Emlékszem, mikor 2015-ben Magyarország adott otthont a női kosárlabda Európa-bajnokságnak. Akkoriban csóró egyetmistaként nagyon át kellett gondolnom, mire szórom el a nehezen összepuskázott ösztöndíjamat. Mégsem volt kérdés egy percig se, hogy a budapesti döntőn ott a helyem! "Ki tudja, mikor lesz hozzám újra ilyen közel világszínvonalú kosárlabda?!" - okoskodtam anno. Nos, annak rendje és módja szerint ki is élveztem a fehérorosz - spanyol (58-74) bronzmeccset és a francia - szerb (68-76) döntőt, nem is sejtve, hogy négy év múlva újra hasonló élményben lesz részem.
Az interneten szörfözgetve, úgy január környékén vettem észre, hogy a 2019-es női kosár-EB-nek Lettország és Szerbia közösen adnak otthont. "Na, ez érdekes lehet", gondoltam, hiszen Szerbia mégiscsak szomszédos ország, így felcsillant a remény. Gyorsan utána is néztem a részletekenek. Ekkor világosodtam fel, hogy a D-csoport összes selejtező mérkőzését Nagybecskereken rendezik meg, ami Szegedtől csupán 140 km-re fekszik. Ráadásul olyan csapatok kerültek erre a helyszínre, mint Fehéroroszország, Belgium, Oroszország és a házigazda Szerbia. Aki kicsit is tisztában van az erőviszonykkal, az tudja, hogy ez a négy válogatott simán lehetne akár elődöntős is, nem véletlenül nevezték el D(eath) - azaz Halál-csoportnak. A három játéknap közül az utolsó kettő már a nyári szabadságom idejére esett, így ez is stimmelt. Februárban már elérhetőek voltak a jegyek az online felületen, potom összegért. Őszintén szólva, ekkor már olyan lelkesedés fogott el, hogy akkor is elmentem volna, ha az utcán kellett volna aludnom, de szerencsére apartmant is találtam magamnak elég olcsón és könnyen. Már csak az utazás kérdése lehetett volna nyílt, de talán már te is tudod - kedves Olvasó, hogy én egyből a biciklire gondoltam.
Egy kosaras és egy túrázós kaland, egy csomagban! Az izgatottságom az egeket verdeste, nem is tudtam magamban tartani. A következő edzésen első dolgom volt elbüszkélkedni a csapatomnak, micsoda nyár elé nézek, a reakciójuk azonban nemvártra sikeredett. Az elismerő és mosolygós tekintetek helyett sértődött és gunyoros arcok néztek vissza rám, mire egyikük ki is mondta, amit kollektíve éreztek: "És azt hogy gondoltad, hogy nélkülünk mész el?!" Aki ismer minket, az tudja, hogy semmi tiszteletlenség nem volt ebben a gesztusban. A lányok így fejezik ki előttem fanatizmusokat. Szóval konkrétan kikérték maguknak, hogy rájuk nem gondoltam. Nem volt más hátra, mint a további szervezkedés. Hosszú és sokszor emberfeletti képességeket igénybevevő volt az a folyamat, aminek az árán végül is el tudtam intézni, hogy további tizenegy személy számára legyen tiket, szállás és utazási lehetőség. Mindezt a legnagyobb titokban, mindössze az érintettek szülei tudtak a dologról. A tanítványaimban csupán a szezonbéli utolsó edzésünkön realizálódott, hogy programot csináltam nekik a nyárra. Már az első, könnyzáporos reakciók is meggyőztek, hogy megérte a fáradtságot. Pár nappal indulás előtt még kaptam egy képet egy visszaszámlálós cetliről, ami végképp megerősítette bennem ezt az érzést.
Tartsál akármilyen őrültnek is, kedves Olvasó, azt azért te sem gondolhatod komolyan, hogy 140 km-t lebicikliztetek 10-14 éves lányokkal. Engedtem a 48-ból, és feláldoztam a kerékpáros témát a kosárlabda oltárán. Végül két autóval vágtunk neki a szerb határnak a kora reggeli órákban, hogy a kapunyitás utáni percekben már a túloldalon lehessünk. Itt mondok köszönetet Erikának, kosarasom édesanyjának, aki biztosította számunkra a kocsiját. A logisztikában és az egész hétvége lebonyolításában korábbi tanítványaim, Betti és Dávid segítettek, akik évek óta edző-kollégák.
