Október közepén sopánkodva figyeltem az előrejelzéseket, miszerint az országban tomboló vénasszonyok nyara éppen az őszi szünetre tervezi elhagyni az országot, és valóban: a vakációval egy időben megérkezett a hidegfront is, kiadós eső és szélvihar formájában. Ennek ellenére voltam olyan merész, hogy az első novemberi hétvégére beterveztem egy négynapos alföldi kirándulást, pedig az előjelek nem voltak éppen ideálisak. Elvetemültségemben ismét méltó partnerre találtam Kalmár Sándor Áfonya személyében, de Robi barátom is támogatásáról biztosított a túra első szakaszát illetően. Szóval az elhatározásunk szilárd lábakon állt, az biztos volt, hogy mi jövünk. Már csak az volt a kérdés, hogy Bács-Kiskun megy-e.

Lehet, hogy csak rossz termékekkel próbálkoztam, mindenesetre az a tapasztalatom, hogy a kerékpárostáskákkal elég sok a macera. Sok időt vesz igénybe a rögzítésük, menet közben többször meg kell igazítani, a madzagjai mindenbe beleakadnak, a tépőzárjai tönkremennek, stb. Az egyik legfőbb problémám egyébként az volt, hogy csak a kerékpárhoz igazodik a formájuk, de ha gyalogolni kell velük, akkor csak púp az ember hátára (néha szó szerint). Az évek során kitapasztaltuk, hogy gumipók-csodapók mindent megold, így egy egyszerű sporttáska is prímán rögzíthető a csomagtartón pár pillanat alatt, ugyanakkor akár kézben, akár vállon hordva is cipelhető. Poggyászom most is volt bőven, hiszen a négy napra jócskán fel kellett készülnöm meleg ruhákkal. Utólag már azt is elárulhatom, hogy nem sok mindent utaztattam meg fölöslegesen.

A túra első napja csütörtökre esett. A közoktatásban dolgozók már hosszú ideje élvezkedtek a tanítási szünetben, de az egyetemen nem volt megállás, ezért fordulhatott elő, hogy Robi csak koradélutáni indulással tudott hozzámcsapódni. Ez tulajdonképpen nem jelentett problémát, hiszen mindvégig ismert szakaszon tekertünk, mindössze 80 kilométert. Az időjárás mintha csak érezte volna, hogy jól kell viselkednie: a kilátásokhoz képest kifejezetten kellemes volt, sötétedésig elég volt a pulóver is.

A nem oly távoli óraátállításnak köszönhetően hamar ránk sötétedett. Az még csak hagyján, de a levegő is lehűlt hirtelen. Sporttársam Kiskunfélegyháza előtt még kigombolt kabáttal feszített, a város után már egy plusz garbóval próbálta átmelegíteni a fázós tagjait, beleértve a feje búbját is. 

Este hét óra körül szerencsésen megérkeztünk Robiékhoz Városföldre. Itt ismételten igazolást nyert, amit a bevezetőben tárgyaltam, mégpedig hogy a gumipókos megoldás mennyire praktikus. Szükség esetén a személyes pakkomon kívül akár egy karton sört, de még egy játék-babakocsit is el tudok szállítani.

A péntekünk még pihenősebb volt, csupán Kunszállásra és Kecskemétre tekertünk át, így jött össze nagyjából 40 kilométer. Persze a kétkerekűek nélkül sem unatkoztunk. Kivettük a részünket a házimunkából, segítettünk egy disznóvágáson is, Robi ezen kívül a hegesztésen átesett biciklivázát kozmetikázta, nekem pedig arra is jutott időm, hogy egy Belarus traktorral pózoljak. Le sem tagadhatnám, hogy városi gyerek vagyok.

A disznóvágás margójára: tudni illik, hogy az egy ilyen eseményen minden munkafolyamat egy korty itallal tekinthető csupán befejezettnek. Viszont az országban hihetetlen mód hódít a száraz november nevű őrület, a Facebook tele volt az ilyen témájú posztokkal. Amint a képen is látható, én igyekeztem mindenféle társadalmi nyomásnak eleget tenni.

