Ismét forog a kamera. Közös túráink előtt mindig megegyezünk benne, hogy akarunk-e szerepelni, vagy meghagyjuk inkább magunknak az élményt. Most előbbire esett a választás, méltónak találtuk hozzá a tervezetet. Szóval megtörténik Csömörön a bejelentkezés, megpróbálok elsütni egy-két erőltetett poént, Áfonya bemutatja a helyi nevezetességeket, felvázolja a napi programot, meg a szokásos dolgok. Nem szoktunk semmit előre elpróbálni, sem újra venni, ami – tegyük szívünkre a kezünket – sokszor a minőség rovására megy, ugyanakkor több időnk jut „jelen lenni” a valóságban. Nem is nagyon zavartatjuk magunkat egy-egy nyelvbotlás vagy elszólás miatt, most viszont kénytelen vagyok utólag kiigazítani Áfonya egyik mondatát, hallgatólagos beleegyezésében bízva. Kedves barátom és túratársam az egyik snitten szezonnyitó kirándulásként aposztrofálja aktuális kalandunkat, ami több sebből vérzik, ugyanis egyikünknek sem szokása szabadságra engedni a bringákat, nincsen lezárt szezon, ergo nincs mit megnyitni. Még azt sem mondhatni, hogy ez lett volna az első közös csapatásunk 2021-ben, hiszen januárban már meghódítottunk egy-két dombocskát (részletek itt). Ha valamit meg akartunk valójában nyitni, az leginkább a tavasz, mint olyan lett volna, ugyanis a rajtolási időpontot egész márciusban húztuk-halasztottuk, bízva abban, hogy végre otthon hagyhatjuk a téli ruházatot. Ámbár kiderült, hogy József elkapta a koronavírust, Sándor és Benedek pedig – mint kontakt személyek – kénytelenek voltak vele otthon maradni, így a zsáknyi meleg karanténban maradt. Egye fene, nevezzük akkor télbúcsúztató nagytúrának a mai napot!

Hogyan is született meg a program? Szintén közös szokásunk, hogy – legyen akármelyikünk az ötletgazda – mindig egyeztetjük indulás előtt az útvonalat, akár többször is. Ilyenkor elmondhatjuk személyes preferenciáinkat, feltételeinket, aggályainkat, szempontjainkat. Aztán a közelmúltban valaki rávilágított arra, hogy túlságosan ragaszkodom a dolgok kézbentartásához, konkrétabban kontrollmániás vagyok. Kénytelen voltam belátni a kritika jogosságát, így született meg bennem az elhatározás, hogy a következő kirándulásnak csupán résztvevője leszek, és tudatosan kivonom magam a szervezési feladatokból. Ezt közöltem Áfonyával is, aki köszönte szépen a nemvárt lehetőséget, és összerittyentett nekem egy olyan kirándulást, aminél vagányabbat magam sem találhattam volna ki.

Túratársam mind napi távra (150 km), mind szintemelkedésre (1300m) olyan célt tűzött ki elém, amely előzetesen abszolút teljesíthetőnek tűnt, ám egyszersmind kihívásnak sem volt utolsó. Ráadásul a koncepció is ideális volt: először bemelegítünk a belvárosi lámpázgatásokkal, majd az első 50 kilométeren letudjuk a legnagyobb emelkedőket, hogy aztán a maradék száz a féktelen tekerésről szóljon. Fogadalmamtól függetlenül sem tudtam volna semmibe belekötni, epekedve vártam a rajtot ideiglenes táborhelyünkről, Csömörről.

Három a magyar igazság, és egy a ráadás. A tervezetben tulajdonképpen három hegycsúcs meghódítása szerepelt, plusz egynek pedig fogadjuk el a Szentendrei-sziget északi csücskét, ami ugyan nem magasodik semmi fölé, de valamilyen értelemben mégiscsak csúcsnak minősül. Szóval a négy csúcs túráján az első megállónk a Citadella volt. Földrajztudósok most okoskodhatnának, hogy szakmai szempontok alapján a Gellért-hegy nem is viselhetné a „hegy” szótagot, de ők valószínűleg még nem próbálták meghódítani kerékpárral. Nekem is csak nyögvenyelősen sikerült, ugyanis az első váltóm nem akarta bevenni a legkisebb sebességet.

