapos vállalkozás lett volna a teljes nyomvonalat bejárni, így csak egy kis hányadára vállalkozhattunk. A két szárny közül a pusztamérgesit választottuk, aminek a mentén egészen Domaszékig kívántunk eljutni. A túraterv egyik legfontosabb irányítószempontja az volt, hogy az egykori vasút mentén minél több kézzel fogható emlékét sikerüljön felfedezni. Előrevetíthetem, hogy ez még a vártnál is jobban megvalósult. Nagy volt a csábítás, hogy kerékpárosra vegyük a figurát, de mivel tudvalevő volt, hogy az egykori talpfák helyén ma már leginkább csak homok van, így jobbnak láttuk gyalogszerrel nekivágni a távnak.
Ahogy az 1930-as menetrendből is kiszűrhető, a madzagvasút a valamikor szegedi piactól, a Rudolf térről kezdte meg hosszú útját a környező tanyavilágba. Ha nem cseng ismerősen ez a közterület, és még a Google Térképen se találod, nem kell kétségbe esni. Az egykori Rudolf tér a Belvárosi híd és a Halászcsárda között volt, ma Roosevelt amerikai elnök nevén fut. Nekünk ez kitérő lett volna, ezért a résztvevőkkel ide nem látogattunk ki, pedig érdemes lett volna. Így csak szóban tudtam elmesélni, hogy a mai napig látható az az épület, mely a vasút gabonaraktáraként szolgált. Jelenleg nyilvános WC.
Szerencsére nem csak mi őrizzük az SzGV emlékét. Az egykori végállomás helyszínén szöveges tábla hívja fel a figyelmet a vasút létezésére és jelentőségére.
A mi lelkes és kalandvágyó csapatunk a hagyományainknak megfelelően a Mátyás térről indult. Az érdeklődés hatalmas volt, több mint harminc iskolást és hozzátartozóját sikerült egy kis mozgásra bírni ezen a kifejezetten kellemes, őszi napon.
Kirándulásunk első szakaszát valószínűleg tényleg csak a vasútbarátok találhatják romantikusnak. Nem is a hangulat az, ami miatt erre a raktár- és gyártelepre tévedtünk, hanem amiatt a tény miatt, hogy itt volt annak idején a szegedi Átrakó állomás. Az elnevezés abból fakad, hogy a teherrakományt itt helyezték át a keskeny nyomtávú vasútról a nagyra. A megszüntetés előtti időszakban már ez az állomás volt a két vonal szegedi végpontja, erről árulkodik az 1973-as menetrend is. Egyébként az SzGV-nek csak részfeladata volt az árufuvarozás. Sokkal fontosabb volt, hogy a közút által megközelíthetetlen tanyákat összekötötte a nagyvárossal.
Törekedtünk arra, hogy a nap - nyilvánvaló sportértéke mellett - kulturális élménnyel is szolgáljon. Gyerekek és felnőttek egyaránt nagy kíváncsisággal hallgatták meg az egyes helyszínekhez kapcsolódó tudnivalókat és anekdotákat. Az elhangzó szövegek kiegészítéseként kézről kézre járt egy tablet, az adott témához kapcsolódó fotógalériával.
Szegedet elhagyván egyre konkrétabb nyomait találtuk a felszámolt vicinálisnak. Azt csak elmondásokból tudjuk, hogy a Hattyas-telep határán húzódó töltés oldalában haladtak anno a szerelvények, viszont a környező utcák elnevezései a mai napig beszédesek (Kisvasút sor, Váltó utca, Sínpár sor).
A Szabadkai úti megálló már rég óta eltűnt a föld színéről, viszont az utat keresztező sínpárok hosszú évekig kitüremkedtek a vékony aszfaltréteg alól. A 2018-as útfelújítás végleg megsemmisítette a szemmel látható nyomokat, így maradnak a korabeli fényképek.
Szentmihályon viszont még az eredeti sínpárból is találtunk egy darabot, ami nagy kincsnek számít. Pár száz méterrel arrébb pedig felleltük azt a pontot, ahol a kisvasút alulról keresztezte a Fiume-Nagyvárad nagyvasúti vonalat. A ma emberének ez inkább Szeged-Röszke viszonylatként lehet ismerőst. A személyszállítás 2015. októbere óta szünetel.
