2018. november 1-jei hosszúthétvége. Nem tudom, kinek miről maradt emlékezetes ez a pár munkaszüneti nap, de abban azt hiszem egyetérthetünk: vétek lett volna a lakásban maradni. Ugye mindenki emlékszik? Folyamatosan dőltek meg országszerte a meleg-rekordok, délután szinte mindenhol húsz fok fölött járt a hőmérséklet. Persze az előző bejegyzésben taglalt múzeumlátogatásokat megejthettük volna Évivel akár szakadó esőben is (mondjuk, a város hangulatos utcácskáit azért csak jobb volt száraz lábbal tiporni), ugyanakkor volt a tarsolyunkban egy erdei vándorlás tervezete is. Álmunkban sem gondoltuk volna, hogy végig pólóban fogjuk abszolválni a távot.

Kirándulásunkat megelőzően pár hónappal találtam egy nagyon jó cikket Noszvajról, melynek elolvasása és a kapcsolódó képek meggyőztek arról, hogy a saját szemünkkel is látnunk kell ezt az egyedülálló magyar falut. Mitadisten, Egerből kiváló turistautak vezetnek a nevezett településre. Ekkor még nem is sejtettük, hogy maga a gyaloglás is pótolhatatlan emlékeket fog hagyni maga után. Igazi, rejtélyek homályába burkolózó vidéket jártunk be.

Hogy hogy nem, útvonalunk elején rögtön érintenünk kellett az egri vasútállomást. Tudom, ez az én vesszőparipám, de higgyétek el, tényleg így van: a vasút mindenhol tartogat érdekességeket! Íme egy újabb bizonyíték: talán itt húzódik a világ egyetlen vasútvonala, ami egy középkori váron halad keresztül. 

A jól hangzó attrakcióban az a szomorú, hogy mindez a történelmi hagyományok tiszteletének teljes hiányában valósult meg. Úgy tűnik, már 1906-ban is - amikor elkezdődött az Eger-Putnok vasútvonal építése - a gazdasági érdekek felülírtak bizonyos magasztosabbnak gondolt értékeket. Így történhetett meg, hogy az épülő viszonylat nemes egyszerűséggel levágott egy szeletet az egri várból, egészen konkrétan a Zárándy-bástyát.

Az építtetőjéről elnevezett várcsücsköt 1556-ban hozták létre, melyet aztán 1570-ben egy olasz hadmérnök tervei alapján erősítettek meg. Akkoriban valószínűleg senki sem gondolt arra, hogy magyar kéz fogja a legsúlyosabb károkat tenni benne. A bástya egyébként továbbra is kapcsolatban van a várral, csak éppen a föld alatt, a kazamatákon keresztül, ami még mindig feltárásra vár. Azon sem kell majd meglepődni, ha a vasútvonal - mely 2009 óta Szilvásváradig rövidült - ezt már nem éli meg.

A várost elhagyván először szőlőföldeken vágtunk keresztül, de itt is sűrűn jelölt túraútvonalakon. Aztán kisvártatva beértünk az erdőbe, ahol az információs tábla tanúsága szerint a Via ad Szomolyán folytattuk utunkat. Igazi közlekedéstörténeti csemegében volt részünk, ugyanis mint megtudtuk, már a középkorban is sűrű szekérforgalom volt tapasztalható erre. Állítólag helyenként a riolittufában többméteres bevágásokat okozó kerekek nyomait is lehet látni. Sajnos mi ennyire nem voltunk figyelmesek.

Ennek a históriások által is megírt erdei szakasznak a mentén olyan különleges képződmények találhatóak, amelyekről gyakorlatilag senki sem tudja a mai napig, hogy a természet, az ember vagy az ember feletti alkotása. A Bükkalján, így Eger környékén is egymást érik ezek a furcsa sziklatornyok. A furcsaságukat az adja, hogy tele vannak kisebb-nagyobb mélyedésekkel. Legtöbbjük meglehetősen szabályos, fülke-szerű alakot ölt. 

A legnagyobb kérdés az, hogy mégis milyen eredetű erő munkájának köszönhetőek ezek a formák. A választ többen többféleképpen közelítették már meg az elmúlt évtizedekben. A sok-sok elmélet közül azonban egyik sem tűnik bizonyítottnak. Kezdjük ott, hogy az itt található, vulkáni eredetű kőzetet a természet is jelentősen formálta, hol víz, hol jég, hol szél formájában. Ennek ellenére elég valószínűtlen, hogy egyedül ez az őserő alakította volna ki ezt a temérdek mennyiségű bemélyedést, inkább csak ötletgazda lehetett valakik számára. Tehát egyben természeti és kultúrtörténeti jelentőségük is van ezeknek a köveknek. De mégis mi volt a funkciójuk?

A legelső kutató, Bartalos Gyula egri pap hipotézise szerint urnaként használták a fülkéket a hunok. Később más szakértők is hasonló, szakrális funkciót feltételeztek. Például bálványok elhelyezésére is alkalmasak lehettek a bemélyedések. Saád Andor azonban másképp gondolta: szerinte őseink ezekben a vájatokban méhészkedtek. Állítását az 1960-as években zajló régészeti feltárásokkal szerette volna igazolni. Elő is kerültek - igaz csekély számban - olyan középkori kerámiák, melyek akár igazolhatnák is ezt az állítást. Viszont, ha jobban belegondolunk, ez csak annyit bizonyít, hogy a fülkék már abban a korban és léteztek, és talán méhészkedésre használták. De hogy pontosan kik, mikor és milyen céllal hozták létre, még mindig homályos. A közvélemény Saád feltevését fogadta el, ezért is nevezik ezeket a sziklákat kaptárköveknek.

Szintén ezek a dilemmák fogalmazódnak meg az emberben, ha a Nyerges-tető csúcsára ér. Az elnevezés nem szorul különösebben magyarázatra, elég kiállni a sziklaszirt szélére és szemügyre venni a szakadék felé terebélyesedő kőtömböt. Itt viszont tényleg nagy a bizonytalanság, hogy a természet vagy az emberi kéz formálta ilyen alakúra a követ. Utóbbit támogatja az a meglátás, miszerint a a nyereg előtti plató bemélyedései pogány áldozati helyre is utalhatnak. A perdöntő bizonyíték még felfedezésre vár. A karton addig szépen megy vissza a X-akták közé.

Szintén a környékre jellemzőek, bár sokkal prózaibb sztorival bírnak az úgynevezett bújók. Ezek már-már szoba méretű mesterséges barlangok. Keletkezésük az Eger-környéki gyümölcstermesztéssel hozható összefüggésbe:  ez volt a termés feldolgozó helye, valamint napszámosok pihenőhelye is egyben. Azonban az 50-es évektől kezdve fokozatosan felhagytak az effajta munkával, az értékes régi fajták pedig lassan átengedték az élőhelyet a vad akácosoknak. Így ma már inkább csak a bújók emlékeztetnek a vidék korábbi jelentőségére.

Igazából kereshetném a szavakat, de valószínűleg úgy sem fogom megtalálni a legmegfelelőbbeket. Tényleg hihetetlen volt az az időjárás, amit kifogtunk. Több, mint kiránduló idő. Mindemellett pedig gyönyörű őszi színekben pompázott a táj. Elvileg az évszak az elmúlásról kellett volna, hogy szóljon, mi mégis inkább emelkedett hangulatban faltuk a kilométereket.

Még bőven világosban érkeztünk Noszvajra. Az ország egyik legtisztább levegőjével büszkélkedő településére eredetileg a barlanglakások miatt jöttünk, az első fotóm mégis egy téglaházról készült. Nekem egy meglepődött kalózkapitány jutott róla eszembe...

Praktikus okokból először a kastélyt vettük közelebbről is szemügyre, ugyanis ez esett előbb útba. Az 1774 és 78 között épült miniatűrnek mondható úri lak eredetileg Szepessy Sámuel báró megrendelésére készült, aki azonban hamarosan magánéleti okokból megvált tőle. Az új tulajdonos Vécsey Anna, illetve az ő második férje, De la Motte ezredes lett, akinek a nevét a mai napig viseli a kastély.

