Ismét az iskolai sítábor apropóján posztolok, most már valószínűleg idén utoljára. Ugyan a nem régiben közzétett videóm lenne hivatott összefoglalni a Tátrában töltött hetünk főbb történéseit - főleg ami a téli sportokat illeti, de még mindig maradt mesélni valóm. A kirándulásunkat ugyanis szépen keretbe foglalta egy-egy városnézés, amik legalább olyan nagy hatást gyakoroltak rám, mint a lécen való lecsúszás, ezért feltétlen be szeretnék róluk számolni.

A szóban forgó települések két külön régiókhoz tartoznak, légvonalban nagyságrendileg 100 kilométeres távolság választja el őket egymástól. Mégis sok közös vonás fedezhető fel bennük, melyekből én most csak egyet szeretnék önkényesen kiemelni. Azt, amire a címben is utalok. Ha az a kérdés, hogy most szlovák, avagy német, avagy magyar városokról lesz szó, akkor a helyes válasz az, hogy szlovák, német és magyar városokról. Ahogy kint élő házigazdánk fogalmazott, mindegyik náció magáénak vallja ezeket a helyeket, de nehéz megítélni, hogy ki jár közelebb az igazsághoz. A tatárjárás pusztításai után IV. Béla magyar király szász mesterembereket - azaz németeket - telepített be erre az országrészre. Ez a bevándorlási folyamat aztán többször megismétlődött a történelem folyamán, így honosodott meg ezen a vidékén a protestantizmus. Ugyanakkor tótok is jelentős mennyiségben telepedtek meg ezen a vidéken az évszázadok során. A jelen jogállapot pedig - mely 1920-tól van érvényben - mindenki számára ismert. Szóval maradjunk a felvidéki városok megnevezésnél, abba nem köthet bele senki.

Besztercebánya

Lomnici szállásunk felé buszozva tértünk be ebbe a valamikor pezsgő bányászvárosba. Nevének előtagja a Beszterce nevű patakból származik, mely itt éri el a Garam folyamát. 

Számomra a legszembeszökőbb benyomás az volt, hogy mennyire vertikális irányultságú minden. A hegyek mondjuk már csak ilyenek természetüknél fogva is, ezek szépen körül is veszik  a települést, de ember-alkotta magaslatokban is bővelkedik Besztercebánya. Méltán nevezhetjük tornyos városnak is akár. A legszebb tán az egészben, hogy mindez a kulturális sokszínűség és a történelem változásainak jegyében alakult ki. A jelentősebb felekezetek képviseltetik magukat egy-egy templommal, az erődhöz annak idején szilaj bástyát húztak föl, és bizony jópár tűzesetnek kellett pusztítania ahhoz, hogy végül is a városatyák megépíttessék az őrtornyot, ami egyébként legendásan ferdére sikeredett. A szovjet felszabadítási emlékmű krónikájához már nem is kell olyan sokat visszautazni az időben.

Multikulti ide vagy oda, én azért - némi elfogultsággal a szívemben - a magyar mementókat kerestem lépten-nyomon. Az elején kicsit megijedtem, hogy az erőddel átellenben található CBA lesz az egyetlen tetten érhető nyoma a hazámnak. Szerencsére alaptalannak bizonyult  a félelmem. A fő tértől (ami egyébként IV. Béla városalapító uralkodó nevét viseli) nem messze található az az épület, ami a magyar országgyűléseknek adott otthont egy rövid ideig Buda visszafoglalása után Többek között itt kiáltották ki a rendek Bethlen Gábort királlyá 1620-ban, melyről bő egy évvel később kénytelen volt külpolitikai okokból lemondani. Visszatérvén a központba egy impozáns épület homlokzatán fedeztem fel a magyar címer kőből faragott képét. Ahogy kiderült, ez volt a magyar királyi székesegyház rezidenciája 1914-től... a történelemben jártasak sejthetik, hogy nem túl sokáig.

Egyébként az épületek is gyönyörűek, többségük a korújkor építészetét idézi, jellemzően szépen, tarka-barkán felújított állapotban. Azonban - amint látható - vannak kivételek, néhány ház még igencsak renoválásért kiált. Nagyon furcsa volt, hogy ezek a romok ott éktelenkedtek a különben pompázatos centrum többi csodája között. A helyiek biztos tudják, milyen okból maradtak ki éppen ezek. Turistaként nehezen volt értelmezhető az összkép.

Besztercebánya is fontos helyszíne volt az 1944-es szlovák nemzeti felkelésnek. Ezt nyomatékosítja a városban található emlékmúzeum is, mely külsőre az ormótlan katonai repülőgépével és a futurisztikus épületével hívja fel magára a figyelmet. Magáról az eseményről mi nem nagyon tanulhattunk történelemórákon. Röviden összefoglalva: ez egy sikertelen partizánakció volt, aminek során a Harmadik Birodalommal kollaboráló Jozef Tiso államfőt kívánták megbuktatni, sikertelenül. A résztvevőkkel a háborús vereség küszöbén álló németek finoman szólva nem bántak kesztyűs kézzel. A felkelés 12 ezer civil áldozatot követelt.

Késmárk

Lomnici táborhelyünk legközelebbi nagyvárosáról írnék pár mondatot, amit hazafele úton látogattunk meg, igaz csak érintőlegesen. A hideg idő és a síelés fáradalmai miatt a nevezetességek döntő részét a busz üvegablakain keresztül szemléletük, ahol pedig személyesen is megjelentünk, ott fényképeket nem volt szabad készíteni, így az itt megosztott fotók java része is internetes forrásból származik.

Késmárk neve a német Käsemarkt szóból származik, ami sajtpiacot jelent. Az elnevezés ellenére nem jelenthető ki egyértelműen erről a városról sem, hogy egyszerűen német. Hogy ez mennyire így van, arról a fejlődéstörténete is árulkodik. A Poprád folyó ezen szakaszán anno három község is elterült. Az egyik egy magyar királyi határőr település, a másik egy szláv halászfalu volt, a harmadik pedig egy szász-lakta város. Ezeknek az egyesítéséből született meg Késmárk a XIII. században. Az kétségtelen, hogy a protestáns vallásukat magukkal hozó németek alapjaiban határozták meg a város képét, ezeknek a lenyomatait néztük meg mi is. Első állomásunk az úgynevezett új templom volt. Az 1898-ban épült neobizánci stílusú épület már kívülről is szokatlanul hivalkodó egy evangélikus templomhoz képest, belülről pedig még díszesebb. Számomra a legérdekesebb az volt, hogy itt helyezték végső nyughelyére Thököly Imrét. Az erdélyi fejedelem Késmárkon született, ezért is hozatták haza 1906-ban az eredeti török sírkövével együtt, amelyet szintén megcsodálhattunk közösen.

Ha van új templom, akkor kell lennie réginek is, ráadásul szinte karnyújtásnyira egymástól. A jóval puritánabb külsőségekkel bíró épületet a XVII-XVIII. század fordulóján építették fából. A visszafogott külső egy egészen elképesztő belső takar, elsőre nem is akartam hinni a szememnek. Szavak nincsenek arra az összképre, amit a sok faragott fa, a festett falak és mennyezet, illetve a díszes liturgikus eszközök hoznak össze ebben a komplexumban. Az UNESCO méltán nyilvánította a világörökség részévé. Sajnos Késmárkból ennél többet nem igazán láttunk, de ha valaki kedvet kapott volna a város meglátogatására, az evangélikus fatemplomot semmi estre se hagyja ki.

Van egy kis hiányérzetem, ami természetes, hiszen a lelkem mélyén biztosan tudom, hogy a látnivalók és érdekességek csak egy igen szűk mezsgyéjét sikerült feltérképeznem besztercebányai és késmárki sétám során. Azt kell mondanom, hogy most csak ennyi fért bele, sőt igazából ez is csak extra volt, mivel a fő attrakció maga a síelés volt. Bizakodásra ad okot a tény, hogy előreláthatólag egy év múlva is erre a vidékre jövünk majd táborozni, akkor lehet majd pótolni a hiányosságokat.