Jajj, de jó, hogy van ez a kétkerekű tákolmány! Mennyire élvezetes a suhanás! Hogy szinte egy tempóban haladhatok az autókkal! Hogy pár percen beül kilométerek sokaságát hagyom a hátam mögött! Ráadásul gyakorlatilag megmozdulnom sem kell hozzá! - gondolta egy kerékpáros, miközben döngetett lefelé a hegycsúcsról.

Jajj, de jó, hogy itt vagy nekem! Hiszen normális körülmények között soha nem jutnék föl oda a csúcsra. Lássuk be, akinek van egy csöppnyi esze, az nem tenne ilyet! Ráadásul semmi dolgod sincs odafönt. Tulajdonképpen én is csak hátráltatlak. Se nem könnyebb, se nem praktikusabb, se nem gyorsabb velem. És te mégis fölviszel! Végtelenül önzetlen vagy! - gondolta egy kerékpár, akinek a gazdája épp halálközeli élményben részesül útban a csúcs felé.

Hogy jut egyáltalán eszébe valakinek felvinni a hegyre a biciklijét? Teljesen ellentmond a logikának, nem? Semmi időt, sem energiát nem spórolsz a gyalogláshoz képest. Ellenben mit kapsz cserébe? Egyrészt rádöbbensz egy ilyen szituációban, hogy a szád és az orrod együtt sem képesek elegendő oxigént a szervezetedbe juttatni, és bármennyire is szeretnéd, egyéb testnyílásaid képtelenek segíteni ez ügyben, sőt! A legalsó pár percen belül elkezdi jelezni, hogy az indulás előtt elmajszolt müzliszelet és a banán körbeértek. Viszont nem állhatsz meg. Oké, olyan, mintha perzselővel kínálnák folyamatosan a combizmaidat, de ha újra neki kellene veselkedni a nulláról, akkor nem csak égni, de szakadni is fognak rendesen. Azt hiszed, hogy ha erősen markolod a kormányt, az javít valamit az ügyön. Mintha a karjaiddal is képes lennél felfelé taszajtani a bicajt. Szóval kezdetben nem sokat törődsz azzal, hogy törölgesd a homlokodat, viszont ebből fakadóan a sós izzadtság egy-kettőre úgy meg fog vakítani, hogy nem tudod majd eldönteni, forrásvízhez érkeztél-e, vagy a te verejtéked csobogását hallod lezúgni a völgybe. A csúcshoz közeledve tuti azt fogod érezni, hogy a szíved egész egyszerűen nem fér el többé a mellkasodban. Mintha egy kamion hatezres fordulatszámon pörgő motorját erőltették volna bele VW bogár kasznijába. És akkor a kiszáradás okozta ájulás közeli állapotról nem is beszéltem.

És mégis, valamiért, aki valaha is biciklire ült (és most szigorúan a hagyományos, humán erőforrásból dolgozó bringákra gondolok), abban előbb-utóbb felötlik, hogy meg kellene hódítani a magaslatokat. Ami persze relatív. Egy bugaci embernek ilyen lehet a szőlődomb, vagy ahogy arrafelé mondják, a “högy”. Az elnevezés árulkodik a valóságról. Nem hegy, földrajzi értelemben még csak nem is domb, de a pusztaiak számára az ilyen buckák jelentik a leküzdendő szintet. A högy.

Emlékszem, kölyökkoromban rettegtem a Nádor utcát. Megkerülhetetlen volt, hiszen az vezetett a nagy kalandokat tartogató kiserdőhöz, apukám munkahelyéhez, a kosárlabda edzésekhez. Viszont piszkosul nehéznek tűnt kitekerni a BMX-emmel azt a nagyjából 10 méter szintkülönbséget az utca két vége között. A Nádor utca volt az én högyöm. Amikor alsós iskolásként először sikerült felérnem tolás nélkül a tetejére, minimum Rocky-nak éreztem magam. Aztán a pubertás küszöbén kaptam egy nagyobb, elöl-hátul váltós biciklit, s onnantől a mumus, a gyilkos-természetű Nádor utca veszített a tekintélyéből. Nem azt mondom, hogy elsőre, de szép lassan kitapasztaltam, hogy érdemes játszani a fogaskerekekkel, hogy a lehető leghatékonyabban felérjek a csúcsra. Ami még mindig nem haladta meg a tengerszint feletti 200 métert.

