Az uborkaszezonban folytatom az állandó túratársaimat bemutató sorozatomat. Mielőtt bárki azt hinné, hogy ez csupán afféle pótcselekvés, mindössze azért, hogy fenntartsam az olvasóim figyelmét; leszögezném, hogy régóta érlelődtek bennem a most következő sorok, hiszen az élmény mit sem ér, ha nincs kivel megosztanod. Én szerencsésen körülvettem magam az évek során olyan emberekkel, akik szívesen töltik nyeregben a szabadidejük jelentős részét, ám a mai alkalommal azt az egyet mutatnám be, aki nem elsősorban a sportélményért teszi mindezt. Talán nem számít szerénytelenségnek a kijelentés, hogy leginkább miattam, az én kedvemért falja a kilométereket.
Évit - Trobicsekhez hasonlóan az SZTE floorball kurzusai révén ismertem meg. Igen, ő is a tanítványom volt, azonban kötelező jelleggel mindig minden fórumon ki kell nyilatkoztatnom, hogy már bőven aláírtam neki a félévét, amikor összejöttünk, tehát szó sem volt tanár-diák viszonyról. Aztán ezt egyesek elhiszik, mások nem. A valóság viszont tényleg az, hogy míg Trobicsekkel a kurzus után a kerékpározás maradt a közös pont, addig Évivel valami egészen más. Maradjunk annyiban, hogy a biciklizés sokáig szóba se került.
Úgy egy hónapnyi együtt töltött idő után aztán megtört a jég (nem csak képletesen, ugyanis februárról van szó), azonban a léket meglepő módon nem én fúrtam, hanem a mai bejegyzés főszereplője. Megkaptam Évitől a legromantikusabb SMS-t, amit valaha leányzó küldött nekem: "Hallod, biciklizzünk már ki nyáron Németországba!" Amellett, hogy egy kellemes önigazolást éreztem, rögtön nekiestem a túra megtervezésébe. Végül aztán közösen úgy döntöttünk, hogy Németország elsőre túl nagy falat lenne, mind sportteljesítmény tekintetében, de főleg anyagilag. Nem mellesleg egy olyan időszakról beszélünk, amikor nem túl biztató hírek érkeztek Európa azon feléből. Ugyanakkor a külföldi kirándulásról nem voltunk hajlandóak lemondani, szóval mindent mérlegre téve az az elhatározás született, hogy Bécsig tekerünk. A kiindulóállomásnak közös otthonunkat, Szegedet jelöltük meg. A megtett 789 kilométernek gyakorlatilag minden percét élveztük (egyik este mondjuk eltévedtünk az Ács környéki földutakon, az annyira nem volt mókás), éltünk egyik legnagyobb kalandjaként tartjuk számon a mai napig.
Senki se gondolja, hogy egy ilyen Szeged-Bécs kiruccanásnak nincsenek előzményei! Alaposan felkészültünk a kihívásra, 100%-ig kihasználva a lehetőségeinket. A napfény városát és annak környékét például töviről-hegyire bejártuk a tavasz során, jelentős mennyiségű aszfaltcsíkot hagyva magunk mögött. Azonban ennél messzebbre is merészkedtünk. Évi büszke békési leányzó, így a Szegedről történő hazabiciklizés nagyon jó kis alapozásnak számított - és számít a mai napig is. A viharsarkot is többszörösen felfedeztük már együtt kétkeréken, még a határ túloldalára is átnéztünk közösen Arany János szülővárosába, Nagyszalontára. A nagy kihívás főpróbájaként pedig felvonatoztunk Pestre, hogy aztán onnan elindulva kerüljük meg a magyar tengert.
A fentebb felsoroltak mind a 2016-os év eseményei voltak, de sejthetitek: 2017-ben sem lustálkodtunk. Többek között felfedeztük Szabadkát, Szentest és a Balaton-felvidéket is, hogy csak a legjelentősebb akcióinkat említsem. A lassan két évre visszanyúló közös időszak korántsem volt tanulságoktól mentes, mindketten rengeteget merítettünk a másik életfilozófiájából. Évi nevében most nem nyilatkoznék, azt viszont szívesen elmesélem, hogy ő milyen hatást gyakorolt rám a több ezer együtt töltött kilométer alatt.
Madarat tolláról...
Tapasztalatom szerint minden kerékpáros személyiségét alapvetően reprezentálja a paripája, erről már Trobicsek esetében is írtam. Kicsit olyan ez, mint a Harry Potterben a varázsló és a pálca viszonya: azt gondolnánk elsőre, hogy az ember választja a tárgyat, holott sokszor pont fordított a szereposztás. Évi hibátlanul erősíti ezt a sztereotípiát. Éppen csak kibontakozóban volt mellettem a kerékpáros énje, amikor úgy döntött, hogy meglepi magát egy Hercules márkájú cirkálóval. A kiválasztott egy abszolút régi idők régi értékeit képviselő, ugyanakkor a maga masszívságában és elnyűhetetlenségében is formás, igencsak szemrevaló példány lett. Semmi felesleges kütyü, semmi ízléstelen díszelem. A legfontosabb szempont a praktikum és a józan ész határain belüli mozgás volt, a lehetőségek maximális kihasználtságával. Mintha csak Évié akart volna lenni. Az elmúlt évek remekül igazolták választásának jogosságát, bizonyítva egyúttal, hogy a bicikli értéke nem egyenesen arányos kihasználtság mértékével.
