A Viharsarokról sok minden eszébe juthat a kalandvágyó lelkülettel megáldott embernek, de a gyalogtúrázás talán az egyik utolsó a sorban. Ahogy az már csak az alföldi vidékekkel lenni szokott. Na jó, Gyulát vagy éppen Szarvast turisták százezrei járják be évről évre, viszont a városi kolbászolgatásokat leszámítva tényleg ki lehet jelenteni, hogy a gyalogos műfaj kifejezetten népszerűtlen a régióban. Miért is lenne népszerű, mikor ott az a rengeteg víz, ami tökéletesen alkalmas az evezős sportok űzéséhez? Vagy gondoljunk csak az országos viszonylatban kiterjedt kerékpárút-hálózatra! Érthető, hogy Békés megye elsősorban a vízi és a bringás sport szerelmesei körében közkedvelt. Nem állítjuk, hogy az eredeti célunk ennek a sztereotípiának a megváltoztatása lett volna, ugyanakkor tény: ma már biztosan van legalább 50 ember Békéscsabán és környékén, akik szerint érdemes túrabotot ragadni.
A helyzetet valamelyest a kényszer szülte, hiszen 2020 őszén még mindig (vagy már megint?) ott tartunk sajnos, hogy nem szívesen vágunk bele nagyobb lélegzetvételű utazásba. Ugyanakkor megérkezett az ősz, és vele együtt az ellenállhatatlan kirándulóidő. Mit tehet hát a békési emberfia, ha olthatatlan vágyat érez egy bakancsos túrázásra? Akárcsak egy aikidó mester, mi is az ellenfél erejét fordítottuk saját maga ellen: ha a józan ész azt diktálja, hogy ne ezekben hónapokban járjuk be a nagyvilágot, akkor fedezzük fel a közvetlen környezetünket! Az alapötletet jócskán megtámogatta a Magyar Szabadidősport Szövetség (Masport) „Világ Gyalogló (Hó)nap” felkiáltású programja, mely különböző intézményeket, így iskolákat is igyekezett arra sarkalni, hogy hívja fel a figyelmet közössége számára a rekreáció fontosságára. Nekünk nem kellett kétszer mondani!
Az útvonalunkat Csaba és Békés között határoztuk meg, az úgynevezett Élővíz-csatorna mellett. Ez a víz egy jókora szakaszon a Fehér-Körös folyószabályozás előtti medrében csordogál… már amikor tényleg csordogál. Ugyanis az egyik funkciója éppen az árvízvédelem, melyet egy zsiliprendszer hivatott szabályozni. Ha a Körösök mesterséges folyamjai áradnak, akkor ezeket a zsilipeket lezárják, ami valóban megakadályozza, hogy a megyeközpont egésze csónakázhatóvá váljon. Ugyanakkor emiatt van, hogy hetekig nem kap friss vízutánpótlást a csatorna. Ha ehhez hozzátesszük, hogy mind Gyula, mind Békéscsaba ide engedi bele nem csak az elfürdőzött termálvízét, hanem a szennyest is, akkor már lehet tippünk arra vonatkozóan, miért szokták a helyiek Büdös-Körösként aposztrofálni az Élővíz-csatornát. Az elnevezéshez tevékenyen hozzátett a csabai konzervgyár is, mely szintén ide folyatja a nem egészen makulátlan vízét. Egyik túratársunk elmondása alapján régebben egy szakaszon teljesen pirosra színezte a folyót a beömlő paradicsomlé. Nem csoda, hogy nem szoktak benne fürdőzni.
(A Sikkonyi-kertek, ahol az egykori Fehér-Körös eredeti medre és az Élővíz-csatorna mestersége folyama találkoznak)
Mi hálistennek nem éreztünk semmilyen bűzt, legalábbis a csatorna felől nem, legfeljebb a bomló avar illata és az istállózó állattartás bukéja csaphatta meg néha az orrunkat. Az autózajoktól távol, mondhatni a semmi közepén még legelésző bocikkal is találkozhattunk, akik nem igazán tudták mire vélni ezt a tömeget. Kijelölt túraútvonal ide vagy oda, olybá tűnt, hogy ritkán szoktak erre kirándulni az emberek. Az érzést egyébként erősítette bennünk a túra során összeszedett pókhálók mennyisége is. Pedig tényleg hangulatos, fáktól övezett, turistajelzésekkel ellátott vonalvezetésről van szó. Ráadásul, ha az ember ismer egy-két helyi legendát, akkor még különlegesebbé tudja tenni maga és mások számára a gyaloglást.
Ezek tényleg a szó szoros értelmébe vett legendák. Senki sem tudja, hogy a történetekben mennyi a valóság és mennyi a fikció. Arról nem is beszélve, hogy a legtöbb esetben egy témához nem is egy legenda, hanem rögötön legalább kettő tartozik, így pláne nehéz eldönteni, mi a realitás. Talán éppen ez a megkapó az egészben: mindenki maga dönti el, mit fogad el igazságnak. Az egyik ilyen békési legenda a Bandika-fa.