Hosszú évekig meg is elégedtem a tudományommal, a Nádor utcánál sokkal merészebb célokat nem tűztem ki magam elé. A hegymászásról sokáig úgy gondolkodtam, hogy az csak az élvonalbeli kerékpárosok számára elérhető, a hobby cacajos helye a síkon leledzik. Aztán jött édesapám fanatikus kollégája, az országos hírnevű kilométerfaló, azaz Áfonya, aki teljesen új távlatokat nyitott meg számomra. Az első nagytúránkon még csak a Vác-környéki dimbek-dombokkal ismertetett meg, ám ezután alaposan bekeményítettünk. Másodjára már Budapestet kötöttük össze Esztergommal a Pap-rét és Visegrád érintésével, majd még ugyanazon a napon Két-bükkfa-nyeregen keresztül vissza a fővárosba. Ekkor aztán megtanultam, hol lakozik az úristen! Az égő comb, az oxigén- és folyadékhiány, meg minden más, amit már említettem, meg az is, amit nem, mind-mind sorra bejelentkeztek nálam. Ziháltam, káromkodtam, az életemért könyörögtem felfelemenet, és azt kívántam, bárcsak eszembe se jutott volna erre a kirándulásra önként jelentkezni. Aztán egyszercsak minden megváltozott. Ahogy Tömörkény István fogalmaz: “... mert az úgy van, hogy ha valaki fölmegy a hegyre, nem marad a tetőn, hanem a túloldalon megint lemegy a völgybe. Egyik gyorsabban megy, lassabban a másik, de azért csak megy mindenik vagy egy, vagy más oldalon, mert már ilyen az élet.” (részlet az Átmenetek című novellából). Milyen igaz! Mindenki lemegy, ki így, ki úgy! Sosem felejtem el, nálam hogyan történt mindez. Kiengedtem a fékeket, és hagytam, hogy a végletekig kimerült testemmel csak úgy megtörténjenek a dolgok. Hol egyik, hol másik lábamat nyújtogattam a száguldó bringán! Élveztem, hogy a menetszél megszárítja a csatakosra izzadt ruháimat. Elszálltak a csillagok, már láttam is. És minő panoráma! Azt se tudtam, hova nézzek, mert a táj egyébként gyönyörű, de közben az útra is csak figyelni kéne, ugyanakkor az elért maximális sebességem is perverzmód érdekel. 62 volt a legtöbb, amit kiszúrtam a műszeren. Mikor lent bevártuk egymást, már semmit sem cipeltem magammal a korábbi bosszúságokból. Valahol útközben lepotyogtak. És egyre csak az járt a fejemben, hova lehetne ezt még tovább fokozni. No, így veszítettem el a szűzességem a Pilisben.

Az azóta eltelt 16 évben kilométerek tízezreit hagytam a hátam mögött a nyeregben ülve, és bár a tág értelemben vett környezetem az Alföld lett ebben az időszakban, arra azért igyekeztem odafigyelni, hogy a Tisza vagy a Körös töltésénél merészebb kihívásoknak is megfeleljek. A 2010-es években meghódítottam többek között a Börzsönyt, a Bakonyt, a Badacsonyt, a Somlót, és a Mecseket is. Emlékezetes skalpok, annyi szent! Az új évtizedet a Bükkel, majd a Cserháttal avattam, különösebb erőlködés nélkül.

Áfonyával 2019 októberében a Mecsekben.

Egykori mennyasszonyommal a Bükkben. Azóta férj és feleség vagyunk.

Palócföldön 2020 őszén.

A dicsőség annyira a fejembe szállt, hogy következő úticélul hazánk legmagasabb pontját, a Kékestetőt tűztem ki. Hogy mennyire megszakadt a kapcsolatom a normalitással, jól jelzi, hogy mindezt a januári mínuszokban, a Gyalyatetőn keresztül érkezve terveztem kivitelezni. 1500 méter körüli szintemelés egyetlen délelőttbe belezsúfolva. Persze a hozzáállásomra úgy általában jellemző a “merjünk nagyot álmodni” jelige, de bevallom, közvetlenül az indulás előtt erős kétségeim támadtak, hogy egyáltalán képes leszek-e rá. Rutin ide vagy oda, azért a Kékes mégiscsak a Kékes! Úgy izgultam, mint az első lánnyal töltött éjszakám előtt, és az sem vigasztalt, hogy a kerékpárom legalább nem fog kibeszélni, ha csalódást okoznék neki. Szerencsére erről szó sem volt. Felértünk az összes csúcsra. A bringámmal együtt, egyszerre (ahogy Woody Allan mondja: bár csak minden ilyen flottul menne). Utójáték gyanánt pedig egészen Szolnokig gurultunk. Megvolt a Galalyatető, a Kékes, és még 170 kilométer is. Mindez délután 5-re. Nem tagadom, oltári büszke voltam magamra, és vagyok a mai napig.

