Óhatatlanul bekövetkezett az elkerülhetetlen.

Nem, nem nekrológot fogok írni, bár a hangulatom tényleg kissé gyászba hajló, ugyanis kénytelen-kelletlen el kell temetnem a biciklis évadot. Sokat gondolkodtam azon, hogy mihez tudok majd kezdeni az úgynevezett uborkaszezonban, milyen tartalmakkal tarthatom fent a blogolvasóim figyelmét. Persze télen is meg lehet valósítani jópofa túraötleteket, és nem feltétlen csak kerékpárosokat, de ezekkel együtt is egy jóval passzívabb időszak veszi kezdetét várhatóan. Arra jutottam, hogy olyan témákat dolgozok majd fel a következő hónapokban, melyeket egyébként megosztásra érdemesnek tartok, csak éppen az élménybeszámolók forgatagában egész egyszerűen elsikkadtak. Kezdésként egy olyan sorozatba vágom a fejszémet, amiben állandó túratársaimat mutatom be, hiszen nélkülük a többi bejegyzés sem születhetett volna meg. Kezdésként egy olyan Pán Péter-i figurát írnék körbe, aki tagadhatatlanul óriási lökést adott nekem a biciklis énem kibontakozása felé, illetve a blog címadásában is főszerepet játszott. Fogadjátok szeretettel Terjék Róbert Trobicseket!

Hősünk Városföld híres lakója. Már a település elnevezése is összhangban van ezzel az ellentmondásos fickóval, hiszen város a közelben sincs, és föld helyett is inkább homok a jellemző. Robiról ugyanígy elmondható, hogy a külsőségek a valóság töredékéről sem árulkodnak, sőt többségében éppen félrevezetnek. Elsőre egy átlagos egyetemista fiú benyomását kelti, viszont ha jobban megismerjük, rájöhetünk, hogy sokfajta jelzővel fel lehet ruházni, no de az átlagossal a legkevésbé sem. Nekem néha az az érzésem, hogy nem is erről a bolygóról érkezett.

A végtelenségig lehetne róla és kalandjairól mesélni, és biztos vagyok benne, hogy senkit sem untatnék vele. Csak a közös emlékekkel meg lehetne már tölteni egy könyvet (...hm, miért ne?!), viszont ez a mostani bejegyzés csupán a legfontosabb eseményeket hivatott összefoglalni, a többit meghagyom a címszereplőnek, ugyanis neki is van írói vénája. Biztos vagyok benne, hogy így sem tudom majd rövidre fogni.

Robival úgy lettünk országos cimborák, hogy az egyetemen ismerkedtünk meg. Ebben még nincs is semmi rendkívüli, ezért teszem mindjárt hozzá, hogy nem szaktársak voltunk, de még csak nem is diáktársak.

Robi a tanítványom volt. Mondjuk az igazsághoz hozzátartozik, hogy konkrétan ő tanított engem. Szegeden az egyetemisták számára is van kötelező testnevelés. Ez úgy valósul meg a gyakorlatban, hogy két féléven át be kell járniuk a sportközpont által meghirdetett foglalkozások közül valamelyikre. Robi számára nem is volt kérdés, hogy milyen sportágat választ, hiszen korábban igen magas szinten űzte a floorballt. Én viszont kis túlzással azt sem tudtam, hogy eszik-e vagy isszák, ennek ellenére - az SZTE Sportközpont alkalmazottjaként - engem ért a megtisztelő feladat, hogy vezessem le a kurzusokat. Annak rendje és módja szerint már az első alkalommal közöltem a diáksággal, hogy annyi közöm van a sportághoz, hogy az én nevemen fut az óra, de ha akad valaki, aki nálam kompetensebb a témában, az törjön nyugodtan szakedzői babérokra. Ekkor még nem tudtam, de Robi a "Miért ne?!"-elvét követve azonnal felajánlotta szolgálatait. Ő a floorball technikai és taktikai repertoárjához konyított, én meg a pedagógiához és a módszertanhoz, szóval szuper kis csapatot alkottunk, amiben a többi egyetemista visszajelzése megerősített minket. A következő félévben versengtek azért, hogy az én kurzusomra - valójában a mi kurzusunkra - beférjenek.

A közös munkánk során aztán kezdett kibújni a szög a zsákból. Egyrészt edzésről edzésre megnyilvánult, hogy Robi gondolkodásmódja egész egyszerűen nem illeszthető be az általam ismert rendszerek egyikébe se. Ezt a fajta zsenialitást a köznyelv is gyakran egybemossa az idiotizmussal. Valóban, nem túl élesek a határok. Másrészt eljött egyszer csak az a nap, amikor főszereplőnket megláttam civilben, bár csak utólag tudtam meg, hogy az általa hordott ruhaneműkben nem jelmezbálba készült. Komolyan, olyan élményem volt, mintha egy időutazóval futottam volna össze valamikor a múltszázad elejéről. Maradjunk annyiban, hogy manapság nem igazán jellemző a kalapos viselet az egyetemisták körében, hogy a többi apróságról ne is beszéljünk. A részletek helyett jöjjön egy érzékletes fényképem Robiról.

