Dédimama gondjaira voltam bízva azon a nyári napon, a magas belterű, fák árnyékát élvező nappali – illetve abban a korszakban már nyugodtan hívhattuk TV-szobának is – ideális menedéket nyújtott a nagy kánikula elől. Ami akkoriban mindössze 30 fok körüli hőmérsékletet jelentett. Rég volt, lassan három évtizede, talán középső-, de maximum nagycsoportos lehettem, így kopnak az emlékek, de dédimamát ismerve bizton állíthatom, hogy Bencuska kedvéért valami csoki vagy tejdesszert biztosan volt a kezem ügyében, miközben néztük a Família Kft-t. Ez már sokkal inkább dédimama kedvéért volt, én olyan idősen nem értettem a sorozat poénjait. Mondjuk ez pont nem változott 30 év alatt. Egy a lényeg: vagy a csoki alufóliáját gyűrögettem a kezemben, vagy a kanállal karcolásztam a pudingos pohár alját, amikor eljött a műsor vége, a stáblistával. Dédimama ekkor a kényelmes foteléből odaszökkent a készülék mellé, és annyi eszem már volt, hogy tudjam, ez nem kis teljesítmény tőle ilyen idősen, tehát valami nagy dolognak kell következnie. Figyelj, figyelj, egyre csak ezt hajtogatta, miközben a lentről fölfelé száguldó feliratokat követte a képernyőn. Mi mást tehettem volna, figyeltem, még ha fogalmam sem volt róla, hogy mit is kellene. Ott van, látod? – kiáltott föl, és az ujjával végig követte az egyik sort arra a pár másodpercre, amíg az el nem tűnt. Látni láttam, azt is tudtam, hogy betűk voltak, bár nem sokat ismertem még belőlük. Szerencsére alig kellett várnom a bennem lévő kíváncsiság kielégítésére. Dédimama elmagyarázta, hogy a veje nevét láthattuk kiírva a stáblistán. Építész: Blahó László. A nagypapám. A Papa.

Ilyen fiatalon szembesültem vele, hogy nem akárki a nagyapám, hanem a magyar filmgyártás legtermékenyebb és legdicsőségesebb korszakának elismert szakembere. Olyan díszletek varázsolt, amelyek nem tűntek díszleteknek.  Nem csak realizálta forgatókönyvírók és rendezők álmait, hanem ezáltal mozirajongók és tévénézők millióival hitette el, hogy amit látnak, maga a valóság. A közönség azt hitte, hogy árad a Duna – pedig nem áradt. Hogy a jelenet kint játszódik a tanyán – holott a Mafilm műtermében. Hogy Ybl Miklós ilyennek alkotta meg azt a bizonyos kastélyt – igazából papám gondolta újra a nagy építész munkáját, mert a rendező ezt várta tőle. Nem túlzás, szakmáján belül egy mágus volt!

Mit jelentett mindez számomra? 20 évig nem túl sokat. Hiszen a hozzá fűződő viszonyomat nem a film, az elismertség vagy a hírnév határozta meg. Nekem ő a Papa volt. A Papa, aki a világ legfinomabb katonáit szabdalta vacsorára az evőeszközeivel, melyeket egyébként a családból és a környezetemből egyedülálló módon esszcájgnak nevezett. Legalább ennyire meghatározó volt vele kapcsolatban, hogy soha nem mondott nemet egy jó kis közös társasra, akár ország-városról volt szó (amiben művelt ember lévén igencsak erős volt), akár a faék egyszerűségű létrás játékról. Ez utóbbiban néha sikerült legyőzni, és mi, gyerekek nagyon élveztük ilyenkor mímelt zsörtölődését. Ha igazán kikelt a sodrából, elhangzott egy-egy “banyek”, ez volt a legdurvább káromkodás, amit valaha hallottam a szájából. 

Szóval nekem sokáig ez a bohókás, fejebúbján kopaszodó, az unokái felé szeretettel forduló ember volt a Papa, semmint elismert értelmiségi. Ha kicsiként valamire büszke voltam vele kapcsolatban, az leginkább a kocsija volt. Elhiszem, hogy az eddigi hangvétel alapján azt gondoljátok, hogy ebben is van valamiféle jóindulatú túlzás. Pedig nem (ebben sem). Higgyétek el, hogy az az automata váltós szürke Volkswagen Passat kibaszott menő volt, amiből a 90-es évek elején nem sok rohangált a magyar utakon. Nagyapám bosszankodott is miatta, hogy a rendőrök gyakran kiszedik a forgalomból egy-egy igazoltatásra, abból a gondolatból kiindulva, hogy tisztességes embernek nem lehet ilyen verdája. Aztán mindannyiszor bebizonyosodott, de, lehet. Atyavilág, hányszor könyörögtem ki, hogy hadd ülhessek a volán mögé! Igaz, a kormány fölött még nem láttam ki, de a dudát és az elakadásjelzőt éppen elértem, ezeket volt szabad nyomkodnom a parkoló autón Papa instrukciói szerint. Ma már sejtem, hogy azért féltette tőlem, mégiscsak egy becses kincse volt az a VW. De ha arról volt szó, hogy nekem örömet okozzon, az nála sok mindent felülírt. Örök hála érte!

