Az első részben tárgyalt túrában annyira elfáradtunk, hogy gyakorlatilag percekben kifejezhetetlen lett volna az az idő, ami a vízszintes testhelyzet felvétele és az elalvás között történt. A szállásunk kényelmes és - aminek talán még jobban örültünk - kellemesen meleg is volt. Szóval kifejezetten kipihenten tértünk magunkhoz kora reggel, és álltunk hozzá a reggeli gyártásához. Szükségünk is volt bőven az energiára, hiszen erre a napra sem terveztünk visszavenni a tempóból, hogy a kilométerekről már ne is beszéljünk.

https://connect.garmin.com/modern/activity/2323426943

A Homokmégy és Szeged közötti távot már számtalanszor végigjártam, azonban szinte mindig céltudatosan, a lehető legrövidebb úton. Ez alól az egyetlen kivétel az volt, mikor 2016 júniusában tettem egy kis kitérőt Soltvadkert felé, de ez mindössze pár kilométernyi eltérést jelentett, ráadásul akkor is javarészt ismert szakaszokon tekertem. A térképeket bogarászva mindig is hívogató volt a Hajós felé vezető út, mert arra csak egyszer jártam korábban, méghozzá autóval, de Jánoshalmán vagy éppen Kunfehértón még egyáltalán nem voltam. Áfonya nem sokat vacillált a programtervet illetően, teljesen rám bízta magát, szóval izgalommal teljes várakozással tekintettem a túranap elébe.

Indulás előtt az iskolaudvarról megörökítettem a főbb látnivalókat, a teljesség igénye nélkül (szerintem, adok majd okot magamnak a pótlására). Az épület falán - rendkívül kreatív módon - üdítős kupakokból készítették el Magyarország megyéket is ábrázoló térképét. Sajnos az évek alatt pár alkotóelem leesett, ezért már nem olyan szemléletes az, hogy Homokmégy helyén szándékosan kihagytak egy részt a térképen, hogy könnyen kiszúrható legyen, hol is helyezkedik el a falu az országban. Persze a földrajzban járatosak így is könnyedén megtalálhatják. A település címere hasonló technikával lett megalkotva.

Nem csak a flórklórnak, hanem a hiúságunknak is engedtünk, ezért magunkat is megörökítettük több ízben, például a templommal. A fotókon kívül készült egy igencsak érdekes videó is, hiszen a játszóterekről kihalófélben lévő mókuskerék nem csak a nyolcévesek fantáziáját mozgatja meg.

Indulás előtt még tettünk egy tiszteletkört a faluban. Megmutattam Áfonyának egy régi parasztházat, melyet ilyen-olyan pályázati pénzekből újítottak fel. A kívülről is szemet gyönyörködtető épületet érdemes lett volna belülről is megnézni: az előszobában a vidékre jellemző módon pingálták a falakat, a konyha pedig kézműves sajtüzemnek ad otthont. Tapasztalatból mondom: megéri ezért még egyszer visszatérni. Arra már nem vennék mérget, hogy a pályázat részét képezték az élő szárnyas madarak tetőn történő tenyésztése, a napkollektorok viszont annál inkább. Egyébként ezen kívül is lehetett szép állapotú házakat találni Homokmégyen.

Ezek után indultunk el hosszú túránkra, először Drágszél, majd Miske érintésével. Ez utóbbi településen a templom mellett sikeresen felfedeztünk egy nagyüzemben dolgozó szökőkutat, ami valljuk be: nem jellemző már novemberben. Annak rendje és módja szerint le is fényképeztük.

Következő állomásunk Hajós volt. Ez a sváb település leginkább a borairól vált híressé, mely nem kezelendő egy lapon a szakértők körében nem túl nagy népszerűségnek örvendő többi alföldi nedűvel. Érkezésünkkor éppen a búcsúhoz pakoltak ki az árusok. Az elnevezés is árulkodik róla, hogy ez az ünnep a hagyomány szerint a nyári időszaktól való elköszönést jelenti. A helyiek úgy tűnik biztosra akartak menni, amikor november 5-ét jelölték ki ennek az eseménynek. 

Még mindig nagyon korán volt, és hiába húztuk-halasztottuk az időt (például egy kellemes kávézással), csak nem sikerült elérnünk, hogy az egykori érseki kastély megnyissa előttünk a kapuit. Azonban a fantáziánkat roppantmód izgatta, hogy mik lehetnek a tömör falakon túl, ezért kénytelen voltam a fényképezőm segítéségével egy kis terepfelderítést tartani. Kívülről viccesnek tűnhet, de tulajdonképpen elérte a célját a művelet, ahogyan az látható is.

A lakóövezettől egy gondolatnyival délebbre található a pincefalu, mely valóban összetéveszthetetlenül egyedi arculatot mutat. A turisztikai célzatú tájékoztató tábla mellett egy kilátóról csodálható meg a vidéket.

Egyikünk sem az a fajta, aki szeretne bármi jóból kimaradni, ezért elkezdtük járni a kis utcácskákat, hátha találunk valakit, akinek van jófajta eladó bora. Szerencsére nem csak erre, hanem értékes információkra is szert tettünk. Az egyik pince gazdája - aki maga is svábnak vallja magát, habár a dédapjának kötelező jelleggel magyarosítani kellett a nevét - a kóstoltatás közben elmesélte saját családjának élettörténetén keresztül a Mária Terézia korabeli letelepülés hiteles történetét, annak minden pozitív és negatív hozadékát kiemelve, de a vészterhes XX. század őket érintő eseményeiről sem volt rest beszélni. Az már szinte mellékes, hogy a felkínált italban sem volt semmi kivetni való. Egyébként Hajóson szó szerint még az utcán is bor folyik: vendéglátónk éppen érkezésünk előtt slagolta ki a hordókat.

Nem a bódult állapotunkból fakadt, hogy a következő kilométereken nem tudtunk egyenletesen haladni. Kanyargós is volt az út, és némi meglepetésünkre kissé hullámvasútszerű is. Persze nem kellett nagy dombokat megmászni, de az elmúlt napok egyhangúságához képest egy kis felüdülést hozott a szintbéli emelkedés, illetve csökkenés.

A következő településünk Jánoshalma volt. Az én szívemet a legjobban az egykori mozi kopottas épülete dobogtatta meg, de a templom körüli centrum is kellemes hely. Ráadásul itt is találtam egy igazi retro feliratos boltot, melyről valószínűleg az utolsó felvételt készíthettem, tekintve, hogy az üzlethelyiség éppen eladó.

Amiről most fogok szólni, arra nincsenek szavak. De a legkomolyabban mondom, Áfonya is csak fennhangon nevetett, amikor a GPS-én kiszúrta a képen látható utcát. A történetet beárnyékolja azonban az igazságérzetem: Blahó Bence utca miért nincs?!

Gyönyörű napsütésben és szinte melegben tekertünk tovább Kunfehértó felé. Kicsit féltem tőle, hogy a strandjáról híres település milyen arcát fogja mutatni így novemberben, de az összkép abszolút pozitív volt. Egy aranyos kis üdülőfaluról van szó, ligetes stranddal és kulturált kempinggel, ahova szívesen visszatérnék akár nyáron is. Indokolt hát a blog szlogenje: "miért ne?!".

Ez azért tényleg pofátlanság! Jánoshalmán utca, Kunfehértón kisbolt. Nem mertem belegondolni se, hogy mi jön még velünk szembe Halason. 

Én legalább egy Áfonya névre hallgató kocsmára számítottam, de ez elmaradt, mint ahogy sok más is, amit előre terveztünk. Előzetesen kinéztem egy vendéglőt Kiskunhalas központjában, azonban ismerős tanácsára nem oda, hanem a Malom csárdába mentünk. Tettük mindezt annak reményében, hogy állítólag tizenöt éve ugyanaz a szakács, akinek a fő specialitása a pacalpörkölt. Ez bőven elég volt ajánlólevélnek, de sajnos csalódnunk kellett. Már ott éreztük, hogy valami nem stimmel, amikor negyed órát kellett várnunk egyáltalán az étlapra.Utána közölték velünk, hogy a pacal "megszűnt" (értsd: új a szakács), az összes többi pörkölttel együtt. A várakozási idő a rendelés felvétele után is indokolatlanul soknak tűnt. Az összképet végül kicsit javította, hogy bőséges, finom adagokat kaptunk viszonylag olcsón. Azért összességében mégis keserű maradt a szánk íze.

Ha a Hajós utáni volt a szintezős, akkor a Halas utáni volt a sprintelős szakasz. Egyszer csak azon kaptuk magunkat, hogy jól elszórakoztuk az időt, amin az éttermi kiszolgálás lassúsága sem segített. Ugyanakkor még  hátra volt 65 kilométer Szegedig, és egy óra a sötétedésig. Arról nem is beszélve, hogy Áfonyának még emberi időben vissza is kellett vonatoznia. Szóval a következő településekről - Balotaszállás, Ruzsa, Domaszék - tényleg csak annyi emlékünk maradt, hogy áthaladtunk rajtuk, kivéve Öttömöst, ahol megálltunk megörökíteni a templomot. Este hat óra után nem sokkal szerencsésen megérkeztünk Szegedre.

A körülmények szerencsés összejátszása is kellett ahhoz, hogy ez a négynapos kirándulás meg tudjunk valósulni így, november első hetében. Ebbe beletartozik az is, hogy megint bőven támogattak a fanatizmusomban, egyesek kilométereken át, mások otthonról szurkolva. Megint csak félve írom le, de könnyen lehet, hogy a naptári év utolsó nagy túrázása volt ez a mostani. Áfonya egyébként megígértette velem, hogy a következő alkalommal az ő szervezésében indulunk útnak. Szóval ez a kérdés most már az ő kezében is van, én biztosamibiztos alapon menetkészen hagyom a kecskét.