(Piknik a Bandikaf-fa mellett. Forrás:internet)
Ez hatalmas nyírfa már az 1800-as években is figyelemreméltó méreteket ölthetett az Élővíz-csatorna partján, a Nagyrét szélén. A terület valamikor a Wenckheim család uradalmához tartozott, mint annyi minden más ezen a vidéken. Az egyik forgatókönyv szerint az ifjú Wenckheim András egy napon arra gondolt, hogy meghódítja ezt a fát, és valahol jó magasan a törzsébe vési a nevét. A sors azonban más útját választotta annak, hogy Bandika neve fennmaradjon az örökkévalóságnak. Az egyik ág ugyanis megreccsent a kisfiú súlya alatt, aki olyan szerencsétlenül fogott talajt, hogy élete hátralevő részét mozgássérültként élte le. Senki sem tudhatja biztosan, hogy ez a történet mennyire felel meg a valóságnak. Mindenesetre többen állítják, hogy rendszeresen látták Wenckheim Andrást az urak körében oly népszerű Gellért szálló teraszán a tolókocsijában ülve. Mások szerint nem a gerincére, hanem a fejére pottyant Bandika, aki ettől értelmi fogyatékos lett. Egy harmadik verzió alapján nem is a földre, hanem a jeges vízbe zuhant a gyermek, aki pár nappal később el is hunyt. A szomorúbbnál szomorúbb elképzelések ellenére több fiatal túratársunk is nekiveselkedett a fa megmászásának, talán éppen annak a reményében, hogy egy vidámabb hangvételű sztori keretében újrakeresztelik utána a fát. Persze Bandikához képest annyi előnyük mindenképpen volt, hogy a fa egyik fele már nem függőleges, hanem vízszintes irányban terebélyesedik. Ehhez egy jókora villámcsapás járult hozzá 2020. tavaszán.
A Bandika-fa tőszomszédságában egy másik békési legenda emléke emelkedik a magasba, igaz, ez egy emberi kéz által létrehozott alkotás. Egy lépcsős talapzaton álló, gyertyára emlékeztető vasbeton obeliszkről van szó. Meglehetősen elhanyagolt állapotban, de azért még áll, sőt, ha alaposabban megfigyeli az ember, akkor egy ötágú vöröscsillag maradványait is felfedezheti rajta. Tudniillik a Bandika-fa egykoron kommunisták titkos találkozóhelye volt. Feltehetően az 1930-as években, amikor kizárólag illegalitásban működhettek. Aztán a második világháború után fordult a kocka, és egy olyan rendszer vette kezdetét Magyarországon, ahol a korábbi elnyomottaknak állt a zászló. Az 1968-ban felavatott obeliszk feltehetően erre munkásmozgalmi jelenségre hivatott felhívni a figyelmet. Mint tudjuk, a következő fordulat 1989-ben következett be, melyre rendszerváltásként szoktunk hivatkozni. Úgy tűnik, hogy a XXI. századi Magyarországon nincs többé szükség az ilyen témájú művek állagmegóvására. Hogy jogos-e vagy sem, ki-ki döntse el maga!
(Az obeliszk felavatása 1968-ban. Forrás: internet)
(A munkásmozgalmakra emlékező alkotás és látogatója valamikor a Kádár-korszakban. Forrás: internet)
Egy túlméretes fa az Élővíz-csatorna partján, mely valamikor közkedvelt találkozóhely volt, a közelmúltban pedig villámcsapás sújtotta. A fentiek alapján azt gondolhatnánk, hogy kizárólag a Bandika-fára szabad asszociálni, pedig nem. Alig 300 méterrel távolabb egy még hatalmasabb növény, pontosabban egy nyárfa uralja a töltést. Ez az úgynevezett Cimbora-fa. Az elnevezés hiteles történetet az ő esetében is homály fedi. Mindössze sejteni lehet, hogy összetéveszthetetlen méretei miatt barátok, cimborák találkozóhelye volt. Ami bizonyos, hogy 2008-ig a megye legnagyobb fájaként volt számontartva, a maga 730 cm-es kerületével. Az aktuális rekordot egyébként egy 1010 cm-es példány tartja.
Ilyen, és ehhez hasonló anekdoták színesítették szép őszi sétánkat, melyekből tényleg csak a legnevezetesebbeket idéztük most fel. A teljesség kedvéért azért említsük meg, hogy végső úticélunkról, Békés városáról is elhangzott egy s más. Megvizsgáltuk például, hogy miért is szokás Madzagfalvának hívni. Persze a magyarázatok - mint a többi Körös-menti legenda esetében – itt is sokrétűek. Az egyik legelfogadottabb elmélet szerint valamikor ez volt a vidék legjómódúbb városa, amire a helyiek nem csak hogy büszkék, hanem kifejezetten irigyek is voltak. Rosszmájú pletykák szerint a lakosság madzaggal vette körbe a település határait. Ők ugyanis úgy tartották, hogy emígyen még a harangszót is képesek Békésen belül tartani. Hát mi nem voltunk restek ezt a képzeletbeli madzagot átlépni, és ha már így döntöttünk, akkor sétáltunk is még egy kellemeset a város szívében.
Ahogyan a legtöbb békési legenda esetében, úgy most sem lehetünk semmiben biztosak. Mindössze csak reméljük, hogy sikerült hatni a kedves Olvasóra, és elhiszi nekünk, hogy ez a vidék sokkal több érdekességet kínál, mint amennyit a legtöbben elsőre feltételeznek róla. Mi továbbra is hiszünk a gyalogos műfaj létjogosultságában, ezért garantált, hogy a jövőben további legendáknak fogunk a bakancsainkkal utánamenni.
