Ott tartunk, hogy már a farok csóválja a kutyát. Nem mintha, ha ezt a kutya különösképpen bánná. Istenigazából titkon mindig is ezt a pillanatot várta.

Annak idején azért vontam be a tanítványaimat a bringás kalandokba, hogy fedezzék fel a sport, a természet és a kultúra adta örömöket. Hogy döbbenjenek rá, mennyi érdekesség, mennyi páratlan élmény az, amit adni tud ez a műfaj. Az általam tanított gyerekeknek nyilván csak egy töredékét vagyok képes a magam eszközeivel megszólítani, de ezt elfogadtam.  Ahogy az egyik kedvenc filmemben, a Nevem: Senki-ben Terence Hill mondja: „Kevesen vannak. Nagyon kevesen. De csak ők számítanak!” Jelen beszámolómnak az ötletgazdája éppen az egyik a kevesek közül.

Gellértet már ismerheti a kedves Olvasó, ő az a tinédzserkorba lépő csodabogár, akit valahogy egyszerűen nem tudott megfertőzni a digitális világ. Helyette sokkal inkább izgatják a régiségek, a letűnt korok lenyomatai, mind az, amit ma divatosan retronak szokás emlegetni, no meg a kerékpározás. Mivel ezek a témák tőlem sem állnak távol, szinte természetes, hogy hamar megtaláltuk a közös hangot, és nem is volt sose kérdés, hogy részt vesz-e az általam szervezett kirándulásokon. Most azonban fordult a kocka, ezúttal én asszisztálhattam egy olyan programhoz, amelyet ő álmodott meg.

Az alapkoncepció az volt, hogy adunk egyet a retro-életérzésnek, és a már-már elfeledett Camping biciklikkel vágunk neki egy több, mint negyven kilométeres távnak Szeged és Apátfalva között. Gellértnek volt saját összehajtható lábbalhajtósa, nekem viszont kölcsön kellett kérnem Robitól, aki egyedül azt tűzte ki feltételül, hogy maga is hadd csatlakozhasson a csapathoz. Ebben persze hamar megegyeztünk. Türelmetlenül vártuk, hogy mikor akad olyan időpont a naptárban, amikor mind a hármunk ráér, ez végül a húsvét hétfő utáni keddre esett. Viszont a napsütést nem kérdezte meg senki, hogy van-e aznapra programja, ami utólag durva hibának bizonyult.

Az enyhén szitáló esővel még csak-csak meg tudtunk volna barátkozni, ellenben az orkán erejű széllel, ami mitadisten, épp a menetirányunkkal szembe fújt. A 43-assal párhuzamos bicikliúton elindulva még nem is volt annyira kiábrándító a helyzet, viszont Klárafalván választás elé érkeztünk: vagy a főúton folytatjuk a kirándulást a kamionok között, vagy felmegyünk a Maros burkolatlan gátjára. Egyikünk számára sem volt kérdés, hogy a Camping-fílinghez melyik passzol jobban, így gondolkodás nélkül a folyó felé vettük az irányt. Ekkor döbbentünk rá, mennyit számít, hogy az út menti házak és fák fogják valamelyest a szelet. A töltés tetején ilyesmikről szó sem volt, szóval hosszú kilométereken át saját szavunkat sem hallottuk az erőteljes fuvallatoktól. Minden költői túlzás nélkül: voltak momentumok, amikor inkább toltuk a masinákat, mert kisebb erőfeszítéssel és elhanyagolható sebességvesztéssel járt. Mintha csak 15-20%-os emelkedőket akartunk volna meghódítani.

Mentő ötletként letértünk a dzsungeles ártérbe, ami elsőre jó ötletnek tűnt. Rendszeres olvasóim már – gondolom – mosolyognak. Tudják jól, mi a vége nálunk annak, ami elsőre jó ötletnek tűnt. Először egy Robinsoni halásztanyára bukkantunk rá a folyó közvetlen közelében, ahol fából fabrikált kerítések, asztalok, székek, de még hinták is voltak. Különleges hangulatú hely volt, egyszer érdemes lenne visszanézni, akár egy sátrazás erejéig is. Ami számunkra ott és akkor a legfontosabb volt, hogy odalent a szél aránytalanul halkabbnak bizonyult, és mivel kitaposott ösvények vezettek mindenfelé a Marossal párhuzamosan, így ezen útvonalak egyikén folytattuk a tekerést Makó felé. Igen ám, csakhogy a kiválasztott út párszáz méter után egyre járhatatlanabbá vált, majd szép lassan el is fogyott a semmiben. Az ártéri erdőség kellős közepén találtuk magunkat. Ázott talajon és csípőig érő gazban vágtattunk keresztül a rengetegen, mígnem találtunk egy gazdasági földutat, ami előbb-utóbb megint csak alternatíva nélkül ért véget. Ez a jelenség megismétlődött még vagy négyszer-ötször, mire úgy döntöttünk: inkább visszatérünk a gátra.

Sarasan, átázva és átfázva érkeztünk meg Makóra. Nem azt mondom, hogy április közepe táján alapelvárásunk lett volna a kánikula, de az azért mégis elgondolkodtató, hogy a cukrászdában nem a fagyit, hanem a forrócsokit kívántuk meg. Motivációnkat nem csak a kellemesen meleg tejes ital adta vissza, hanem a puszta tény is, hogy már csak húsz kilométer van hátra Apátfalváig. Ha hiszitek, ha nem: életünk leghosszabb húsz kilométere volt.

A szél továbbra is direkt szemből támadott, arcunkba csapva az egyre intenzívebben szemerkélő esőt. Se fa, se ház, se egy apró pici kanyar, ami pár perces enyhülést hozhatott volna, így továbbra is azzal az érzéssel tapostuk a pedált, mintha csak a Kékestetőre tartanánk. Minden hátráltató tényező ellenére megérkeztünk időben Apátfalvára. A nap, mintha csak belőlünk akart volna csúfot űzni, abban a pillanatban kisütött, amint átléptük célállomásunk kapuját.

Azért a Gellért nagyszüleitől kapott meleg és finom ebéd sok mindenért kárpótolt, de egyikünk sem játszott el komolyan a gondolattal, hogy haza is a kecskékkel megyünk. Tudtuk jól, hogy éppen el fogjuk érni a szegedi BZ-t, ami tényleg csak egy fokkal volt gyorsabb a biciklinél, ugyanakkor a majd 40 éves vonat zakatolása legalább annyira hozzátartozott a retro-napunk hangulatához, mint maga a Camping-túra.

 ÍME A KAPCSOLÓDÓ ÉLMÉNYVIDEÓ: