Ugye sokszor, sokféleképpen hallottátok már azt az egyetemes igazságot, hogy egy jó kapcsolat alapja a kompromisszumkészség? Sőt mintha Éviről szóló bejegyzésemben is utaltam volna valami ilyesmire. Na, a lényeg, hogy a most bemutatásra kerülő kirándulásaink is egy ilyen kiegyezés eredményeként születtek meg. Már csak hetek kérdése volt, hogy az Áfonyával jó előre naptárba vésett zselici biciklizés megvalósuljon, az időjárás viszont nem igazán akart kikupálódni. Ami azt illeti: minél inkább közeledtünk a tavaszi szünethez, annál inkább emlékeztettek a körülmények a télire. Ez számomra még nem jelentett volna akkora problémát, viszont kapcsolatunk eleje óta tudom, hogy Évinél a kirándulóidő szobahőmérsékletnél kezdődik (méghozzá egy jól befűtött szobáénál). Végül - hogy a káposzta is megmaradjon és a zselici kecskét is jóllakassam - arra az elhatározásra jutottunk, hogy összehozunk még egy közös üdülést a régóta kívánságlistán szereplő Tisza-tónál, mielőtt elhúzom a belemet a Dunántúlra.

Az utazás pikantériájaként kölcsönkaptuk a lassan, de magabiztosan veterán korba lépő Mergát. Ugyan a sofőr pár évvel fiatalabb, mint a kocsi, de mindez össze sem vethető a hozzátartozó jogosítvánnyal. Ha jobban visszagondolok, talán már az is volt egyhetes. Egy szó mint száz, úgy éreztük, hogy egy kis gyakorlás nem árthat a hosszabb út előtt, ezért a békési gáton gyorsan fabrikáltam egy kis rutinpályát. Bóják híján egyéb eszközök igénybevételéhez kellett folyamodnom, ahogy az az egyik képen is látható.

Másnapra már úgy tűnt, nem lesz semmi gond a vezetéssel, ezért megkértem Évit, vigyen el egy Kiskör(r)e. A sofőr végig magabiztos volt, még a traktor kerekei alatt is, és tényleg csak kétszer kellett elrántanom a kormányt az egész kirándulás alatt. Jómagam élveztem az anyósülés nyújtotta lehetőségeket, például, hogy nyugodtan fényképezgethetek az utazás alatt. Ez főleg akkor tűnt kifizetődőnek, amikor áthaladtunk az ország egyetlen megmaradt közös használatú folyami hídján. A közút itt egysávosra szűkül le, ami a sínpár közé vezet, eképpen lehet átkelni a Tiszán. A Kál-Kápolna -  Kisújszállás vasútvonal gyér forgalma miatt ritkán okoz fennakadást az autós forgalomban, olyankor viszont akár tíz percen túl is. Ez annak is köszönhető, hogy a szerelvények 20 km/órás sebességnél nem haladhatnak gyorsabban. A Wikipédia szerint a híd - ami egyébként az ország harmadik leghosszabb vasúti átkelése - egyes elemei még a világháborúk előttről származnak, így nem csoda, hogy felújítása állandó napirenden van. Mi még erősen rozsdásodó állapotában láttuk.

Még bőven délelőtt érkeztünk meg úti célunkhoz, ami indokolt is volt, hiszen sok programot terveztünk még aznapra. Elsőként a kiskörei duzzasztómű felé vettük az irányt, de már gyalogosan. A kocsit a tetszetős buszmegálló tőszomszédságában hagytuk.

A turisták számára egyre vonzóbb, nyaralóiról elhíresült Tisza-tavi település nem azt az arcát mutatta késő márciussal, mint ami a képzeletünkben élt. Mondjuk nem is konkrétan a lakó-pihenő övezeteben jártunk, inkább csak annak a peremén. A hangulat mindenesetre eléggé szoci volt, amit próbáltam fényképezéseim során is is megragadni. Az igencsak mohásodó szoboralkotást nem tudtam hova tenni, viszont az omladozó szálloda és a gazos játszótér árulkodnak róla, hogy volt itt már ennél nagyobb élet is valaha.

Elindulva a vízmű felé rögtön egy emlékműbe botlottunk, ami ugyancsak egy letűnt kor szellemét idézi. A KISZ Védnökség ezen a kőtáblán ismeri el az itt ténykedő ifjúkommunisták kezemunkáját. Ezután a nemvárt érdekesség után kissé csalódottan vettük tudomásul, hogy az előre kinézett évgyűrűs fának csak a hűlt helyét találtuk a vízügyi épület mellett. Mondjuk utólag megértettük, hogy ebben a fagyos időjárásban még nem tették közszemlére.

Nem sokára elénk tárult a "főattrakció" is, konkrétan a duzzasztó. A hat év alatt megépülő konstrukciót 1973-ban adták át, melynek elsődleges feladata a folyami árhullám-szabályozás. Emellett erőműként is funkcionál, e tekintetben pedig Magyarország Number One-járól beszélünk.