Régi hibám, hogy rengeteg mindent bele akarok zsúfolni egyetlen napba. Az tudvalevő volt, hogy este meccseink lesznek, de fel sem merült, mint lehetőség, hogy csak addigra érkezünk meg. Helyette már 9 óra körül a nagyjából félúton lévő Nagykikindán jártunk, és ha már így alakult, városnéztünk egy kicsit. A lányok kezdetben nemigen voltak ráhangolva a turistáskodásra, de mindjárt felcsillant a szemük, amikor a főtéren meglátták a felfestett streetballpályát. Annak ellenére, hogy palánk és gyűrű egyáltalán nem tartozott hozzá, azért feltalálták magukat a kosarasaim, és rögtön 5-5 elleni figurákba kezdtek el belebonyolódni, a kikindaiak legnagyobb megdöbbenésére. Egy helyből-dobó szépségversenyt is rendeztünk, láthatatlan labdával a nemlétező palánkra.
Azért láttunk ám más érdekességeket is: a nyüzsgő piac és a bugyogó szökőkút kötötte le leginkább a figyelmünket. Épp a Vajdaság történelméről és Trianon örökségéről kezdtem volna el mesélni a lányoknak, amikor egy idős, csoszogó bácsi hangosan és széles mosollyal odaszólt nekünk: "Jó napot kívánok!". Viszonoztuk a köszönést és a mosolyt is. Ilyen előzményekkel aztán nem volt nehéz személyessé és átélhetővé tenni nemzetünk tragédiáját, hiszen a saját bőrünkön tapasztaltuk, mekkora boldogságot tud okozni a magyar szó.
A kis lábnyújtóztatás után gyorsan tovaszálltunk, így még délelőtt megérkeztünk Nagybecskerekre. Sok mindent elmond a csapatról, hogy a szállásfoglalást is meg kellett előznie egy kis dobálgatásnak, méghozzá a kollégium parkolójában. Nem számított, hogy négy órát utaztunk, hogy perzselő volt a hőség, és hogy a pálya minősége is hagyott bőven kívánni valót. Nekik akkor és ott ez volt legjobb, ami történhetett.
A sok szervezkedésnek végül az lett végkifejlete, hogy két külön helyen kaptunk szobákat. A magam számára előzetesen lefoglalt apartmant sikerült kibővítenem további öt főre, a többiek a húsz percnyi sétára található kollégiumban leltek menedékre. Nem állítom, hogy a három éjszaka alatt nem okozott fejtörést a két helyszín közötti közlekedés, de ez volt mindenféle szempontból a leghatékonyabb megoldás. Egyébként bármilyen meglepő: a konfortját tekintve a jóval magasabb színvonalú magánszállás olcsóbb volt, mint a diákotthon. Csak sajnos előbbinek véges volt a befogadóképessége, ezért nagyon hálás vagyok Andy-nak, egyik tanítványom edésanyjának, hogy utóbbi intézménynél közbenjárt az érdekünkben.
A beszámolómban még sokszor fogom fényezni a csapatom elhivatottságát, tudom, kicsit olyan vagyok ilyenkor, mint egy nagymama, aki vadidegeneknek mutogatja az unokái fényképét, dehát mit tegyek?! Büszke vagyok rájuk, na! Mint ahogy jól esett a felismerés is, hogy nem csak nyaralni szándékoznak ezek a csajok, hanem tényleg a sportág elkötelezettjei. A helyi M4portnak megfelelő csatornán rögtön felfedezték maguknak a tegnapi mérkőzések közvetítését, így hangolódtak az estére.
A meccslátogatás előtt tiszteletünket tettük a belvárosban is. Egyrészt, hogy felfedezzük, hova is jöttünk, másrészt próbáltuk kicsit tudatosan jegelni a kosaras témát. Utóbbi nagyon nem sikerült. Kezdjük azzal, hogy a centrum sétálóutcáin nagy transzparensek hirdették az Európa-bajnokságot.