Lassan járj, többet élsz!
Évi mellett döbbentem rá, hogy mennyi érdekesség mellett suhantam el, anélkül, hogy egyáltalán észrevettem volna azokat. Nekem mindig is fontos szempont volt a túrázásnak a sportértéke, állandóan kerestem az újabb és újabb kihívásokat, mígnem a kirándulások egyedüli fokmérője a megtett kilométerek száma maradt. Évi mellett szó szerint visszavettem a tempóból, de mindezt úgy, hogy egy pillanatig sem éreztem azt, hogy ezzel elveszett volna valami. Éppen hogy nyertem vele! Korábban a szoros menetrend miatt számos látványosságról lemaradtam, így tényleg nem sokban különbözött az összbenyomás egy szobakerékpározástól. Lehet, hogy az elégetett kalóriák száma csökkent, mióta együtt tekerünk, de megszámlálhatatlanul több élményt gyűjtöttem ugyanebben az időszakban, amiért nagyon hálás vagyok.
Évi szerint a világ
Az összes állandó túratársamra igaz, hogy más-más szemüvegen keresztül szemléljük a környezetünket, de Évivel az a legizgalmasabb, hogy ilyen tekintetben tűz és víz vagyunk. Tényleg nagyon különbözik a látásmódunk. Ő reál, én humán beállítottságú vagyok. Őt a jövő, engem a múlt érdekel jobban. Ő a természettudományokban jártas, én a társadalomtudományokban. A különbözőségből számos - főleg utólag - vicces szituáció fakadt. Idén áprilisban példának okáért Hetényegyházán küzdöttünk meg a vidékre oly jellemző homokdűnékkel, míg hosszú kínlódások közepette megérkeztünk az Árpád-kori templomromhoz. Évi őszinte felháborodással szegezte nekem a kérdést: "Tényleg ezért a pár kavicsért szenvedtünk ennyit?!" Ugyanezen túrán megkerestük az úgynevezett "Móricz-fát". Amíg én gondolatban visszakanyarodtam a XIX. századba, hogy felidézzem az író-óriást és korát, addig Évi a majd tíz éve kidőlt rönkön dolgozó gombák és a baktériumok fölött filozofált. Hazugság lenne azt állítani, hogy nem ütközünk soha ellentétekbe, de mindent egybevetve azt mondhatom: a világnak csak egy igen szűk szeletét ismernénk egymás perspektívái nélkül.
A kívülálló
Közhely, hogy egy laikus sokszor többet lát, mint egy szakavatott. Nem egyszer hivatkoztam rá, hogy Évi előttem nem volt kimondott fanatikusa a kerékpározásnak, mégis egy csomó korszakalkotó ötlet tőle származik. Érzékletes példaként a biciklin történő csomagszállítást tudnám emlegetni. Az úgynevezett kerékpáros táskákkal mindig tele volt a puttonyom, körülményes volt benne tárolni, körülményes volt felhelyezni, körülményes volt leszedni a csomagtartóról, körülményes volt kézben cipelni... és mégis, biciklistaként eszembe nem jutott volna, hogy ne kimondott kerékpárostáskával próbálkozzak. Évi feltalálta a spanyol viaszt, és bebizonyította, hogy a legegyszerűbb sporttáskába is mennyivel egyszerűbben lehet pakolni, semmivel sem bonyolultabb a fel-és leszerelése és aránytalanul könnyebb vele az élet, ha valahol ott kell hagyni a kecskét. Szintén ő világított rá, hogy a gumipókkal gyakorlatilag bármi rögzíthető a csomagtartóhoz bizonyos mérettartományon belül. Az alkalomhoz illő öltözködésről is megvolt mindig is a véleménye. Én legalábbis szkepticizmussal fogadtam azon elképzelését, miszerint papucsban kényelmesen lehet biciklizni, mígnem a saját szememmel láttam, hogy végigtekerte az egész nyarat ugyanabban a fedetlen lábbeliben. Többek között Bécsbe is abban túrázott ki. Mondanom sem kell, hogy a következő nyáron már együtt papucsoltunk az országutakon.
Ha egy gondolatban kellene összefoglalnom, hogy miért működik Évivel a (kerékpáros)kapcsolatom, akkor azt mondanám, hogy a kulcs a kölcsönösségben van. Ő is figyelembe veszi az én igényeimet, jelesint hogy nem tudok hosszútávon megülni egy helyben a fenekemen, állandóan belém bújik a kóboráram. Már az is nagy szabadságérzetet ad, hogy akkor sem gördít akadályt elém, ha neki éppen nincs kedve csatlakozni, de a legjobb mégis az, mikor együtt kirándulunk. Ennek fejében mindössze két dolgot vár el tőlem: biztosítsak számára napi egy fürdési és napi egy meleg étkezési lehetőséget. Ugye, hogy ez nem lehetetlen? És a képlet valóban ennyire egyszerű.
Ez lett volna Évi bemutatója. Én persze jót mosolygok magamban, miközben visszaolvasom a leírtakat, mert igazából a benyomásaim tizedét sem osztottam meg vele kapcsolatban, de ugyebár ez egy túrázós-blog, én pedig a világért sem szeretnék a kereteken kívülre szaladni. Az idepasszoló élményeink publikus részeit a jövőben is meg fogom osztani, ezt az egyet ígérhetem.