Egy ideig hezitáltam rajta, hogy nekiálljak-e bütykölgetni, vagy kibrusztolom valahogy eggyel kevesebb fogaskerékkel a napot. Utólag örülök neki, hogy volt türelmem a finomhangoláshoz, máskülönben egészen más hangnemben íródott volna ez a beszámoló. A következő úticélunk a János-hegyi kilátó volt, ami köztudottan Budapest legmagasabb pontja, de bármilyen hihetetlen, nem is ott, hanem előtte, a Sváb-hegyen izzadtunk meg a legjobban. Talán nem véletlen, hogy a Fogaskerekű is csak üggyel-bajjal küzdi fel magát. A Normafától már szinte síkban közlekedtünk, alig volt érezhető szintemelkedés. Legalább volt alkalmam megfigyelni a sok-sok változást, mert 20 év pesti múlt ide vagy oda, rengeteg minden átalakult, mióta utoljára itt jártam, jellemzően előnyére. Azért a kilátó előtt közvetlenül megint bele kellett taposni a pedálba pár perc erejéig, de a teljesítményünk utáni eufória és a panoráma ezúttal is kárpótolt mindenért.

A tervezettnél talán egy picit kevesebbet időztünk a csúcson, jött ugyanis egy egyébként jól szituált 60-as nő, aki talán azóta is folyamatosan mondja összefüggéstelen monológját. Ne szépítsük, menekülőre fogtuk, méghozzá Szépjuhászné irányába, ahol Áfonya megkérdezte, hogy a tervezett közúton vagy esetleg Hűvösvölgyön keresztül, erdei úton közelítsük meg a következő csúcsunkat. De hát ki vagyok én, hogy ezen a napon bármibe is beleszóljak?! Egy a vége: a Kéktúra jelzését követve, rögös, izgalmas útvonalon érkezünk meg a HHH-ra, vagyis a Hármashatár-hegyre, ahol még sohasem jártam azelőtt biciklivel. Most ezt is kipipálhattam.

A kilátó alatt fogyasztottuk el az ebédünket, nem akármilyen kilátás mellett. A túránk kétharmada ugyan még hátra volt, de jelentős emeléssel már nem kellett számolnunk. Ennek fényében a legrövidebb úton leszáguldottunk a Duna partjára, és a folyásiránnyal szemben követtük a folyót a Békásmegyer, Szentendre, Leányfalu érintésével egészen Tahitótfaluig. Itt Áfonya feltankolt egy palack helyi eperborral, majd a hídon áttértünk a Szentendrei-szigetre. 15 kilométerrel később értük el a legalacsonyabban fekvő és egyben utolsó csúcsunkat, a sziget északi végét. Tegyük gyorsan hozzá, hogy itt is érdemes volt körülnézni, csak most nem lefelé, hanem fölfelé tekintgettünk, példának okáért a visegrádi várra.

A nap folytatása már inkább a hazamenetelről szólt, annál is inkább, mert kezdett ránk sötétedni, meg holmi kijárási tilalmat is figyelembe kellett venni. Ugyan a váci komp kicsit visszafogott minket, utána viszont mentünk, ahogy a csövön kifért. Na jó, Veresegyházon még volt egy kötelező megállónk, de aki ismeri Áfonya kifinomult sörínyencségét, az nem csodálkozik mindezen. Mogyoródon a holdfényben még szépen körbe udvaroltuk a Hungaroringet, innen viszont tényleg már csak egy szökkenés volt Csömör. Lefekvés előtt még ettünk, ittunk, jót mulattunk.

Kedves Emberek, mi így búcsúztattuk az idei, hosszúra nyúlt telet. A következő közös túránkra mindenképpen eszközölünk majd egy-két változtatást, legfőbbképp ami a viselt rétegek számát illeti. Viszont a kamera valószínűleg akkor is forogni fog, lesznek nyelvbotlások, szóviccek, satöbbi. Az, hogy nekem lesz-e beleszólásom az útvonalba, még egyáltalán nem biztos, de mint a példa mutatja, nem is baj.