Aki látott már néhány western filmet, annak biztosan megvan a jelenet: a magányos lovas a löszfalról lecsúszik a partra, majd a bokáig érő sebes folyón keresztül nyargal úgy, hogy a patkók kopogása a simára koptatott köveken még a víz zúgása mellett is tisztán hallatszik, miközben az elnyűhetetlen paripa hasát még a legmélyebb ponton is alig éri néhány csepp. Na, mi valami nagyon hasonló képet kaptunk a Rábáról. Persze azért voltak alapvető különbségek. Nem magányosan, hanem lelkes és mosolygós túrázók csoportjával érkeztünk, patkók helyett sokkal inkább a kenuk pattogtak a köveken, és bizony a mi hasunkat egy-két esetben bőven eláztatta a kellemetlenül hűs víz. Még sokat látott, Körösökön szocializálódott evezősök is egyetértettek abban: ez maga a vadnyugat.

A 2020-as pünkösdi hosszúhétvége előtt a társaság zöme legfeljebb veterán gépjármű-meetingen találkozhatott Rábával, de – hála egy-két fanatikus vízi túrázónak és az ő jó kapcsolataiknak - azért volt előképünk magáról a folyóról is. Rengeteg uszadék fa, kavicsos zátonyok, gyors sodrás, szeszélyes vízállás, hajtűkanyarok, stb. Egyszóval egy technikás víz lett nekünk megígérve, és amit kaptunk, az még a várakozásainkat is felülmúlta. Kenuban eltöltött évek, illetve túravezetői végezettségek ide vagy oda, a Rába szó szerint levizsgáztatott mindenkit. A bizonyítványok az átázott ruhaneműk mennyiségének, valamint az egyes hajók karcolásainak és horpadásainak mértéke alapján lettek kiállítva. Maradjunk annyiban, hogy az 5-ösért itt tényleg meg kellett küzdeni.

Az mindenesetre tény, hogy páratlan élménnyel gazdagodtunk. Nem is beszélve az elismerésről, melyet a helyi sporttársaktól kaptunk. Mi ugyanis őszintén csodálkoztunk, hogy a hosszúhétvége és a karanténból való kiszabadulás ellenére gyakorlatilag egyetlen idegen hajóval sem találkoztunk a Rábán, miközben az ország egyik legfelkapottabb túraútvonalának hírében áll. Tőlük tudtuk meg, hogy ebben az időszakban, ilyen korán, ilyen vízállásnál nincs az a hülye, aki megkísérelne végigevezni a folyón. Szóval büszkék voltunk rá, hogy a Körösökről kellett eljönnünk, hogy bebizonyítsuk, igenis meg lehet csinálni! Ráadásul azt sem lehet állítani, hogy az időjárás kifejezetten támogatott volna minket (bár vasárnap már örülhettünk egy kis napsütésnek is).

A nulladik nap 470 kilométernyi buszozásról szólt, nyolc hajóval az utánfutón, ami már önmagában sem sorolható a pihentető élmény kategóriájába. Viszont a bájos hangulatú csörötneki kemping, a helyi polgármester barátságos fogadása, valamint az előttünk álló kaland miatti izgalom frissítőleg hatott ránk. Másnap már a saját bőrünkön tapasztaltuk, hogy az előzetes híresztelések mennyire igazak a Rábával kapcsolatban, de megilletődni egy percre nem volt időnk, ugyanis 35 kilométert kellett abszolválnunk Körmendig. Hol evezve, hol gyalogolva, ahogy a helyzet éppen megkívánta.  Szálláshelyünkre érve ha csak egy kérésünk lehetett volna, az jó eséllyel a meleg víz lett volna. Nos, ez pont nem jött össze, technikai okokból. Annál jobban esett viszont másnap Rábahídvégen, ahol a Viking kempingben nem csak a forró zuhanynak örvendhettünk, hanem annak a gáláns felajánlásnak is, hogy a büfében, négy fal között aludhattunk. Minden körülményt figyelembe véve: ez több volt, mint szimpatikus gesztus. Örök hála érte!

Pünkösd hétfőn már kellő rutinnal és kellemes kiránduló időben vághattunk neki az utolsó etapnak, nem is csoda, hogy villámgyorsan megérkeztünk Rumra, ahonnan az összes idevágó szóviccünket magunkkal kellett vinni, ugyanis egy kocsma nem sok, annyi se volt nyitva ezen az ünnepnapon. Kimerülten, ámde a pótolhatatlan tapasztalatokkal tértünk haza a Körösökhöz. Talán nem túlzás, hogy itt ezek után már hátrakötött kézzel is tudnánk evezni.