Ebben az írásomban Attilától búcsúzom.
Szerencsére nincs túlságosan nagy tapasztalatom a nekrológok műfajában, de annyit azért sejteni vélek, hogy az ember általában olyan személyhez címzi az ilyen alkotásait, aki közel állt hozzá. Rokonhoz, baráthoz, ismerőshöz. Nem igazán tudom szavakkal tetten érni azt a furcsa érzést, ami engem Attilához köt, így egyszerűen leírom csak úgy ahogy van: a barátomnak véltem annak ellenére, hogy összesen nagyjából két órát tudtunk közösen beszélgetni, ráadásul egy bömbölő TV mellett. És ennyi kontakt volt köztünk mindösszesen.
Történt ugyanis május-június környékén, hogy a Vasas Magyar Kupa-döntőt játszott a Fradi ellen. Mint megrögözött piros-kék szimpatizánst, engem is érdekelt az összecsapást, de sajnos nem sok esély mutatkozott rá, hogy a helyszínen buzdíthassam a kedvenceimet. Na de sebaj, hiszen – bármily hihetetlen – Angyalföldtől 190 kilométeres távolságban, Szeged és Szőreg határában áll egy kiskocsma, melynek tulajdonosa – láss csodát: szintén Vasas-szurkoló. Ennek nyilvánvaló nyomait még hónapokkal a kupadöntő előtt fedeztük fel barátaimmal közösen. A falakon piros-kék zászlók lógnak, a polcokon különböző vízilabdás és focis relikviák díszelegnek és a mutatós óra is a Vasas címert járja körbe. Nem volt kérdés, hogy ha már nem tudom a stadionban kiszurkolni a győzelmet, akkor legalább ebben a szimpatikus környezetben fogom eltölteni a mérkőzés estéjét. Ekkor ismerkedtem meg Attilával is, a kocsma egyik törzsvendégével.
Most azt gondolhatjátok, hogy biztosan a foci vagy éppen a Vasas volt az, aminek a révén közös nevezőre jutottam emberünkkel. Ez olyannyira nem igaz, hogy Attila már az első másodpercben gunyorosan felhorkant, miután átkapcsoltunk az M4-re. Nagyon megvetette a profi sport minden szegmensét. Így hát valójában azt mondhatjuk, hogy ha valakivel megtalálta a közös hangot, akkor az Évi volt, aki javarészt szolidaritásból tartott velem a kocsmába. Mivel valójában egyiküket sem érdekelte a Magyar Kupa-döntő, ők kezdtek el beszélgetni. Nem kell itt semmi csúnyára vagy kétértelműre gondolni. Ugyan Attila már valószínűleg nem az első üveget nyalogatta ottléte alatt, de az Évivel folytatott beszélgetése csakhamar leszűkült egyetlen témára. Na jó, ez még mindig eléggé félreérthető, úgyhogy tisztázzuk: a biciklizésről volt szó.
Számunkra a legnormálisabb dolog a világon, hogy ilyen távolságba kétkeréken közlekedünk, de a kocsmai társaság igen elismerően nyilatkozott rólunk. "Nem szoktak a Tisza túloldaláról idáig eltekerni" – mondták. Már javában ment az első félidő, így csak fél szemmel láthattam Évi legyintését: „Ugyan már! Mi tavaly nyáron eltekertünk Szegedről Bécsig!” Én már mosolyogtam magamban. De jó, hogy a meccsnézésre hivatkozva nem kell századjára is mesélnem a bécsi kirándulásunk minden kis szösszenetét. Itt van Évi, úgyis unatkozik, majd ő beszámol. Ehhez képest a folytatás másképp alakult. A kocsmáros eképp fordult Évihez: „Na, ha ti ilyen nagy bringások vagytok, akkor feltétlen ismerkedjetek meg Szeged legnagyszerűbb amatőr túrázójával, aki ugyanabban a papucsban tekert ki egyészen Törökországig”. Közben Attilára mutogatott.
Helyzet helyzetet követett, mégsem bírtam innentől kezdve 100%-ig a meccsre koncentrálni. Szemem sarkából végig mértem a kettővel mellettem ülő férfit. A papucs stimmelt. No de a többi! Jókora sörpocak, ápolatlan, borostás arc, kócos frizura, kerek, erős szemüveg. Ő biciklizett ki Törökországba? Kinéztem az ajtón át a kocsma elé. Egy ütött-kopott, szürke férfikerékpár támasztotta még a falat a mi kecskéinket kívül. „Gondolom, nem azzal a bringával.” - fordultam vissza a beszélgetőkhöz. „De bizony azzal.”
Innentől tényleg valódi lelki vívódást okozott, hogy mire figyeljek jobban. A kupadöntőn közben történt egy gyors gólváltás, de Attila sztorijaiból sem szerettem volna kimaradni egy pillanatra sem. Ő pedig lelkesen mesélt. Mesélt, bár a szavai olyan megdöbbentő tényeket tartalmaztak, amelyek hitelességében kevesek hittek volna. A papucs-dolog volt a legkevesebb. Nade hogy az egész túra során vadkempingezett… hogy gyakorlatilag aprópénzből tartotta fenn magát… hogy magyarul beszélő bolgár drogcsempésszel kávézgatott… hogy Törökországban ellopták az iratait, úgy kellett hazajutnia… ráadásul mindezeket megelőzte egy korábbi balkáni túra… Ezeket a Háry János-i kalandokat így együtt kissé kétkedve fogadtuk volna, ha az asztaltársaság többi tagja nem bólogatott volna megerősítőleg. Ráadásul Attila olyan lelkesen, ugyanakkor magától értetődő természetességgel szólt minderről, hogy eszünk ágában sem volt bármit is megkérdőjelezni.
A Vasas végül 11-es párbajban elveszítette a mérkőzést, de mi mégis gazdagabban távoztunk a kocsmából, mint ahogy azt reméltük. Indulás előtt azért még mi is beszámoltunk egy-két kirándulásunkról, bár ami azt illeti: Attila történetei mellett ezek eltörpültek. Végezetül pedig megkaptam tőle a névjegyét, melyen a blogcíme is megtalálható. Majd elbúcsúztunk. Akkor még nem tudtam, hogy örökre.
A következő nyár egyik legkellemesebb olvasmányának bizonyult Attila blogja. Mint kiderült, papucsos hősünk a rozzant biciklijén szállította a notebook-ját is, aminek segítségével viszonylag sűrűn adott életjelet magáról. Minden csak azon múlt, hogy sikerült-e wifit-t fognia. Az írásait friss, ropogós fotósorozatokkal színesítette. Az, ahogy szemlélte a világot; ahogy a gondolatit megfogalmazta; ahogyan az érzéseit közvetítette, kölcsönzött az egésznek egy minőséget, ami csak a legjobbak sajátja. Stílusnak szokás nevezni. Én pedig faltam a bejegyzéseit. Emlékszem, hogy a gyulai vár oldalában süttettem a hasam a negyven fokos hőségben egy pokrócon elheverve, miközben nyomkodtam a telefonomat posztról posztra, és görgettem az oldalakat fényképről fényképre. Annak idején apáink is így lehettek az indiánregényekkel. Amikor az egésznek a végére értem (nem voltam valami mértéktartó, így ez hamar bekövetkezett), fogtam magam és biciklire pattantam. A legrövidebb úton kitekertem határra, hogy egy jó nagy karikát tegyek a román határvidéken, magamba szívva egy csipetnyi Balkán-életérzést. Naná, hogy papucsban! Nem sokkal később pedig elhatároztam, hogy én is saját blog készítésébe kezdek. Hátha valakinek annyira fog tetszeni, mint nekem Attila munkája.
Idén februárban ismét a Vasasos kocsma felé vitt az utam. Őszintén reméltem, hogy megint összefutok a biciklis pajtással. Rengeteg kérdést szerettem volna feltenni neki. Miért pont a Balkán? Honnan volt az egészhez bátorsága? Voltak-e mélypontok? Mi a következő terv? Jesszusom, esetleg én is jöhetnék?! Egy közös túra Attilával! Az milyen jó lenne! Addig is megmutatom neki a saját blogomat. Remélem, tetszeni fog neki!
A kocsmában azonnal megismertek, pedig több mint fél éve nem toltam oda a képem. Néhány jópofa anekdota után vicceskedve kérdeztem a kocsmárost, hogy Attila volt, van vagy lesz? Elkomorodott a hangulat. „Attila volt” – kaptam a választ, de a napnál is világosabb volt, hogy itt már nem a kocsmalátogatásról van szó.
Érdekes, mert kvázi egy idegennek állítok most emléket. Azt hiszem, ez a multimédiás világ jedi-oldala: közelebb hozza egymáshoz azokat az embereket, akiknek adott esetben csupán két órájuk volt beszélgetni, pedig igazából hasonszőrűek. Nehéz megragadni, Attila milyen nagy hatást gyakorolt rám, de higgyétek el: szörnyen letaglózott a hír, hogy nem találkozhatok vele többé. Ő már a Mennyországban rója kilométereket az ütött-kopott biciklijén, de ahogyan ismerem, az egészben az zavarja a legjobban, hogy nem elég balkáni a hangulat.
A legőszintébben ajánlom olvasóim figyelmébe annak a sporttársnak a bejegyzéseit, aki nélkül talán nekem sem lett volna saját blogom.
Attila! Nyugodj békében!