 https://miertneturazas.blog.hu/2021/01/25/mennybol_a_pokolba_783

Mi más következne Magyarország legmagasabb pontjának megmászása után? Logikus, hogy elkezdtem külföldi lehetőségek után kutatni. 2022 ilyen szempontból tartalmas év volt. Júniusban például a keleti osztrák Alpokba, azon belül is a Hohe Wand-ra jutottam el… vagyis fel. Ámbár tengerszint feletti magasság tekintetében nem sokkal magasodik a Kékés fölé, de ilyen kitartóan meredek, szerpentines útszakaszokkal nemigen találkozik az ember otthon. Sejtettem, hogy megintcsak sikerült letenni valamit az asztalra, amit aztán a sógorok is csakhamar megerősítettek. Történt ugyanis, hogy nem sokkal azután, hogy felértem a panorámatereszhoz, megérkezett egy osztrák nyugdíjasokat szállító turistabusz. A nénik egyből a szép kilátás felé vették az irányt, a bácsik egy csoportja azonban megállt a kerékpárom mellett. Elképzelni sem tudtam, hogy mi lehet olyan érdekes benne, hát odasonfordáltam. Mikor rájöttek, hogy én vagyok a gazdája, alaposan végigmértek. Sok kétségük nem lehetett, mert csatakos és büdös voltam, de azért valamelyikük csak rákérdezett:

- Selbst? (Te magad?)
- Ja - válaszoltam.
- Ohne Motor? (Motor nélkül?)
- Ohne Motor - tártam szét a karom.

Ezután már nem volt több kérdés, fogadhattam a gratulációkat, melyeket örömmel vettem. Pedig azt hittem, Ausztriában azért láttak már ilyet. 

"Selbst? Ohne Motor?"

Még ugyanebben az évben Áfonyával közösen ellátogattunk Erdélybe, pontosabban a Bihari-hegységbe. Azóta minden kétséget kizáróan elmondhatom, hogy jártam a magyar csúcspontnál jóval magasabb vidéken, konkrétan 1200 méterrel a tengerszint felett. Érdekes, hogy a kapaszkodás élménye nem sokban különbözött egy mátraihoz képest. A lényegi különbség az emelkedők tartóssága volt. Míg a Kékesre 15-16 kilométernyi tüdőkiköpés után meg lehet érkezni, addig a Biharban 20-25 kilométeres konstans emelkedőkről beszélhetünk, ezt az aprónak tűnő differenciát pedig megérzi bárki emberfia a nyeregből. Természetesen az örömmámor nem maradt el a végén, a legurulás élménye pedig össze sem hasonlítható semmi mással, amit azelőtt tapasztaltam.

1200 méter (https://www.youtube.com/watch?v=YYh4YZrB9Ow)

Az erdélyi móka óta pontosan két év telt el. Ezidő alatt nemhogy 1200 fölé, de még annak közelébe se jutottam. Mégis sikerült újabb tételt kipipálni a hegymászós bakancslistáról. Ennek a helyszíne - akárcsak életemben először - ismét a Pilis volt. Dobogókőre sikerült feljutnom. A tengerszint feletti magassága 700 méter. Nem, nem erre vagyok igazán büszke. Hanem arra, hogy csapattal érkeztem. Méghozzá nem is akármilyen csapattal! Egy olyan kamaszokból álló bandával, akikről szerénytelenség nélkül állíthatom, hogy a saját nevelésem. Többségük mellettem kóstolt bele a kilométergyűjtés kélyes mámorába, nem sejtve, hogy ennek a folyamatnak óhatatlanul is az lesz a vége, hogy előbb vagy utóbb fel kell mennünk egy csúcsra. 

Nem volt ez előzmény nélküli történet. Szépen fel lett építve. Évekig hagytam, hadd törje be a seggüket a nyereg a síkon. Ezután jöhetett egy-két “högy” meg árvízvédelmi töltés. Következő lépésként már dimbek-dombok közé merészkedtünk, és amikor láttam, hogy ettől sem jönnek zavarba, mindenki levizsgázhatott a Balaton északi partján. Aki azt hiszi, hogy ez kismiska, az még nem próbált meg 40 fokos kánikulában, csomagokkal terhelve feljutni a tihanyi apátsághoz.

A Balaton-felvidéken 2024 augusztusában

A képletes vizsgabizonyítvánnyal lehetett jelentkezni a dobogókői kirándulásra az idei év októberében. 8-an voltak, hatodikosok, hetedikesek, elsőéves gimnazisták és egy mindenre elszánt kolléganőm. Nagy volt a várakozás, az izgalom, ahogy annak lennie kellett! A Pilisben aztán megtapaszthatták mindazt, amit én ugyanott 16 évvel korábban. Nincs elég hely a szívnek, nincs elég oxigén, nincs elég folyadék… és nincs vége az emelkedőnek sem. Mert amikor úgy tűnik, hogy mégis, akkor jön egy kanyar, és kiderül, hogy mégse. Ám egyszer tényleg elfogyott a szint, elfogyott az út is, és ugyan ki-ki a maga tempójában, de önerőből, motor nélkül feljutott a csúcsra.

 A jutalom az eufória, a büszkeség, az önigazolás és a panoráma. Ezeket már nem veheti el senki tőlük. És tőlem sem, hogy kineveltem egy olyan társaságot, akikkel már azon lehet gondolkodni, melyik hegységet hódítjuk meg jövő tavasszal! Nem kisebb dolog ez, kérem, mint egymás után megmászni a Galyatetőt és a Kékest a januári mínuszokban.