Lehet, olvasóim közül sokan nem tudják, de eredendően pesti gyerök volnék, bár párom szerint ezt már bátran letagadhatom (amit azt hiszem, bóknak szánt). Szüleim, testvéreim még mindig ott élnek, szóval időközönként illő megjelennem hazánk szívében. Ráadásul a most taglalt júniusi hétvégén kaptam egy kihagyhatatlan invitálást is, úgyhogy nem volt más választás, vonatra fel! A kérdés csupán az volt, hogy szeretném-e még tovább gabalyítani a szálakat, de azt hiszem, erre már mind tudjátok a válaszom: miért ne?!

Két tanítványomnak is régóta ígérgettem, hogy egyszer elviszem őket magammal Budapestre. Gellértet, a retro-mániákus srácot már több ízben ismerhetitek a blogomról, akivel tavaly a tápiószőlősi metrót fedeztük fel, de az apátfalvi Camping biciklizést is emlegethetném. Az ő személye volt a garancia, hogy az ódon kétkerekűeket ezúttal sem hagyhattuk porosodni. A másik jómadár Dorka, a kosárlady, aki a közös edzőtáborok óta országos barátnője lett húgomnak. A két csajszival kiegészülve vágtunk neki a nagy kalandoknak, hogy varázsoljunk egy tartalmas fővárosi hétvégét, tekintetbe véve, hogy mindannyiunk érdeklődési körének legyen megfelelő program. Mondjuk az az igazság, hogy az ilyen egészséges szemléletű, kellően nyitott gyerekek számára, mint amilyenek az én tanítványaim, no meg a hugi, nem kell különösebben szervezkedni sem, hiszen minden lehetőségben megtalálják a mókát. Talán éppen ezért működik köztünk a kémia. Ettől függetlenül azért voltak tippjeim, hogyan lehetne még inkább a kedvükben járni.

Az első napon Szentendrét vettük célba. Talán alföldi barátainknak már az önmagában nagy élmény volt, hogy másfél óra tekerés után még mindig ugyanabban a városban bóklászunk. Megjegyzem, Budapest is a szebbik arcát mutatta, olybá tűnt ugyanis, hogy a korona vírus okozta vészhelyzet elmúltával még mindig nagyon óvatosak az emberek, a péntek délutáni csúcsforgalomban is alig találkoztunk autókkal. Kiváltság volt ebben a gyér forgalomban túrázni. Arról nem is beszélve, hogy – talán Újpestet leszámítva – végig zöldövezetben tekertünk. Az északi összekötő vasúti hídon átkelve a Római parton haladtunk a Duna árterében, pecsenyesütőktől, csónakházaktól, egykori és jelenleg is üzemelő víkendházaktól övezett bringás folyosón. Számomra külön pikantériája volt a leamortizált EGIS-üdülőnek, ahol komplett nyaraimat töltöttem még tojáshéjjal a fenekemen. Volt bennem némi szentimentalizmus, amiért ott, ahol anno a dömpert húztam magam után, most felnőttként, gyerekekkel tértem vissza.

Ne hallgassuk el, hogy az időjárás is parádés volt, ami az idei nyáron külön kiemelendő. Persze ebből még nem következne egyenesen, hogy Szentendrén mindjárt csobbanni kellene egyet a Dunában, kivéve, ha húgomról van szó. A városka már önmagában megér egy misét, de mi ennél konkrétabb céllal érkeztünk. Itt található az ország egyik legszínvonalasabb retro kiállítása. Isten hozott, Gellért!

Abszolút megértem, ha valaki összehúzott szemöldökkel veszi tudomásul, hogy a mai fiatalok nosztalgiát éreznek a Kádár-korszak iránt. Védelmünk érdekében csak annyit mondanék, hogy az egyiptológusok vagy a római kor mániákusai kevesebb előítéletben részesülnek, mint mi, miközben legalább annyira zsarnoki és embertelen rendszerekről beszélünk. Mi is ugyanúgy izgalmasnak találjuk a letűnt korokban való vájkálódást, az azonosulással járó időutazós élményt. Mindössze annyi előnyünk van, hogy a mániánk kiéléséhez sem térben, sem időben nem kell akkora távolságot megtennünk, de ezért nem fogunk bocsánatot kérni senkitől sem. Igenis érdekel minket, hogyan éltek szüleink, nagyszüleink, szeretnénk a saját bőrünkön megtapasztalni, hogy mi minden változott meg azóta, és mi minden nem, még akkor is, ha a válaszok nem okoznak kivétel nélkül örömet.

Hogy magáról a kiállításról is ejtsünk néhány gondolatot: azt hiszem, az önmagában egy hatalmas elismerés, hogy három kamaszodó gyereket, egy kertes háznyi méretű múzeumban eltöltött másfél óra után úgy kellett karon ragadnom, hogy ugyan induljunk már el hazafele, mert ránk fog sötétedni. Ez nem az a klasszikus vitrines, hosszú szöveges, önmagában értelmezhetetlen tárgyakból álló tárlat, viszont nem is a túlhypeolt, végtelenül digitális és erőltetetten interaktív múzeum. Ez a ház tényleg úgy van berendezve, mintha a múlt század második feléből maradt volna úgy, 100%-ig autentikus. Tehát, ha tudni szeretnéd, milyen volt például reklámot nézni egy VIDEOTON tévén, nem kell elolvasnod a leírást. Ha érzékelni akarod, milyen volt négyen utazni egyszerre egy Trabiban, nem a táraltvezető fogja elmesélni neked. Ezeket mind te magad fogod megélni, ha ellátogatsz a szentendrei Retro Disign Centerbe, amit minden érdeklődőnek meleg szívvel tudok ajánlani.

Másnap került megrendezésre a tulajdonképpeni apropója az utazásomnak. A tavaly tragikus hirtelenséggel távozó nagybátyám emlékére szerveztek a volt csapattársai jótékonysági focitornát. Nem volt kérdés, hogy magam is hozzájárulok a közöshöz, mind sportbéli, mind anyagi értelemben. A poén viszont az egészben, hogy minderre a XI. kerületi Bikás parkban került sor, ami kosaras, pontosabban streetballos fellegvár. Amíg én a műfüvön kergettem a bőrt, addig a gyerekek az izzó aszfalton pattogtattak. Isten hozott, Dorka!

80 kilométer biciklizés, egy csomó gyaloglás, labdakergetés, és még számtalan más program után szálltunk fel a szegedi vonatra, ami a Nyugati pályaudvar lezárása miatt szokatlan módon Kelenföldről indult, ami ugyebár a Bikás parktól öt percre található. Viszont hazudnánk, ha azt mondanánk, hogy csak emiatt a könnyebbség miatt volt egyfajta teljesség érzetünk. Mindent egybevetve ez egy nagyon szép hétvége volt, és bár kissé korai ilyet kijelenteni, de talán a nyár egyik legemlékezetesebb kalandja egyben.