A buli az egészben, hogy a monstrumra fel is lehet sétálni, aminek a lehetőségével mi is éltünk. Sőt azok, akik körbebiciklizik a Tisza-tavat (állítólag egyre többen vannak évről-évre), biztosan erre fognak elhaladni, az egyik irányban Abádszalók, a másik irányban Poroszló felé. A folyásirány felé tekintve a horizonton azt a vegyes használatú hidat fedezhettük fel, amin alig egy órája mi is átkeltünk.

A duzzasztó - számos feladata mellett - azt is lehetővé teszi, hogy a hajók átkeljenek rajta, erre valók a zsilipek. Ottjártunkkor csupán az áradás sodra jutott át a folyami kapuk szűk résein, ijesztő örvényeket generálva. Gyanítom, hogy ha valamilyen oknál fogva belepottyantunk volna a Tiszába, jó sokáig nem kerültünk volna vízfelszínre.

Az odáig rendben van, hogy a hajók át tudnak kelni az duzzasztóművön, de felmerülhet a kérdés, hogy a halak ugyan oldják meg ugyanezt. A válasz pár száz méterrel odébb jött vettünk szembe. Az úgynevezett hallépcső 2014-ben uniós pályázatból épült meg és került üzembe helyezésre. Hogy azelőtt merre közlekedtek a pikkelyesek, számomra még rejtély.

A hallépcső egy összetett szisztéma, sok-sok különböző funkciójú területtel. A tóhoz legközelebb eső része az úgynevezett monitoring helyiség. Értsd: itt lehet látni a halakat. A szabályzó zsilipek is itt találhatóak.

Alig pár órája értünk a Tisza-tóhoz, mégis sokadszorra állapítottuk meg, hogy nem a legtökéletesebb az időzítésünk. Ebben a fagyos márciusban a halak aktivitása nem túlságosan magas, így a monitoring az iszapos hordalék sodródásának megfigyelésére szűkült le. A magas vízállásnak köszönhetően a réselt halátjárók közötti szintkülönbségek - amiért egyáltalán hallépcsőnek nevezik a rendszert - teljesen eltűntek. Akit érdekel, keressen rá interneten, és vesse össze az átlagos körülményeket az általunk készített fényképekkel.

Mondjuk az is igaz, hogy az áradásnak köszönhetően egy különleges perspektívát kaptunk a környékről. Csak fantáziánk segítségével lehettek arról elképzeléseink, hogy mik is lehetnek a vízfelszín alatt.

A kilátó szerencsére még szárazon volt, így nem voltunk restek megmászni. Itt készült egy közös kép is, amiről óhatatlanul az Ames-szoba fotói jutnak eszembe, amikkel az érzékszervi csalódásokat kívánják prezentálni. Ugyebár itt arról lenne szó, hogy két közel azonos magasságú személyt úgy helyeznek el a képen, hogy a szemnek úgy tűnjön, mintha óriási testméretbeli különbség lenne kettejük között. Lehet, hogy ennek a hétköznapinak tűnő kilátónak is hasonló varázsa van.

A magaslatról kitekintve remek rálátás nyílt volna a hallépcsőre, csak sajnos itt most se hal, se lépcső. A másik irányban viszont újabb zsilipeket fedezhettünk föl. Talán a kép is átadja, hogy micsoda szintkülönbség van a duzzasztó két oldala között a vízállásban.

Ha már itt tartunk: meséltem már egy-két dolgot arról, hogy milyen motivációval épült maga a duzzasztó (vízszabályozás, áramtermelés, stb.). Az egyik - nem elhanyagolható - cél maga a Tisza-tó létrehozása volt, amire mi emberek remek sportolási és üdülési lehetőségként gondolunk, de a ökológiai szempontból sem elhanyagolható. Szóval érdekes filozófiai gondolat, hogy megannyi állat- és növényfaj ideális, szinte háborítatlan otthonát - amit hajlamosak vagyunk a természet lágy öleként aposztrofálni - gyakorlatilag mesterségesen hozták létre. Az más kérdés, hogy ottjártunkkor a zsilipek túloldalán is egy kisebbfajta "Tisza-tó" jött létre az áradásnak hála.

Abban a hiszemben, hogy a lehetőségeinkhez mérten minden érdekességet meglátogattunk Kiskörén, ismét autóba pattantunk, hogy elfoglaljuk poroszlói szállásunkat. Ugyebár a bevezetőben értekeztem róla, hogy Évi szobahőmérsékleten funkcionál... de nem annak a szobáén, ahová mi érkeztünk. Szó szerint értendő, hogy a házban hűvösebb volt, mint odakint. Ez már önmagában eléggé felháborító lett volna, de a tulajdonos még bírta tetézni. A kulcs átadásakor közölték velünk, mintegy mellékes információként, hogy felírják a gázóra állását, mert a távozáskor azzal is el kell számolnunk. Nem voltunk abban a helyzetben, hogy emiatt nagyon pampogjunk, de azért ezen a fórumon is felhívnám a nagyérdemű figyelmét, hogy Kovácsék Házát kerüljék el Poroszlón. Ha más nem, októbertől áprilisig.

Szerencsére a házban kellett a lehető legkevesebb időt eltöltenünk. Mit volt mit tenni, a konvektort jól felcsavartuk, és amíg a szoba melegedett, addig mi Tiszafüreden néztünk újabb kalandok után. De erről majd később!