Adunk a nosztalgiának! Egyrészt azért, mert olyan túra bemutatásába kezdek, ami nem nevezhető éppen frissnek - lassan két éve történtek az események, csakhogy blog híján nem készült beszámoló. Másrészt azért, mert magán a kiránduláson is letűnt korok életérzéseit próbáltuk meg újra felidézni a résztvevőkkel, legyen szó akár a XIX. századi arisztokráciáról vagy az igencsak vegyes megítélésű Kádár-rendszerről. Mint mindig, most is igyekszünk csak a szépre emlékezni. A helyszínünk, mint már oly sokszor, ezúttal is a Viharsarok.
Áfonya és keresztapja, Karesz vonattal érkeztek, a mezőberényi vasútállomáson találkoztunk. Tudtuk, hogy sok kaland vár ránk, ennek ellenére nem voltunk restek megkeresni a helyi nevezetességeket. Ugyan elvileg én voltam a házigazda, mégis Áfonya hívta fel a figyelmemet egy meglehetősen egyedi szoboralkotásra az egyik társasház udvarán. Varga Imre alkotását mi csak Csipkerózsikaként emlegettük.
Alig 10 kilométer után megérkeztünk Békésre, ahol - abszolút véletlenül - útba esett a híres pálinkafőzde mintaboltja. Szomorúan konstatálták bringás barátaim a zárvatartást. Azzal vigasztaltam őket, hogy a cég ma már inkább csak a nevéből él, a minőséget illetően viszont könnyen lehetnek az embernek fenntartásai. Mi legalábbis szkeptikusan fogadtuk, mikor az elvileg 52 fokos disznótoros megfagyott a mélyhűtőben. Szóval pálinkázás helyett fagyiztunk és kávéztunk. Abban nem csalódtunk.
Ezen a napon kerek 100 kilométert teljesítettünk, amiben legfeljebb a szél és a szokatlan hideg hátráltathatott volna, de egyikünket sem olyan fából faragták! Emelkedőnek nevezhető dologra nagyjából két példa volt: a töltés és az Orosházi úti híd, Békéscsabán.
Ha már Békéscsaba: a megyejogú városban is alaposan körülnéztünk. Az a napnál is világosabb volt, hogy itt a kerékpár a legfőbb közlekedési eszköz, mondhatni lépten-nyomon ennek a jeleivel találkoztunk.
Csabai barátom örömmel csatlakozott kolléganőjével a csapatunkhoz, így innentől már öten faltuk az aszfaltot, amiből akadt országút és bicikliút is. Utóbbit tekintve külön érdekesség, hogy Újkígyós és Szabadkígyós között hazánk egyik legrégibb kerékpárútján döcöghettünk végig. A bringás romantika hangulatát fokozta a felismerés, hogy a burkolathoz valószínűleg azóta se nyúltak hozzá...
A nap egyik legnagyobb attrakciójának a szabadkígyósi Wenckheim-rezidencia ígérkezett és nem csalódtunk. Véleményem szerint az ország egyik - ha nem a legszebb kastélyáról van szó, mely Ybl Miklós tervei alapján készült el az 1870-es években. Az épület 4 részből áll a 4 évszak tiszteletére. A 12 hónapra a 12 bejárata utal. Az 52 ajtó az egy évben lévő hetek, a 365 ablak pedig a napokat jelölik. Szerintem egy sima nyomtatott naptár is elég lett volna, de úgy tűnik, ezek a Wenckheimék nagyon unatkoztak.
A kastélyt a II. világháború vége felé elhagyta a család, mint ahogy az országot is. Az ezt követő orosz illetve lakossági fosztogatások után nem sok eredeti tárgy maradt meg. Kivételt képez a padlózat, melynek a védelme érdekében mamuszt kellett húzni a lábunkra. Áfonya javasolta számomra ezt a piros-kék kombinációt. Ő maga MTK-s színekben tetszelgett, de hát mit is várhatnék egy kőbányai lakostól.
A társalgóban található székek sem eredetiek: egy 1968-as forgatás után hagyták itt a filmesek. Ha már itt tartunk, hadd büszkélkedjek el vele, hogy a szóban forgó alkotásnál közreműködött nagypapám, Blahó László, mint díszlettervező. A film címe: Szeressétek Odor Emíliát. Természetesen megnéztem a filmet és sok szeretettel ajánlom mindenkinek!
A kastély parkját először a toronyból vettük szemügyre, később körbe is sétáltuk. Állítólag egyes fák egyidősek a kastéllyal. Az biztos, hogy a fűnyírás és a sövényvágás itt nem egy félnapos meló.
Hosszas szemlélődés után Gyula felé távoztunk. Éppen csak elhagytuk a birtokot, amikor újabb szépség tárult a szemünk elé az út szélén: a Ferenc József látogatása alkalmából épített diadalív és egy kis kápolna a dombocska tetején. Mindezek kiegészítve a virágzó fákkal fenséges látványt nyújtottak. Egyébként az általam nagyon kedvelt Kerekek és lépések sorozat készítő is jártak errefelé.
Ha jól emlékszem, egyikünknek sem kellett Gyula városának legfőbb nevezetességeit bemutatni. Éppen azért az igényesen felújított Almásy-kastélyt és Közép-Európa egyetlen épen maradt téglavárát csak kívülről szemléltük.
Viszont személyes kedvencemet, a Retro Kiállítást nem hagyhattuk ki. Zatykó Károly páratlan gyűjteménye kommentárok nélkül is tökéletesen bemutatja, hogy miért voltunk mi a legvidámabb barakk a 60-as évektől egészen a rendszerváltásig. A fiataloknak azért érdekes, mert ők már el sem tudják képzelni, hogy az itt található tárgyaknak milyen funkciójuk volt, az idősebbeknek pedig garantáltan mosolyt csal az arcukra a letűnt idők nosztalgiája. Persze nem kell meglepődni, hogy a mi szemünk a retro-cangákon akadt meg. Ebben a múzeumban hamvába hal a mindent a szemnek szabály. Bármit meg lehet fogni, ki lehet próbálni, fel lehet venni. Nagyszerű élmény!
Ennek a tartalmas áprilisi napnak a végén újra Békés felé vettük az irányt. Norbitól és kolleginájától még Gyulán elbúcsúztunk, ránk viszont újabb felfedezések vártak. Áfonya és Karesz egy lovastanyán találtak szállásra, ami már önmagában is élmény volt, a másnapot pedig annak szenteltük, hogy a legrövidebb úton Szegedre tekerjünk. Ennek a túrának a beszámolójával jelentkezek majd legközelebb.
ÍME MINDEZ MOZGÓKÉPEN:
