Már egy hete csak túrákra gondoltam a két ünnep között, talán ezért is jártam el rendszeresen napi 40-50 km-es etapokra a Békés-Gyula-Békéscsaba háromszögben, ami arra éppen elég volt, hogy a felgyülemlett többletkalóriákat kicsit megdolgozza. Mert harmadnapja nem eszem, csak sokat, nem keveset. Viszont az igazi kirándulós fíling, a felfedezés öröme hiányzott. Kalandvágyam hatalom, kalandvágyam eladom. Ha nem kell senkinek, majd Áfonya veszi meg! És tényleg.

2018. december 30-án a kelő nappal én is keltem, hogy elérjem Zuglóban a záhonyi sebesvonatot, melyre Szolnokig váltottam menetjegyet. Áfonya Kőbánya-Kispesten csatlakozott hozzám. Kerékpáros idolomat körülbelül két hónappal korábban invitáltam meg Békésre szilveszterezni. Gondolkodás nélkül igent mondott, és egy pillanatig sem merült fel a visszakozás lehetősége. Az már csak természetes, hogy a bringáink sem maradhattak program nélkül az év utolsó napjain.

Az útvonal – mondhatni – adott volt: tavaly közvetlenül karácsony előtt kóboroltunk ceglédi starttal kelet felé, a végcél akkor is Békés lett volna. Azonban a tiszai áradás miatt a kompátkelésünk meghiúsult, és végül kénytelen-kelletlen Szolnokon fejeztük be a túrát. 372 nappal később nem mást tűztünk ki célul, mint az akkor elmaradt szakaszok teljesítését és a kihagyott látványosságok felkutatását. Ezúttal mindkettőt sikeresen abszolváltuk.

Remélem, az eddig megfogalmazottak alapján nem árulok el nagy titkot, hogy József Attila személyének jegyében zajlottak az események, bár túránk kezdetén még nem is sejtettük, hogy ez mennyire igaz lesz. A Tiszavirág-hídon még véletlenül sem gondoltunk a méltán híres magyar költőre, hiszen azt több, mint 70 évvel a halála után adták át, így az alábbi verset biztosan nem az ihlete.

A szolnoki hídon

Az érc-oroszlán üstökét csóválva

riadtan reng a halál-színpadon.

A Halál lesi, tárt karokkal várja,

hogy Úr legyen a sápadt arcokon.

Tenyérnyi hely s a vigyorgó, kapzsi Vég

orcájába sápad belé arcod.

Alattad a Rém, felül büntető Ég

- gyáva Ember! - Neked üzen harcot.

A Hold is kacag a nagy gyávaságon

és a Tisza lassan bugyborékol.

S csak ott tör ki a szó a néma ajkon,

hol már biztos-távol vagy a hídtól.

(1920)

Szolnok kerékpáros fellegvárnak számít Magyarországon. Végig jóminőségű bringautakon közlekedve hagyhattuk el a várost, de a folytatásban sem kellett komoly minőségromlással számolni. Közben rácsodálkoztunk a 442-es mentén elterülő repülőgépmúzeumra is. Sőt, Áfonyától itt tudtam meg, hogy van hasonló tematikájú kiállítás Ferihegyen is. Egyikhez sem volt szerencsém még… na de majd 2019-ben!

20 kilométernyi síkvidéki száguldás után érkeztünk meg Martfűre, az izgalmas, magyar valóság szülte sztorik kincsesbányájára.

Kezdjük a sort a sörgyárral, hiszen mi is annak az irányából közelítettünk. Az 1985-ben átadott üzem kezdetben – osztrák licensz alapján – Gold Fassl márkájú nedűt palackozott, a szlovák Fátra és a saját fejlesztésű Arany hordó mellett. 1997-től a Heineken tulajdonába került az üzem, mely a soproni gyárral karöltve ontotta magából a vörös csillaggal ellátott dobozokat és üvegeket. A békeidőknek a 2017-es politikai bojkott tette be a kulcsot, bár állítólag már évekkel korábban is érezhetőek voltak a leépülés jelei. Közel két hónappal ottjártunk előtt a Heineken hivatalosan is bejelentette, hogy felszámolja a martfűi gyárat.

1885. május 17-én adták át a 130-as jelzésű Szolnok-Hódmezővásárhely vasútvonal azon részét, mely Martfűt is érinti. A közelben előállított napraforgóolajat szállító szerelvények folyamatosan fel-alá járkálnak, de a személyforgalom sem elhanyagolható napjainkban. Persze meg sem közelíti azokat az időket, amikor még a közeli cipőgyár 5-6 ezer embert foglalkoztatott. Tulajdonképpen ehhez az üzemhez kötődik az a történet, ami a Tisza-menti települést országos hírűvé tette.

1957. július 22-én egy fiatal lány holttestét találták meg a Tiszaföldvár felé húzódó vízelvezető csatorna medrében. Ebben az időszakban (nem egészen egy évvel a forradalom után) a magyar rendőrségnek különösen kellemetlen volt a tény, hogy egy hidegvérű gyilkos szabadon mászkál. Ne felejtsük, hogy minden gesztusával azt kellett kommunikálnia a hatalomnak, hogy kézben tartja a rendet. Ehhez képest nagy port kavart a martfűi gyilkosság híre. Munkához is láttak a nyomozók, akik hamarosan Kirják Jánosban, a cipőgyárban dolgozó áldozat kollégájában látták a fővádlottat. Kirjáknak senki sem igazolta az alibijét, ugyanakkor a lányhoz köthető plátói szálak elegendőnek bizonyultak indítékként. Ráadásul valószínűsíthető, hogy a rendőrök nem teljesen legitim, ámde azokra az időkre jellemző módszereket is bevetettek, hogy kicsikarják a beismerő vallomást. A vádlottat ezek után elsőfokon halálra, másodfokon életfogytiglani börtönbüntetésre ítélték.

A krimi ezzel még nem ért végét, de tartsunk most egy kis szünetet! Egy röpke bevásárlás után újfent nyeregbe pattantunk és a vasutat keresztezve Öcsöd felé vettük az irányt. Az úton elég gyér volt a forgalom, jobbról-balra a végtelen alföld terült el, a madarak és egyéb jószágok testközelben vonultak. Az egyik szakaszon arra lettünk figyelmesek, hogy őzek (vagy talán szarvasok) ugrálnak át előttünk, keresztbe az aszfaltcsíkon. Áfonya a sisakkamerájával rá is sprintelt témára, és valóban 5-6 patás távolugrását sikerült rögzítenie. Én elővigyázatosságból odakiabáltam, hogy vigyázzon, nehogy a párosujjúak alá kerüljön, amivel mindössze annyit értem el, hogy az utolsó példányok megfutamodtak az ellenkező irányba.

Egy újabb 20-ast a hátunk mögött hagyva értük el a Hármas-Körös öcsödi hídját, itt folytatnám a martfűi rém krónikáját. Az első gyilkosság után hosszú csend következett, 1963-tól viszont ismét nők elleni merényletekről szóltak a hírek erről a vidékről. Volt, aki – tisztázatlan körülmények miatt – élve megúszta a támadást, mások már nem voltak ennyire szerencsések. 1967 júniusában a Hármas-Körösben találták meg azt a holttestet, mely végsősoron irányba állította a nyomozást. Az áldozat körme alatt ugyanis üvegszilánkokat találtak. Ekkor terelődött a gyanú Kovács Péter teherautósofőrre, aki épp a gyilkosságot megelőzően törte össze munkagépének a hátsó ablakát a martfűi cipőgyár udvarán. Nem sokkal később a sógor terhelő vallomást tett, miszerint látta az áldozatot és Kovácsot együtt elhajtani a teherautóval. A letartóztatást követően – a kezdeti tagadás után – Kovács Péter számos környékbéli gyilkosságot beismert, valamint a nyomozás végére az is kirajzolódott, hogy ő követte el a merényletet a cipőgyárból hazafelé tartó lány ellen 1957-ben.

Kovács Pétert 1968. december 1-jén végezték ki. A tévesen elítélt Kirják János csak ekkor, 11 év után szabadulhatott fogságából. A lentebb linkelt videóban tévesen hangzik el tőlem, hogy egy évvel később elhunyt. A börtönévek valóban megtörték, soha nem tudott többé egyenesbe jönni. Kárpótlást egyáltalán nem kapott, a 80-as években rokkantnyugdíjasként halt meg.

A történésekről egy egészen jó magyar film készült, A martfűi rém címmel. Természetesen akadnak benne hozzáköltések, de alapvetően hitelesen mutatja be az eseményeket. Nem egy elsőrandis alkotás, a gyilkosságokat is dokumentarista igénnyel ábrázolja, nem véletlen a 18-as karika. A nagykorú krimi-rajongóknak csak ajánlani tudom.

No de térjünk vissza Öcsödre! Az apró, párezres faluról ma már senki nem mondaná meg, hogy valaha a környék legjelentősebb települése és tanyaközpontja volt. Határai egykoron jóval kiterjedtebbek voltak, délen például egészen Szentesig húzódott. Aztán az egyes kerületek 1950-ben önálló önkormányzatokká váltak, a központot is átcsapták Jász-Nagykun-Szolnok-megyéhez annak ellenére, hogy történelmi identitása és bizonyos elemeiben a jelene is erősen kötődik Békéshez.

Öcsöd történelméről országos viszonylatban is sok mindent lehet tudni, ami annak köszönhető, hogy igen gazdag levéltári anyag maradt fent. A török pusztítást is kisebb károkkal vészelt át a falu, az itt élők pedig állandóan vissza-vissza tértek, ha rövid időre el is kellett menekülni a környező mocsarakba, amiből volt bőven abban az időben, hála a Körös szabályozás előtti állapotának. Szintén szerencsésnek mondható körülmény, hogy a tűzvészek is elkerülték a környéket. Nagyjából ezeknek a tényeknek köszönhető, hogy 17. századi dokumentumokat és okmányokat is őriznek még Öcsödön.

Szintén érdekes, hogy úgy vált a falu református községgé, hogy a betelepítések időszakában nem érkeztek számottevő mennyiségben bevándorlók. 1784-ben a hívők templomot emeltek, melynek tervezője a kor egyik szakami vezéregyénisége, Fischer Boldizsár volt. Többek között a kecskeméti nagytemplom fűződik még az ő nevéhez.

A túrát megelőzően felvettem a kapcsolatot az önkormányzattal, akik Jordán Ágneshez irányítottak. Ő volt a vendéglátónk a faluban. Először a református templomot mutatta meg, hogy úgy mondjam: a kulisszák mögött is. Halandó ember ritkán léphet be a toronyba is, minekünk ez a kiváltáság is megadatott. A meredek lépcsők csupa érdekességhez vezettek. Először a templom úgynevezett cseh-süvegjeit csodálhattuk meg felülnézetből, közvetlenül felette az ácsolt tetőszerkezetet, melynek java része még az eredeti állapotokat tükrözte. Az építkezésekhez szükséges vörösfenyőket anno a Körösökön úsztatták le egyenesen Erdélyből. Pár méterrel feljebb a régi óraszerkezet vizsgálhattuk meg. Érdemes lett volna megszámolni a fogaskerekek számát. Talán még mindig ottlennénk. A harangok szintjén lehetőségünk nyílt kicsit körülnézni a város fölött. Közvetlenül a templommal szemben állt az a szőnyegszövőgyár, mely a híres békésszentandrási cégnek volt kihelyezett üzeme. Többek között az országházban található szőnyegek készültek itt. És ha már a harangoknál járunk, még egy érdekes történet: a török elől menekülők eldugták a haragot, sokáig ismeretlen helyre. 1917-ben egy parasztbácsi találta meg a földjén, ekézés közben. Ezért hívják ezt a járást a mai napig Harangzugnak.

Őszintén szólva, előzetesen arra számítottunk, hogy egy szűk órácskát töltünk majd el Öcsödön. Ehhez képest ennyi idő után éppen csak, hogy elhagytuk a templomot, és a tulajdonképpeni látványosságot - amiért egyáltalán erre vetődtünk - még nem is néztük meg. Vendéglátónkkal közösen nyeregbe pattantunk és a II. Rákóczi Ferenc utcára gurultunk. Először egy óvoda mellett suhantunk el, ami ugyanazon oknál fogva volt érdekes, mint a pár sarokkal odébb található egykori fiúiskola: ide járt annak idején József Attila.

Az emlékházzá átalakított iskola és tanári lakás vezetője, Jordán Ágnes kimeríthetetlen tudásról tett tanúbizonyságot József Attilát és családját illetően. Ez még csak hagyján, de olyan lelkesedéssel és őszinte átéléssel beszélt nekünk a költő óriásról, hogy pár fokos hőmérsékletben mi is földbegyökerezett lábakkal hallgattuk. Az az igazság, ha irodalomtanár volnék, szívem szerint azzal kezdeném a József Attila-i életút oktatását, hogy elvinném a gyerekeket az öcsödi emlékházba. A kultúrélmény, amit itt kaptunk, felbecsülhetetlen, de legalábbis összehasonlíthatatlan a tankönyvi anyaggal. Felsorolni is lehetetlen azt a mennyiségű információt és érdekességet, amire itt tettünk szert, ezért mindenkinek a személyes jelenlétet javaslom. Én most csak egy-két olyan érdekességet emelnék ki, ami kifejezetten Öcsödhöz köthető.

József Attila 1910-től két évet töltött testvérével, Etussal Öcsödön. Az Országos Gyermekvédő Liga közreműködésével találtak itt bérszülőkre, Gombai Ferenc és neje személyeiben. A sokak számára idegen megoldás a korszakban egyáltalán nem volt meghökkentő. A nehéz helyzetben lévő családok gyakorta éltek ennek a szisztémának a lehetőségével. Az ellátásért cserébe a gyerekek a házimunkában segédkeztek. Az más kérdés, hogy a budapestiek nagyon kis eséllyel találtak nevelőket a fővárosban vagy annak környékén. A gyermek József Attilának is fel kellett dolgoznia, hogy a tulajdonképpeni anyukáját csak nagyritkán láthatja, hiszen csak az utazás két teljes napot vett igénybe oda-vissza. Emellett más atrocitás is érte. Gombai Ferenc ugyanis kijelentette a gyermek füle hallatára, hogy az Attila pogány eredetű név, ennél fogva nem is létezik. A továbbiakban Pistának szólította. A goromba történetet személyes szakértőnk valamelyest árnyalta. Valóigaz, hogy az Attila név teljesen unorthodoxnak számított még az 1900-as évek első felében is, Gombai pedig megtette azt a gesztust, hogy nem egy gúnynevet aggatott fel újdonsült bér-gyermekére, hanem gyakorlatilag a legnépszerűbb és keresztény szempontól a legkifogástalanabb módon keresztelte el. Az ügy felett az ítéletet hozza meg mindenki saját maga! Mindenesetre érdekes, hogy a nevelő-szülői intézmény a mai napig nagy népszerűségnek örvend Öcsödön, más vidékekkel ellentétben.

Meglepő volt az is, amit az akkori iskolai körülményekről tudtunk meg. Annak ellenére, hogy a tanyavilágban további iskolákban zajlott oktató-nevelő munka, nem volt ritka, hogy a központi intézményben 40 vagy akár 60 fős osztályok működtek. Találtunk korabeli tablóképet is, amin nem csak a gyerek száma, hanem a férfi tanárok felülreprezentáltsága is feltűnő volt. Túlzás lenne azt állítani, hogy Attila eminens tanuló lett volna Öcsödön. Etusnak, aki a szomszédos lányiskolába járt, sokkal jobb eredményei voltak. A közhiedelemmel ellentétben mégsem lehet azt mondani, hogy öccsének gondjai lettek volna az írás-olvasással. József Attila még évekkel Öcsöd után is szó szerint tudta idézni azokat az olvasmányokat, melyeket az itt töltött iskolaévei alatt gyűjtött össze. Az első versét jóval az itt töltött évek után írta meg, azonban az irodalomkutatók szerint a költészetében vissza-visszajelenő disznókép az öcsödi időszak lenyomata, hiszen itt találkozhatott rendszeresen ezzel az állattal.