Robiról egyébként azt kell tudni, hogy pofátlanul vonzódik a váratlan eseményekhez, ezért azokat általában be is szokta vonzani. Ennek ellenére az első két napot megúsztuk különösebb fennakadás nélkül, ezért a harmadiknak teljes lelki nyugalommal vágtam neki annak tudatában, hogy ő már jön velem tovább. A sors iróniája, hogy az igazi gubanc éppen ekkor kezdődött. Új partneremmel, Áfonyával abban egyeztünk meg, hogy Cegléden találkozunk reggel nyolckor. Ennek megfelelően el is indultam hajnalok hajnalán, hogy biztosan időben odaérjek. A ködbe burkolózott Nagykőrös magasságában jártam, amikor kaptam a hírt a telefonon, miszerint a ceglédi vasútvonalon gázolás történt, ezért órákat késnek a vonatok. Persze Áfonya is Pesten ragadt. Mentőötletként felvetettem, hogy akkor találkozzunk Lajosmizsén, mert az másik vonalon található. Az említett személyvonat éppen abban a pillanatban futott be a kőbányai állomásra, tényleg csak pillanatokon múlott, hogy Áfonya elcsípte (elmondása szerint, ha ez nem sikerült volna, akkor a kirándulást is sztornózta volna). Egy szó, mint száz: az új találkozási pont adott volt, melyet célba is vettem Nagykőrösről. Indulás előtt azért még lőttem egy fotót az egyik szép társasházról, csak hogy legyen róla bizonyíték, hogy tényleg ottjártam.

Igyekeztem, ahogy csak tudtam, ami nem volt egyszerű, hiszen éppen az előző napon szembesültem vele, hogy a racsnimon a leggyorsabb sebességemről a használhatatlanságig koptak a fogaskerekek. Úgy tűnik, hatezer kilométerre voltak hitelesítve. Azért még így is tíz perccel Áfonya érkezése előtt sikerült megérkeznem, közben pedig azt is elmondhattam, hogy még el sem kezdődött a közös kirándulásunk, de máris egy laza ötvenes volt a lábamban aznap. Mint utólag kiderült: pontosan kétszer ennyi volt még hátra.

Első településünk Kerekegyháza volt, ahol tízóraiztunk a templommal szembeni parkban. Igencsak nagy kihívást jelentene, ha az itt található szobrokról folyamatosan kellene beszélnem, mondjuk öt percig. Maradjunk annyiban, hogy érdekes alkotás, én a Részeg ipszilonok nevet adnám neki.

A továbbiakban Ágasegyházát érintettük, majd a házi tésztájáról országos hírnévre szertett Izsákon jártunk. Ezek után a Kiskunsági Nemzeti Parkot szeltük keresztbe. Nem volt túl változatos a táj, de azért megtalálható benne a maga romantikája.

Nem sokkal később Kiskőrösre érkeztünk. Petőfi méltán népszerű szülőházát már Áfonya is, én is unalomig látogattuk, ezért most más nevezetességek után kutattunk. A centrumon átvágva értük el a helyi termálfürdőt, ahol a magas jódtartalmú gyógyvízben tárgyaltuk meg az élet nagy dolgait, egészen sötétedésig.

A pancsolás után ugyanaz a kopárság fogadott volna minket, ha nem sötétedett volna be teljesen. A látótávolság a világításunknak köszönhetően is alig pár méter volt, így akár az Alpok vonulatait is a horizontra képzelhettük, csupán fantázia kérdése az egész. Tapasztalt bringásokként is volt egyfajta veszélyérzetünk, melyet tovább fokozott néhány tényező. Túlzásnak tűnhet, de tényleg azt figyeltük, hogy az Alföldön szinte minden kanyarban található egy-egy emlékhely, és a szabadon rohangáló jószágok tetemeiből is láttunk bőven az út mentén. A legnagyobb megrázkódtatásban Öregcsertőn volt részünk. A vasúti átjárónál a velünk szemben robogó kocsit váratlanul megdobta valami, mintha csak a síneknek ment volna neki túl nagy sebességgel. Sajnos azonban a lökhárítóról menthetetlenül levágódó dolgok nem alkatrészek voltak. Egy kistestű kutya lelte halálát, írnám, hogy a szemünk láttára, de őszintén szólva: én sem vettem észre szegényt. A következő percek hangulatára rányomta a bélyegét az eset. Főleg az bántott minket, hogy a világon semmit nem tehettünk az áldozatért. Az a gondolat adott csupán némi könnyebbséget, hogy sokkal tragikusabb is lehetett volna a végkimenetel, ha az autós elrántja a kormányt.

Szerencsére mi épségben megérkeztünk úti célunkhoz, a Kalocsától pár kilométerre található Homokmégyre. Évek óta ebbe a faluba hordom a tanítványaimat ilyen-olyan táborok ürügyén, többek között ennek is köszönhető a jó kapcsolat a helyiekkel. Amikor emailben jeleztem, hogy szeretnénk egy éjszakát eltölteni valahol a környéken, mindössze annyi volt a kérdés, hogy van-e még másra szükségünk. A helyi általános iskolában voltunk végül elszállásolva. A tankonyhán elfogyaszthattuk az előre megvásárolt vacsoránkat, az egyik teremben pedig kellemes melegben hajthattuk álomra a fejünket. Lefekvés előtt még Scott bácsi adott egy kis földrajz leckét a negyedikes X-Fact-nak, a tananyag az aznapi útvonal volt. Természetesen ötösre vizsgázott.