Magas lóról lehet nagyot esni, tartja a mondás. Áfonyával 2021. január 23-án a saját bőrünkön tapasztalhattuk, hogy ez mennyire így van, hiszen éppen csak felküzdöttük magunkat az ország legmagasabb pontjára, ám nem sokkal később akkorát „zuhantunk”, hogy a lendület egészen Szolnok városáig repített minket. Mindez összességében 170 kilométer távolságot, és 1729 méter szintemelést jelentett, ugyanakkor lehetetlen lenne pusztán számadatokkal körülírni ezt a fantasztikus évnyitó nagytúrát.
Mint általában, most is határozott elképzelésekkel vágtunk neki a napnak, aztán persze – ahogyan az gyakran lenni szokott – egészen másképp alakultak a dolgok. Viszont ezúttal abszolút pozitív a felhang. Kezdjük azzal a remeknek tetsző ötlettel, hogy Áfonya elindul a Budapest–Keleti pályaudvarról Hatvan felé tartó vonattal 5.00-kor, én pedig egy öcséméknél eltöltött éjszaka után csatlakozok hozzá Gödöllőn. Aztán pontosan így is történt, ahogyan meg volt írva, de a vonaton azért jól megbeszéltük, hogy a hajnali kijárási tilalmat – ha pár perc erejéig csupán, de mindketten megszegtük. Tökre megfeledkeztünk róla… szerencsére következmény nélkül.
Hatvanban átszálltunk, majd Pásztó állomásáig zakatoltunk. Ezen a ponton egyébként volt köztünk egy kis nézeteltérés a tervezés során (ritka alkalmak egyike). Áfonya ugyanis már Hatvantól biciklizett volna, én viszont nem bíztam az erőnlétemben, és rávettem, hogy spóroljunk magunknak 30 kilométert, ha már egyszer megtehetjük. Így is egy kerek százasnak néztünk elébe, amiben benne volt egy Galyatető, no meg egy Kékes. Enyhén esős időjárás, jobbára szembeszél. Ilyen körülményekkel biztatott minket a meterológia, ráadásul tudtuk, hogy este 8-ra haza kell érnünk (érdekes, visszafele nem feledkeztünk meg a tilalomról a tervezés során). Ha ehhez hozzátesszük, hogy én még soha az életben nem jártam a Mátrában biciklivel, talán érthető, miért nem mertem még nagyobbat álmodni. Nem túl hosszú diskurzus után sikerült is meggyőznöm Áfonyát, mindazonáltal a gyakorlat végül őt igazolta.
Háromnegyed 7-kor indultunk el Pásztóról úgy, hogy a vonatunkig mindketten összegyűjtöttünk már 7-8 kilométert. Túratársam nem különösebben jött lázba, ő jóval többet jár hegyekbe, és persze a Kékest is már meghódította többször. Be merem vallani: én azért izgultam. Minden tapasztalatom és fanatizmuson ellenére olyan érzések keringtem bennem, mintha az első bringatúrámon lennék. Lélekben fel voltam készülve a legrosszabbra is, hiszen az első 30 kilométer nem sok gurulást ígért. Aztán mit ad isten, telt-múlt az idő, a bringa lassan, de biztosan küzdötte fel magát a meredek, ámde kihalt országúton, majd jött egy-két hajtűkanyar és egyszer csak Galyatetőn találtuk magunkat. Őszintén meg voltam lepődve, mennyire nem zökkentem ki a komfortzónámból. Se túl éhes nem voltam, se nem fáztam. Az időjárás ugyan messze nem volt ideális, de annyira azért tiszta volt, hogy el lehessen látni a Kékestetőig. Látva, milyen messze van még a csúcs, plusz annak tudatában, hogy az újabb mászás előtt jön még egy alapos gurulás is, ismét hatalmába akart keríteni a pesszimizmus. Úgy tippeltem, hogy nagyjából 2 órára lesz szükségünk, hogy célhoz érjünk. Áfonya viszont kinevette felvetésemet, szerinte elég egy szűk óra. Talán mondanom se kell, neki lett igaza.
Ugyan a Galyatetőről való ledöngetés során alaposan elkezdtünk fázni (Áfonya 54 km/órás sebességet is mért), viszont Mátraházától ismét kapaszkodni kellett, talán még jobban, mind odáig bármikor. Nem csoda hát, hogy kimelegedve és lihegve értünk fel az ország legmagasabb pontjára. Sporttársam nevében nem tudok nyilatkozni, de engem akkora eufória kerített hatalmába, hogy többé nem is voltam hajlandó tudomást venni a körülményekről. Meghódítottam Magyarország legmagasabb csúcsát, pipa a bakancslistán!
Ezek után kábé elpusztíthatatlannak gondoltam magamat, legalábbis három lépéssel a föld felett jártam. A fílingre rátett egy lapáttal Áfonya világbajnok vörösboros teája, amit termoszban cipelt fel az ország tetejére. Tudtam, innen nagy baj már nem történhet, az egyedüli ellenségünk a reggel diagnosztizált szembeszél lehet. A folytatásban próbáltam is erőteljesen rákoncentrálni, hogy érezzem, mennyire fog vissza minket. Persze a következő 20-30 kilométeren nem lettem okosabb ezügyben, tekintve, hogy 1014 méterről ereszkedtünk le 100 méter alá. Minimum tornádónak kellett volna jönnie ahhoz, hogy kicsit is lassítson rajtunk. Gyöngyös környékén azért már éltünk a gyanúperrel, hogy a szélhelyzet valamelyest kedvezőbb lett a számunkra, el is határoztuk, hogy módosítjuk a végcélunkat Jászberényről Újszászra. Miközben pedig az ország legmagasabb pontja felöl a majdnem legalacsonyabb felé haladtunk (a tervező szerint jártunk 80 méteren is, ami ugyebár 4 méterrel „magaslik” csupán az ország mélypontja fölé), nyilvánvalóvá vált, hogy megfordult a széljárás, aminek hála, gondolatsebességgel vágtunk át a Jászságon. Az eredeti terv szerint 16.40-kor szerettem volna vonatot fogni Jászberényben, ami miatt annyira izgultam, hogy össze fog-e jönni. Hadd ne mondjam, hogy délután 2-őt harangoztak, amikor a város temploma tövében leültünk elfogyasztani a szendvicsebédünket!
Nem tudom pontosan, hogy a közös élmény vagy a hátszél doppingolt-e minket jobban, mindenesetre tény, hogy ekkor már Újszász helyett Szolnokot tűztük ki végcélul, amibe még egy jánoshidai kávészünet is bőven belefért. Délután 5 órakor már a szolnoki vágányok mellett beszélgettük ki a nap történéseit. Előbb én tettem fel Áfonyát a Nyugati felé tartó IC-re, de pár perccel később már magam is sínen voltam. Mezőberénytől még várt rám egy laza 12-es, így lett a nap vége kerek 170 km. Ha valaki előzetesen azt mondja nekem, hogy január 23-án ekkorát fogok tekerni úgy, hogy lesz benne egy Galyatető meg egy Kékes, biztosan körbe röhögöm. Így utólag nem maradt más, röhöghetek saját magamon, mennyire kishitű voltam.
