Majdnem úgy kezdtem, hogy a leghíresebb rokon nyomába eredtem, aztán mégse. Ezt a versenyt talán nagypapám nyerné meg, akinek a nevét mai napig sokan felfedezik régi magyar filmek stáblistáján, elég csak az egyik legnépszerűbbet, a Tanút felhoznom példaként. De velem nagyjából egyidős unokatestvérem is kifejezetten népszerű bizonyos körökben: az elmúlt években mint tehetséges fiatal színészt tartották számon, újabban pedig szinkronrendezőként keresi a kenyerét. És ugyan valószínűleg egyikük nevével sem lehet ország-város vetélkedők során találkozni (bár ki tudja?!), mégis rájuk gondolok, mint leghíresebb családtagokra. Szóval a mai írásom egy olyan rokonról fog szólni, akinek a dicsőségét csupán néhány tematikus könyv, egy nem túl informatív farkasréti síremlék és egy ereklyeként számontartott gyűrű őrzi, viszont sporttörténelmi jelentősége miatt mégis Évivel közös stockholmi kirándulásunk központi alakjává vált. Akiről szó van, nem más, mint Tuli Géza Titusz, aki az 1912-es Olimpián az ezüstérmes magyar tornászcsapat tagja volt. Ő az én ükapám.
A magyar sportolók az Olimpia nyitóünnepségén. Valahol ott van az én ükapám is.
Tuli nagypapa (a családban legtöbbször így hivatkozunk rá) 1888-ban született Budapesten, 1907-től az MTK, 1912-től pedig a Budapesti Torna Club (BTC) tornásza volt, utóbbinak később szakosztályi elnöke is lett. Édesapám születése előtt pár hónappal, 1966 januárjában hunyt el, így a legtöbb információt vele kapcsolatban papámtól szereztem, aki ugyebár az ő unokája. Tőle tudom például, hogy sajnálatos módon az olimpiai ezüstérme szőrén-szálán eltűnt, egyedül az oklevél maradt a család birtokában. Jó hír viszont, hogy a jövőben a Magyar Olimpiai Bizottság fogja garantálni a sírhelyének megváltását, melyen ükapám neve és az olimpiai ötkarika is meg fog jelenni (perpillanat mindössze az „Anyuka és Apuka” felirat található rajta).
Szóval ükapám olimpiai ezüstérmes tornász. Nem állítom, hogy ez volt az oka, amiért kilátogattunk a svéd fővárosba egyetlen éjszakára (sokkal inkább az, hogy oda találtunk olcsó repjegyet erre a szabad hétvégére), de ha már így hozta az élet, akkor feltétlen a nyomdokaiba szerettem volna lépni. Így stockholmi városnézésünk első állomása az Olimpiai Stadion lett.
A metróról a Stadion nevű megállónál szálltunk le, és hogyha kétségünk lehetett volna, hogy tényleg a megfelelő stadionhoz érkeztünk-e, elég volt rápillantanunk az állomáson kiemelt helyen kiállított 1912-es plakátra. Gyorsan készítettünk is itt rólam egy fotót, mivel nem tudtam egészen biztosan, hogy magához a stadionhoz mennyire mehetünk majd közel.
Szerencsére végül annyira közel tudunk kerülni, hogy konkrétan bent jártunk a stadionban. Arról nem voltam meggyőződve, hogy maga a tornászverseny ott zajlott-e (ma már tudom, hogy igen), de a nyitóünnepség fotója alapján egyértelműen tudtam: ugyanott járok, ahol ükapám 111 évvel korábban, hozzávetőlegesen 1500 kilométerre az otthonomtól. Különleges érzés volt.
A brit tornászcsapat. Őket megelőzve lettek a magyarok másodikak.
Tudnék még hosszan mesélni a svédországi kirándulásunkról, a repülőút izgalmaitól kezdve (ez volt mindkettőnknek az első), a barlangszerű metróállomásokon, a palotákban és tengerjáró hajókban gazdag kikötőváros nyüzsgésén át, egészen a hajdani börtöncellákból kialakított szállásunkig. A sok-sok szép emlék közül nekem mégis a stadionban tett látogatás maradt a legmeghatározóbb, természetesen a személyes érintettségem okán is. De ezen felül is találtunk még érdekességet.
Már akkor is, amikor odafele sétáltunk, gyanús volt a kapukon történő ki-be mászkálás. Megfordult a fejünkben, hogy valami verseny lehet épp, láttunk is messziről pár embert odabent elsuhanni az atlétikai pályán. Hiába, ezek az északi népek még a januári mínuszokban sem állnak le. Velünk egyszerre érkezett meg a kapuhoz egy hölgy, kerékpárral, sportos, de hétköznapi öltözetben. A hóna alatt hosszú, vékony táska, elképzelni sem tudtuk, mi lehet benne. Mikor beléptünk a küzdőtérre, akkor vált minden világossá. A sportág neve sífutás. Igen, a rekortán futópályán megmaradt hórétegen csúszkál a – mondjuk úgy – mezei stockholmi polgár. Megérkezik, a lelátón lepakol, felcsatolja a léceket, és már rója is a 400 méteres köröket. Férfiak, nők, gyerekek és idősek egyarát. Szokatlan jelenség volt ez a mi szemünknek, ám úgy tűnt, hogy ez itt a világ legtermészetesebb dolga.
Visszatérve Tuli nagypapára: lehet, hogy nem ő a leghíresebb, de mégiscsak az egyetlen Olimpiát megjárt tagja a családnak. Hogy ki is volt ő, milyen ember volt, arról szinte semmit sem tudok, mindenesetre tisztelettel adózok emléke előtt. Talán neki is szerepe volt abban, hogy nálunk tradicionálisan kiemelt helyett kap a sport, tán az ő szelleme fertőzte meg édesapámat is, aki aztán nekem is átadta a mozgás szeretetét, ami végül odáig vezetett, hogy a testnevelői hivatást választottam.
Nagypapám féltve őrzi Tuli nagypapa gyűrűjét. Az esküvőm napján egy emelkedett pillanatban azt mondta nekem, hogy szeretné, ha majd utána én vigyáznék rá. Boldogsággal tölt el, hogy engem talált méltónak a feladatra, ám remélem, erre még jó sokat kell várnom!