Hosszú-hosszú hónapok teltek el úgy, hogy a lényeget nem is tudtuk egymásról, jelesint, hogy mindketten szenvedélyes kerékpárosok vagyunk. Bár az ismerkedésünk előtti időszakot mi is már csak megmosolyogjuk ilyen szempontból, mert a közös túrázások tényleg új távlatokat nyitottak meg számunkra. Elég ha annyit mondok csak, hogy első kocsmázásunk eredményeként elhatároztuk, hogy Szegedről eltekerünk Kőszegere úgy, hogy az étkezéseken kívül semmi másra nem fogunk költeni. Ekkor fektettük le a "Miért ne?!"-életérzés alapjait. Mindez 2015 decemberében történt, az álmot pedig szintre napra pontosan fél évvel később megvalósítottuk.

Nők jönnek-mennek, egyik barátnőt követi a másik, de Robi számára is a leghűségesebb társ a kerékpárja. Ráadásul az övé egy igencsak különleges darab: egy saját maga által összeeszkábált úgynevezett fixie, vagy magyarosított nevén örökhajtós bringa. Röviden és tömören a szokatlan hajtásrendszere különbözteti meg a kommerszebb típusoktól, ugyanis ezt a biciklit nem csak előre, hanem hátrafele is lehet tekerni. Ennek megvannak a maga előnyei, például sokat lehet spórolni a fékpofákon, hiszen a megálláshoz mindössze a pedálba kell egy kicsit jobban beleállni, illetve az sem jelenthet gondot, ha valamilyen oknál fogva csak az egyik hajtókart tudod használni. Robira abszolút jellemző a tény, hogy ezekre már mind volt példa közös pályafutásunk során. Nekem is volt szerencsém több ízben a paripájához, mely első alkalommal majdnem ledobott magáról. Egyébként egyszer egy szerelő azt mondta nekem, hogy a fixie tipikusan a "másképp gondolkodók" kerékpárja. Igen, ez Robi!

Az elmúlt időszakban a "Miért ne?!" mellett más életbölcseleteket is a magunkévá tettünk. Az egyik ilyen a "most még nevetsz". Ez arra utal, hogy nincsen az az őrült ötlet, amit mi meg ne akarnánk valósítani, még akkor is, ha a környezetünk csupán egy kis hitetlen kuncogással fogadja azt. Ilyen volt például, amikor az iskolában a kollégák délután kettőkor megkérdezték, hogy hova készülünk a biciklikkel, mi pedig elmeséltük, hogy a Vajdaságban teszünk majd egy 80 kilométeres kört úgy, hogy minden településtáblával fotózkodunk. Persze ők csak nevettek.

A másik közös közhelyünk, hogy minden túrázás alapvető hozzátartozója a szerelés. És tényleg, nem nagyon emlékszem olyan együtt töltött kirándulásra, ahol ne kellett volna valamit helyreigazítani. Robi egész egyszerűen vonzza ezeket a szituációkat, amiket egyébként szinte gyermeki izgalommal vár, a munka befejeztével pedig csípőre tett kézzel néz a néha betegére, mintha csak azt üzenné neki, hogy "Na mi van, csak ennyit tudsz?!" Legyen szó durrdefektről vagy szétszakadó láncról, eddig mindig mindenre megtalálta a megoldást, nem csoda, hogy a gyerekseregnek szervezett túrákra is rendszeresen invitálom, mert én nála sokkal rosszabbul fogadom ezeket a szituációkat. Bár az is igaz, hogy mellette sokat edződtem. A csúcs talán az volt, amikor egy fagyos februári estén az országúti körforgalom világítása alatt állt neki csapágyazni a hátsó kerekemet valahol Félegyháza határában... és azt is megoldotta!

Még ezer meg egy történetet tudnék megosztani veletek, amit lehet, hogy a jövőben majd meg is teszek, de most egyelőre legyen elég egy ekkora szelet Trobicsekből. A legbiztatóbb gondolatom vele kapcsolatban mégis csak az, hogy meggyőződésem szerint a közös mókázásokból jóval több van még hátra, mint amennyit eddig megéltünk. Azt pedig bizton ígérhetjük, hogy az élményeket megpróbáljuk majd nektek is átadni.