Régi, rossz diákszokás, hogy a gyerekek abba fektetik a legtöbb energiát, hogy a tanár szavait megcáfolják. Különösen bosszantó, amikor ez össze is jön nekik! Éppen csak kimondtam, hogy ezen a szakaszon az SzGV minden létező nyomát eltüntették, már jött is valamelyik nebuló, kezében egy sínszeggel. Próbáltam menteni a hitelességemet azzal, hogy jól megdicsértem a gyereket, amiért ilyen ritka kincset sikerült előásnia a homokból. Na, több se kellett, máris mindenki amatőr régésszé avanzsálódott és a földet túrat. Valaki bottal, valaki fakanállal, valaki kézzel. A nap végére huszonegynehány tárgyi emlékkel lettünk gazdagabbak. Ennyit arról, amit a tanárok mondanak. Utólag magam is megtudtam, hogy a forgalom megszüntetése után errefelé azonnal hozzáláttak a vágányok felszedésének, esélyt sem adva egy esetleges újraindításnak. A gyors, már-már kapkodó munka bizonyítékait sikerült előásnunk.
A kunhalmi állomás - ami már tényleg a "semmi közepén" van - nem csak, hogy megmaradt, hanem ráadásul nagyon szép állapotban is van. A felújítás a szegedi dóm plébánosának köszönhető. Nem tagadhatjuk: volt egy kis protekciónk, ennek köszönhető, hogy bebocsájtást nyerhettünk az egyébként magánterületnek számító területre. Ez a hely azért is különleges, mert ez volt a két szárnyvonal utolsó közös megállója, közvetlen ezután ágaztak el a sínpárok Ásotthalom illetve Pusztamérges felé. Mi utóbbin folytattuk az utunkat, de csak egy jól megérdemelt pihenő után.
Kunhalom állomást elhagyva hamarosan kereszteztük az M5-öst. Igaz, ami igaz: a madzagvasútnak annak idején nem volt ilyen jellegű kihívása, lévén, hogy a közelben nem létezett autópálya. Viszont az 55-ös jelzésű Szeged-Baja főúton át kellett haladnia, sőt még megállóhelyet is létesítettek itt. Ennek ma nem látható semmi nyoma. Viszont alig pár perccel később meg is érkeztünk a mi végállomásunkra, a sárkányhögyi állomásra.
Ezen az egykoron ritkán lakott vidéken ugyanaz a fejlődéstörténet figyelhető meg, mint az SzGV által érintett legtöbb területen. A vasút olyan jelentős tényező volt megszületése után, hogy az egyes közintézmények szép lassan kezdtek annak a közelébe települni. Itt elsősorban tanyasi iskolákra, orvosi rendelőkre kell gondolni, hiszen teljesen nyilvánvaló volt, hogy a vidék lakossága ezután a vasúton utazva fogja intézi a dolgait. De természetesen az új kereskedelmi létesítményeket is vonzotta a madzag, mindezek egyenes következményeként pedig a lakóházak is egyre közelebb és közelebb épültek fel az állomásokhoz. A folyamatnak köszönhetően olyan új települések jöttek létre, mint például Domaszék. Ezeket az érdekességeket már személyesen Jáger István úrtól tudtuk meg, aki körbevezetett minket az általa megálmodott vasúttörténeti kiállításon.
A minden kíváncsiságunkat és igényünket kielégítő kiállítást hatalmas munka előzte meg, melyekről ezek az interneten található felvételek is árulkodnak. A múzeum büszkesége az eredeti vasúti kocsi és a hozzá tartozó mozdony, de hogy méltó állapotban kerülhessenek a mai helyükre, azért sokat kellett tenni. 
Teremről teremre járkálva újabb és újabb érdekességekre derült fény. Megtudtuk például, hogy a szegedi kisvasút büszkélkedhetett az ország második fénysorompójával, valamint itt teljesített szolgálatot az első dízel-elektromos mozdony, ami a hagyományos dízelüzemhez képest finomabban szabályozható teljesítményt hozott magával.
Mint utólag kiderült, itt is puncsosak voltunk, ugyanis Jáger úr lányát én tanítom történelemből. Az apukának mindenesetre beírtam egy virtuális 5-öst a kiváló idegenvezetésért, pedig elmondása szerint a felét sem láttuk azoknak a kincseknek, melyeket őrizget. Szóval ígéretet tettünk rá, hogy még visszatérünk, zálogként pedig felajánlottunk néhányat az általuk frissen felkutatott sínszegekből.
Visszafele - kötöttpályás közlekedés híján - busszal utaztunk, ami 20 perc alatt Szeged központjába vitt minket. Ilyen feltételek mellett nehéz elképzelni, hogy a lassan zakatoló madzagvasút mekkora áttörést jelentett ezen a vidéken. Jó volt tapasztalni, hogy vannak még bőven lenyomatai az egykori vasútüzemnek, és hogy élnek még olyan emberek, akik mindent megtesznek a történelmi múlt ápolásáért. Úgy hiszem, ezzel a 15 kilométerrel mi is hozzátettük a magunkét.
TOVÁBBI RÉSZLETEKET A LEGÚJABB GYEREKEK ÉS LÉPÉSEK EPIZÓDBÓL TUDHATSZ MEG:
