Ez a bejegyzés kicsit más lesz, mint az eddigiek voltak itt, ezen a platformon. Ugyebár annak idején a kerékpáros és egyéb szabadidős élménybeszámolóimat a saját Facebook profilomon keresztül közvetítettem az ismerőseim felé, erről még a legelső alkalommal értekeztem. Ezek tényleg közvetlen hangnemű, kizárólag a saját impresszióimat tartalmazó, jópofa sztorikkal megspékelt posztok voltak, néha egészen kocsmai jellegű hangvétellel. Nem véletlen, hiszen leginkább a barátok és a rokonok kedvéért lettek megosztva az interneten. Majd amikor kezdtem úgy érezni, hogy a mondanivalómat kiterjeszteném szélesebb körökre, és hogy erre talán még igény is mutatkozik, létrehoztam a "Miért ne?!" blogot. Ez azonban együtt járt egyfajta stílusváltással is. Persze az általam humorosnak ítélt gegeket igyekeztem megőrizni, és a személyes hangvételt sem hagyhattam el, ugyanakkor szerettem volna egyfajta kulturális értékközvetítést  is megvalósítani. Hogy ne csak az derüljön ki, hogy hova és mennyit tekertünk, és hogy ott mennyi sört ittunk meg, meg hogy milyen bohóckodós szelfiket készítettünk, stb. Akkor essék szó minden érintett tájegység vagy település történelméről, földrajzáról, folklórjáról, az ott felnövő vagy munkálkodó hírességekről és persze a helyi legendákról, pletykákról is! A törekvésemet olyannyira sikerült megvalósítani, hogy egészen a mostani bejegyzésig fel sem tűnt, mennyire felváltotta privátszférát a tájékoztató jellegű szöveg. Most viszont egy olyan beszámoló fog következni, amit nem is tudnék tanárként, csakis gyermekként elmesélni. Ugyanis a gyermekéhez volt hasonlatos az a lelkesedés, ami a hatalmába kerített engem azon a bizonyos tavaszi kiránduláson, amit most be fogok mutatni. Mikor máskor történhetne meg egy ilyen visszanyúlás a múlthoz, mint az oldal egy éves születésnapján?! Isten éltessen, "Miért ne?!"!

Ha már a gyerekeket emlegettem: megvan az a tekintet, amivel egy kisbaba rácsodálkozik egy általa addig ismeretlen jelenségre? Az első lépés a hóban, az első falat a borsófőzelékből, az első seggre pottyanás pelenka nélkül és társai. Nekem - vasútmániákusként - persze az a kedvencem, amikor a kislány az elsuhanó szerelvény monumentalitására eszmél rá. Na, ilyesmi élmény volt számomra az első kirándulás Erdélyben.

Párom, Évi volt, akinek köszönhetően ezt a tételt kihúzhattam a bakancslistámról. Az ő ötlete nyomán fizettünk be egy egynapos, csoportos, buszos utazásra. Távol álljon tőlünk, hogy bárkinek és bárminek a rossz hírét keltsük, de magától a szervezéstől nem voltunk elájulva. Az, hogy mégis pozitív élményekkel tértünk haza, leginkább az úti célunk varázsának volt köszönhető. De lehet, hogy egyszerűen csak mi szoktunk már el attól, hogy mások szervezik meg helyettünk a programot. Ami biztos: nem sokkal a nagyszalontai határt átlépve már könnyűszerrel láthattuk azokat a hegyeket, melyeknek a vonulatait Magyarországról csak bizonyos helyeken, nagyon tiszta időben lehet. Ez volna a Bihar-hegység.

Az első megállónk Pontoskő településének közvetlen közelében ért minket, a Fekete-Körös partján. Itt egy ingyenes kalandparkba tértünk be, igaz, nem is kaptunk biztosító köteleket a drótkötélpályához. Komolyra fordítva a szót: a túravezetőnk nagy önbizalommal terelt rá húsz embert a folyón átívelő függőhídra, de nem hiszem, hogy ennél sokkal nagyobb kapacitást kibírt volna. Pár percig Indiana Jones-nak érezhettem magam.

Ezek után visszaszálltunk a buszba, de nem túl hosszú időre. Továbbra is a sodrásiránnyal szemben haladtunk, mígnem elértük a Köves-Köröst. A Fehérnél és a Feketénél szokták feltenni a kérdést, hogy a víz színéből fakad-e az elnevezés. Ebben az esetben nincs ok ilyesmi felvetésre, a fotók mindent elárulnak. 

Az utak egyébként meglepően jó minőségűek voltak. Otthon persze megvilágosodtam: azért ilyen kifogástalanok, mert alig pár évesek, a Google Street View 2012-es felvételein még korántsem mutatnak ilyen állapotot. Végcélunk előtti utolsó lakott település Vasaskőfalva volt. A városatyák bölcsességét mutatja, hogy nem a Fradiról vagy az Újpestről nevezték el a lakhelyüket. Respect! Kőfalva után megkezdtük a fölkapaszkodást. Alföldi emberekként már egy dombocskától is hanyatt vágjuk magunkat, ezúttal viszont egy igazi, tankönyvbe illő szerpentinen szenvedte fel magát a buszunk. Miközben annak szurkoltunk, hogy a motor bírja ki az a 1400 méterig való emelkedést, mi magunk is emelkedett hangulatba kerültünk a látványtól. Én főleg akkor, amikor a biciklis sporttársakat szúrtam ki az ablakból.

Aztán ahogy az lenni szokott, ahol elfogyott a rászánt pénz, ott elfogyott az út is. Sofőrünk bosszankodott is nem kevesett, neki nem szóltak, hogy terepezés is lesz. Szerencsére minden műszaki és egyéb probléma nélkül a Varasa tó környékére értünk, innen gyalog mentünk tovább.

Tudjuk, hogy nem a méret a lényeg, mégis... azok a terek, azok a magasságok teljesen a hatalmába kerítettek minket. Egyik korábbi emlékünkkel sem volt összehasonlítható a látkép, tényleg elbűvölt bennünket. Arról nem is szólva, hogy csak az elején láttunk egy-egy kis faházikót, később teljesen elveszett a civilizáció minden nyoma. Páratlan élmény volt.

Igaz, a turistajelzések mégiscsak a rendszeres emberi jelenlétről árulkodnak. Egyébként érdekes volt, hogy itt a csíkozás függőleges és nem vízszintes, mint nálunk. Még tovább emelkedtünk a hegyen, aminek köszönhetően testközelből csodálhattuk meg a télről megmaradt havat. Különös tapasztalat volt ez április legvégén. Ekkor még nem sejtettük, hogy találkozunk ennél még jóval nagyobb mennyiséggel is.

Egy-két kilométer után elérkeztünk a tulajdonképpeni célunkhoz, hiszen a messze földön híres erdélyi krókusz-virágzást szerettük volna megcsodálni. Kicsit féltünk tőle, hogy éppen lemaradunk az attrakcióról, hiszen már hetekkel korábban tele volt az internet ilyen témájú fényképekkel. Szerencsére csak pár tíz méterrel magasabbra kellett kutyagolni, hogy hasonló élményben lehessen részünk.

Pár lépéssel odébb még több hó  és még több szép virág ért minket. Ugyanis a tőzike is teljes fényében pompázott, gyönyörű duót alkotva a krókusszal. Közben sikerült az év egyik legszellemesebb fényképet is elkészítenem. Egyszer csak a semmiből félmeztelen, rövid gatyás bringások kerültek elő, akik a több centis jeges hó miatt kénytelenek voltak visszavenni a tempóból. Legalább Évinek is volt látnivaló.

Ezek után a Szamos-bazár körútját és a hozzátartozó barlangrendszert jártuk volna be. Igen ám, csakhogy az olvadó hó és az ebből fakadó nagy mennyiségű víz megálljt parancsoltak. Egy darabig minden természeti akadályt leküzdöttünk, pedig az ösvényen keresztül csordogáló patakok és a kidőlt fák sem könnyítették meg a közlekedést a jeges-havas talajon. Viszont a barlangnak a közelébe sem lehetett volna menni, legfeljebb csak úszva. Nagyon csalódottak voltunk, mert biztosan érdekes lett volna, de fölösleges izgalmakat nem kívántunk.

Kénytelenek voltunk visszafordulni, és más kalandokat keresni. Út közben a sörhűtés egy igen leleményes és környezetbarát módját fedeztük fel. Ezek vagyunk mi, magyarok. Miközben a busszal lecsörtettünk a szerpentinen, újabb mesebeli fotókat készíthettük az ablaküvegen keresztül, míg meg nem érkeztünk a Boga völgyébe.

Ismét gyalogszerrel folytattuk a kirándulást, miközben láttunk sok szépet, és néhány kevésbé azt. Romániában a hulladékkezelés még mindig megoldatlan problémának tűnik.

Errefelé egyébként lehetett volna jóval többet kirándulni, hiszen számos turistaút, kijelölt pihenő, zuhatag, hegyek, völgyek tarkítják ezt a vidéket. Mi most csak egy kis impressziót kaptunk mindezekből, ami talán pont arra volt elég, hogy elhatározzuk magunkat egy majdani nagyobb volumenű kirándulásra.

Sajnos nagyon gyorsan elment a nap. Végezetül a büfében még vettünk pár olyan terméket, amit odahaza garantáltan nem tudnánk beszerezni. Mire átléptük a határt, már bőven sötét volt.

Ahogy korábban írtam: a szervezésről nem túl sok jót tudnék mondani, de Erdély szépségéért mégis megérte a pénzt. Zárógondolatként néhány - politikai áthallás nélküli - sort. Egy ilyen túra során Trianon témája megkerülhetetlen. Az az igazság, hogy a közoktatás megtanítja, hogy fájnia kell. Aztán az élet megtanítja, hogy csak bizonyos körökben szabad fájnia. De mikor megtörténik az első találkozásod Erdéllyel, már meg is tudod nevezni, hogy miért fáj. Hálás vagyok, hogy olyan világban nőhettem fel, ahol egy személyi felmutatása elegendőnek bizonyul a Kárpátok vonulatainak megcsodálásához. Ma ennek is örülni kell.

Politika nélkül