Vásárhelyről disznó jő

Vásárhelyről disznő jő,

fazekunkban disznó fő,

hurka, kolbász, májas, véres:

illik annak, aki éhes, -

ahogy futnak szagos percek,

ütemükre hurka serceg,

szag folytán eszembe jutsz te

(ez a célzás - ajaj! - hucpe)

szánk zsíros mosolytól fényes,

ahogy rádgondolunk, édes.

(1933)

Végül majdnem 3 órás pauza után tudtuk folytatni az utunkat. Ennek az lett az ára, hogy szarvasi Mini Magyarország kiállításról, mely sötétedéskor zár, lemaradtunk. Emiatt azonban a legkevésbé sem bánkódtunk. Helyette megkóstoltuk a 25. jubileumát ünneplő békésszentandrási sörfőzde különlegességeit, nem sokkal később pedig Szarvason fogtunk bringás városnézésbe. A fő attrakció a történelmi Magyarország mértani középpontja és az ott található emlékhely volt.

Ezzel igazából letudtunk az összes látványosságot, amit célul tűztünk ki. Innen még egy bő 50 kilométer volt hátra, amit megállás nélkül szerettünk volna teljesíteni. A vaksötét ellenére a megszokott tempóban tudtunk haladni, köszönhetően annak, hogy zömében elfogadható minőségű bringaúton tudunk haladni a 44-es út mentén. Itt jegyezném meg ugyanakkor, hogy Öcsöd viszont sem nyugatról, sem keletről nem közelíthető meg a főút mentén biztonságosan, ami azért is különösen bosszantó, hiszen mindkét irányban pár kilométerrel arrébb hosszan elnyúló és kiterjedt bringaúthálózat van. Biztos vagyok benne, hogy felélénkülne a térségben a kerékpáros turizmus, ha Gyulától egészen Kecskemétig lehetne európai módon közlekedni. És ehhez csak egy kevés aszfaltcsík hiányzik. Meg talán a szándék. De hátha tévedek.

Bármilyen hihetetlen, számomra a célegyenest jelentő utolsó 10 kilométer volt a legnehezebb. Ekkor realizálódott bennem, hogy tulajdonképpen egész nap bár darab keksz volt mindössze, amit ettem, a szervezetem pedig könyörgött egy kis utánpótlásért. De ekkor már nem volt megállás, már csak azért sem, mert tudtuk, hogy Békésen a legfinomabb hurkával és kolbásszal várnak minket haza. Érkezésünk előtt már nem is tudtam másra gondolni, de mint a jó mesékben, a hős itt is elnyerte méltó jutalmát.

A pontos útvonalunk itt tekinthető meg.

A másnapunk elvileg pihenéssel telt volna, de nem bírtunk a fenekünkön maradni. Egy alapos csutakolás után eltoltam a bringámat a kedvenc szervizembe a szokásos év végi nagygenerálra. Áfonya Mackóval, a goldival követett. Ezután még cserélgettünk egymás között pár gigányi videó-anyagot. Szóval biztosan nem lesz problémám a tartalom-készítéssel a következő hónapokban. Délután kiköltöztünk a kertbe és nekifogtunk az ünnepi halászlé elkészítésének. Lelkesedésünket az sem rontotta el, hogy a babona szerint újév napján a hallal elúszik a szerencse.

Ekkor jutott Áfonya eszébe, hogy Öcsödön elfelejtettünk megemlékezni még egy helyi hírességről, méghozzá Rostás Károlyról, akit leginkább Huttyán nevén szokás emlegetni. A vele kapcsolatos legfontosabb tudnivalókat a gőzölgő hallé mellett kamerára mondta, úgyhogy már csak ezért is ajánlom az idevágó élményvideó megtekintését.

 Tudod, mi legyen, ha előtted már hatan megnézték? A hetedik te magad légy!