Az egyetlen, amiért kicsit neheztelek rá, hogy kisiskolás koromtól elhordott magával Vasas-meccsekre. De most komolyan Papa, pont a Vasas?! Pedig mennyivel több boldogságban lett volna részünk az Üllői vagy a Megyeri úton! Jó, hát ha neked a Vasas kell, mit bánom én! Látod, annyira szeretlek, hogy én is szurkoló, azaz Vasasos lettem. Azért megvannak ennek is az előnyei. Megtanulja az ember a kis dolgokat is értékelni, mint amilyen például egy bravúr győzelem az aktuális sztárcsapat ellen vagy egy Nb2-es bajnoki cím. Vagy, hogy van kivel megbeszélni, min ment el a mérkőzés, meg hogy már megint miért nem nekünk fújtak. Most érzem csak igazán, hogy ezeket a közös pillanatokat nem cserélném el a többi klubcsapat összes trófeájára sem.

Minél inkább potyogtak le a tojáshéjdarabkák az ülepemről, annál inkább kristályozódott ki előttem nagyapám nagysága. Ahogyan azt az előbb elmeséltem, a filmiparban letett névjegyével hamar tisztába kerültem, és nem szégyellem bevallani, hogy ezt rendszeresen meg is lovagoltam. Elég, ha csak A Tanú-t említem, amit tanulmányaim során több ízben megnézetett velünk az éppen aktuális tanárunk, lévén, hogy a magyar moziverzum toplistás alkotásaként tartja számon a nagyérdemű. Én pedig büszkén szúrtam közbe a vetítések során, hogy a stáblistán feltűnő Blahó László egyébként a nagyszülőm. Mindjárt másképp állt hozzám mindenki. Bizony volt olyan egyetemi vizsgám, ahol kimondottan előnyben voltam részesítve ezért. Pár évvel később már én mutattam meg a filmet tanítványaimnak, és micsoda öröm: ők szúrták ki az ominózus nevet az első játékpercben! Igen, ő a Papám, mondtam. A cél eredetileg az lett volna, hogy Bacsó Péter alkotását értelmezzük a Rákosi-korszakról szóló tanulmányaink tükrében, ám ehelyett sokkal inkább a filmgyártás kulisszatitkai kerültek előtérbe. Hála Papának. A gyerekek ugyanis tele voltak kérdésekkel, amiket én egy emailben összegyűjtve elküldtem neki. Részletesen és rendkívül szívélyes hangnemben írta meg a válaszokat, exkluzív élményekhez juttatva egy osztálynyi kiskamaszt.

Felnőtté válásommal párhuzamosan ismertem fel nagyapám egyéb erényeit, melyeket összefoglalóan magánéletnek lehet nevezni. Mert bizony nem kis teljesítmény egy házasságot hat évtizeden át működtetni. Közben négy gyermeket szeretetben és jólétben felnevelni. Biztosítani a család számára az anyagi és az érzelmi biztonságot. Mindezt úgy, hogy az illető közben a munkahelyén is szaktekintély. Nincs rá jobb kifejezés, az ilyen személy példakép. Szerencsére, erre még éltében jöttem rá.

Minél elérhetőbb közelségben van az ember számára egy idolja, annál inkább szeretné megmutatni magát neki, bizonyítani a számára. Hiszen a tőle jövő visszajelzések a legértékesebbek. Szárnyakat képesek adni. Papa ilyen szempontból is elkényeztetett, mert annyira őszintén és szüntelenül rajongott mindig azokért a dolgokért, amelyek engem éppen foglalkoztattak. Hallhatta élő szóban, olvashatta írásban vagy nézhette videón az alkotásaimat, eredményeimet, és így vagy úgy, de mindig lereagálta valahogy. A leghűségesebb követőm, és talán nem nagyképűség kijelenteni, az egyik legnagyobb rajongóm volt. Mi többet kaphatnék egy példaképtől?!

Sokat filozofáltam rajta, hogy megszülessen-e ez az írás. Mert úgy gondolom, hogy az alkotói munka nem öncélú, azért születik, hogy másokkal megosszuk. Megmondom őszintén, volt bennem bizonytalanság, hogy méltó-e Papa emlékéhez, ha közzéteszem az iránta érzett gyászomat. Nem így szerettem volna részvétnyilvánításokat kizsarolni, urambocsá’ kattintásokat, lájkokat gyűjteni. Egyszerűen felhalmozódott bennem egy csomó élmény, érzés, emlék, amiket jól esett volna kiírni magamból, hátha más is a magáénak tud mindebből ebből valamennyit. De vajon szabad-e így tennem, ezen tépelődtem napokig.

A választ Papa adta meg. Nem, nem gúnyolódom. Csupán behunytam a szemem, és belegondoltam, hogy ő mit mondana, pontosabban kommentelne nekem ezalá a poszt alá. Valahogy így bírom elképzelni.

“Gratulálok Bencusom! Ismét egy remek írás tőled… Csak az a kár, hogy rólam szól. De nem baj, ha így érezted helyénvalónak, akkor nyugodtan emlékezzél meg rólam! És ha már így alakult, örülök, hogy a kettőnk kapcsolatát domborítottad ki az egészből. Aztán a jövőben tessék vidámabb témákkal foglalkozni, az úgyis jobban áll neked!”

Drága Papa! Köszönöm, hogy most is támogatsz! Mint mindig, ezúttal is igazad van, és ígérem, megfogadom a tanácsod. Abban még nem csalódtam!

Papa! Képzeld! A múltkor megosztottam a falamon a veled készült Duna TV-s riportot. Mindenkinek nagyon tetszett. És tudod mit mondtak sokan, akik először láttak téged? Hogy amikor beleéléssel, gyermeki lelkesedéssel mesélünk valamit… olyankor nagyon hasonlítunk egymásra! És én őszintén boldog voltam, hogy így gondolják!

Szeretlek, Papa!