Ez még csak hagyján, de a fő téren kialakítottak egy mobil streetballpályát, ami mellől egyszerűen nem lehetett tágítani. Szóval gyors csapatosztás után jöhetett a játék a délutáni forróságban, aminek a hevében észre sem vettük, hogy valaki mikrofonon keresztül közvetíti a mérkőzésünket. Mondjuk lehet, hogy magyarul hamarabb feltűnt volna. A promóció részeként a győztes csapat tagjai kaptak ajándékba egy-egy fehér, Srbija feliratú pólót.
Majdnem megfeledkeztünk az esti programunkról, úgy belemerültünk a dobálgatásba. Szerencsére egy cukrászda éppen útba esett, így az előre eltervezett fagyizás nem maradt el. Menet közben egy számunkra ritka KRESZ-táblát muszáj volt megörökítenem. Nevén nem nevezett játékosom szerint ennek a jelentése: "Siessünk, nincsenek otthon a szüleim!".
Egy kedves kis parkocskán át vezetett az utunk sporteseményeink helyszínére, mely a Kristály-csarnok névre hallgat. Ennek oka nyilvánvalóan abban keresendő, hogy az üveg igencsak dominál benne. Annak ellenére, hogy a felvonuló tömeg koránt sem volt kezelhetetlen, mégis éreztünk egy kis zavart a szervezettségben. Először is, körbe kellett járnunk az egész létesítményt ahhoz, hogy megtaláljuk, hol is a bejáratunk. Magával a bejutással még nem is volt akkora gondunk, viszont a kapuban hívták fel rá a figyelmünket, hogy a jegy csak egyszeri belépésre jogosít fel. Ami csak annak fényében volt vérlázító, hogy a tiket két meccsre szólt, és a kettő között nagyjából egy órás szünettel kellett számolni, ami a néző számára gyakorlatilag holtidő. Emlékeim szerint Budapesten négy éve egészen más volt az eljárás. Ezt a békát még csak-csak lenyeltük volna, sőt még arra is fel voltunk készülve, hogy biztonsági okokból a PET-palackokat nem fogják beengedni. De azt azért mégiscsak túlzásnak találtuk, hogy mindennemű élelmiszerünket elkobozták a kapunál. Se csoki, se nasi, de még a szendvicsek se jöhettek be velünk. A hab a tortán a felismerés volt, hogy a büfében csak mogyorót és üdítőt lehetett vásárolni, persze aranyáron. Még jó, hogy legalább fagyit ettünk előtte.
Már a korábbi TV-s élményeim során kialakult bennem az a benyomás, hogy a helyieket nem különösebben hozta lázba a női EB híre, és ezt a csarnokban tapasztaltak is megerősítették. Percekkel a Fehéroroszország-Belgium összecsapás előtt még mindig csak lézengtek a lelátókon. Szerencsére ez nem befolyásolta a kedélyállapotunkat, de azért titkon mi is a házigazdák pályáralépését vártuk.
Mint ahogy kiderült: a becskerekiek is. A szovjet utódállam megüzente Brüsszelnek, hogy tovább szeretne jutni a csoportból, méghozzá úgy, hogy ők is megértsék (69-61). Mindezek után egyre inkább kezdett megtelni élettel a csarnok, a szerb válogatott pályáravonulásakor pedig már sejtettük: lesz itt hangulat! Nem csalódtunk. A hazaiak teleharsogták a zárt termet. Számomra egészen meglepő módon még a szerb büntetőknél is zajongtak (pedig ilyenkor nálunk illik csnedben maradni), de az oroszokat szemmel láthatóan erősen demoralizálta a közeg. Ennek ellenére végig fej-fej mellett haladtak a csapatok, amit a végeredmény nem is tükröz olyan hűen. Végül 77-63-ra nyertek déli szomszédaink, akik így már két győzelmet könyvelhettek el az EB-n, ami biztos továbbjutást jelentett számukra. Jöhetett is a fieszta lefújás után!
A napot reggel fél 7-kor kezdtük Szegeden, a szerb-orosz meccsnek pedig este 11 órakor lett vége, ami után még egy fél órás séta várt ránk a szállásig. Nem csoda, hogy elfáradtunk, főleg a gyerekek. A tartalmas nem elég jó szó arra, mennyire nagyszerű napot zártunk, szükségünk is volt az éjszaki ellaborációra, egy kiadós alvás formájában. Mert a kalandok ezzel még korátnsem értek véget!