De la Motte francia származása számos helyen tettenérhető, ugyanis a díszítést már az ő idejében véglegesítették. Egyébként nekünk olyan benyomásunk született összképileg, mintha egy dzsentri hodályban járnánk. Kívülről tényleg úgy nézett ki, mint bármelyik fényűző kastély, csak éppen a méretek voltak feleakkorák. Belülről is furcsa, a költséghatékonyság benyomását keltő megoldásokat fedeztünk fel. A díszes oszlopok, faragott kövek és lambériák mind-mind jelen voltak, csak éppen nem három, hanem két dimenzióban. Igen, falfestményekkel próbáltak meg a készítők ugyanolyan hatást elérni, mintha ezek a tárgyak igaziak lennének. Hogy ez mennyire volt művészeti koncepció, semmint pénztárcabarát megoldás, arról nem tudtunk meg sokat. 

Tény viszont, hogy a madaras-szoba igazi kuriózum. Ha másra nem is, erre biztosan emlékezni fog, aki betér ide.

1956 után üdülő működött a falakon belül, ami az állapotának nyilvánvalóan nem tett jót. 1972-ben vette meg a megyei tanács, majd hozzáláttak a restauráláshoz. A kastélyhoz 2016-ban "hozzánőtt" egy wellness-szálloda, itt lehet látogatói jegyet vásárolni a történelmi épületbe. A jegyárban az audioidegenvezetés is benne foglaltatik.

Miután visszaadtuk a fülhallgatókat, elindultunk a barlanglakások felé, amiért tulajdonképpen egyáltalán ebbe a faluba jöttünk. Ahogy a fentebb leírtakból is kiderült, a sziklából kitermelt tufa helye sok mindenre alkalmas lehet. Akár házként is hasznosítható. Erre feltehetőleg szegényebb sorból származó őseink jöttek rá a 13. század környékén. Később már tehetősebb társadalmi csoportok is láttak fantáziát ebben az életmódban.

A belső tereket kimeszelték, indokolt esetben a falakat fa- vagy kőoszlopokkal alátámasztották. Ide kevés az IKEA-s prospektus, itt tényleg kreativitásra volt szükség, ha lakberendezésre került sor. Léteztek kétszintes lakások is.

Azt gondolhatnánk, hogy ez a létforma ma már nem létezik, és valóban: Noszvaj nagy egybefüggő "barlang-lakótelepe" ma már művésztelepként funkciónál. Jellemzően képzőművészeti, tájépítészeti és zenei rendezvényeknek ad otthont. Meg persze a turistáknak.

Találkoztunk is különös művészeti alkotásokkal. Az első még csak-csak be tudtuk azonosítani: Citroën-maszknak kereszteltük el.

A másik, kétszarvú műremeket már nehezebb lett volna nevén nevezni, majd hosszas szemlélődés után rájöttünk, hogy egy unortodox kameraállványról van szó. Legalábbis mi nagyon jó fényképet csináltunk róla magukról.

A történethez hozzátenném, hogy jártunkban-keltünkben azért mi is találkoztunk szegénységgel, turizmus ide vagy oda. Nem egy olyan telket látunk, ahol a ház mögött felfedezhető volt a barlang is, talán utóbbi még jobb állapotban is volt egyes esetekben. De nincsenek kétségeim, hogy valahol a mai napig életvitel szerűen laknak benne.

Egri szállásunkra már busszal közlekedtünk vissza, de ilyen tartalmas túra után nem volt egy pillanatig sem szégyenérzetünk emiatt.

Az apartmanban a jól megérdemelt vacsorához az Évitől kapott NOHAB fantázianevű sört kortyolgattam, ahogy az a képen is látható. Halkan jegyzem meg: a háttérben éppen az Egri csillagok ment a TV-ben.

A RÖVID ÖSSZEFOGLALÓ VIDEÓ FORMÁJÁBAN: