A bevezető posztok egyikében írtam már róla, hogy a blog jellegéből fakadóan nem tud objektív lenni, így ezt meg sem kísérli. Ezúttal is egy teljesen személyes élményt próbálok a kedves érdeklődővel megosztani, bízva abban, hogy ki-ki megtalálja benne a számára érdekeset, legyen akár mániákus túrázó vagy éppen nem. A mostani írásomban viszont nem csak a kerékpározás iránti szenvedélyemnek adok helyet, hanem a vasút és az egyéb tömegközlekedési eszközök felé tanúsított elkötelezettségemnek is.

A sors sikeresen összehozott nekem egy péntek-szombat-vasárnapi hosszú hétvégét, megspékelve mindezt a kellemesen enyhe időjárással. A körülmények tehát adva voltak, csupán a célt kellett kitűzni, melyben a MÁV lelkes aktivistái nyújtottak segítséget: ezen a szombaton került megrendezésre a XIII. Vasútmodell Kiállítás és Mozdonyparádé Békéscsabán. Ennél több nekem nem is kellett, máris nyergeltem a biciklimet. Évi vállalta, hogy végigmássza velem a mozdonyokat a békési megyeszékhelyen, de a tekerésről ezúttal lemondott. Ennek ellenére nem maradtam teljesen társaság nélkül, hiszen Robi barátom felajánlotta szolgálatait Orosházáig. Aki őt ismeri, az tudja, hogy vele minden lehet az út, csak unalmas nem. És tényleg így történt! 

Van egy mondásunk, miszerint: "Kalács nélkül nincsen túra" Ezzel kb. arra célzunk, hogy a magas szénhidráttartalmú péksütemények esszenciális hozzátartozói az egésznapos kirándulásainknak nem meglepő módon. Mi azért legalább négyzetre emeltük ezt az elvet, amikor Kőszegre bicikliztünk Szegedről. A negyedik túranap vasárnapra esett, és ugyan a zárvatartási törvény már rég nem volt életben, ennek ellenére hosszú kilométereken át nem találtunk egyik településen sem nyitott boltot, és a helyiek sem kecsegtettek minket semmi jóval. Nagyon kimerültek és még éhesebbek voltunk, amikor váratlanul egy kenyeres kocsi kanyarodott ki elénk az úton zene-bonálva. Robi szerintem azóta sem vágott le akkora sprintet, ellenállhatatlanul befarolt a járgány elé, melynek a vezetője valószínűleg rablótámadásra gondolhatott elsőre. Persze a mostani hétvégén már előrelátóbbak voltunk, ezért már a túra előtt feltankoltunk a méltán híres Csiga pékségnél.

Szegedtől Békéscsabáig (sőt még előbbről még tovább) nagyon jó minőségű kerékpárút található, azonban egy kb. 500-600 méteres szakasz bántóan hiányzott Algyő környékén. Az újságokból lehetett tudni, hogy ingatlanügyi problémák miatt nem épülhetett meg ez a rész, egészen mostanáig. Odafele úton még a csupasz aszfalton gurultam, visszafele - két nappal később - már az útburkolati jelek is fel voltak festve. Egy szó mint száz: kerékpárutat avattunk.

Az első jelentősebb pihenőnket Hódmezővásárhelyen tartottuk. Először egy parkban álltunk meg reggelizni, majd egy ikonikusabb helyszínen szerettünk volna pózolni, végül az Emlékpontra esett a választásunk.

Nem győzöm hangsúlyozni, hogy a kerékpáros infrastruktúra ezen a vidéken javarészt kifogástalan minőségű, ráadásul még fejlesztik is. Ez a pihenőhely például évekkel a bringaút átadása utána készült el. Az más kérdés, hogy nekünk eszünk ágában sem volt a padokat használni. Miért is tettük volna, amikor a vasúti pálya kavicságya is keleti kényelmet szolgáltat, ráadásként pedig még a vonatokat is egyedi perspektívából lehet lencsevégre kapni. Azért még egy száguldó Ikarusról is lőttem egy hangulatos képet, csupán a dokumentáció kedvéért: a kardoskúti elágazásnál jártunk.

Utaltam már rá, hogy Robi mellett nem unalmas a túra, amit már Székkutasnál is előre tudtak, valószínűleg ezért rakták ki az 50-es korlátozást jelző táblát a bicikliút mellé. Nem sokkal később egészen nullára redukálta a sebességét, mert az utat szegélyező kavicsok és a gyomnövények megragadták kétes megítélésű fantáziáját. Kedves Robi: kommentben várom az elkészült fényképet! :)

Menet közben megkérdeztem kiránduló partneremet, hogy járt-e már korábban Békés megyében, melyre a válasz egy határozatlan igen volt, de Orosházán még biztosan nem volt. Szóval gyorsan archiváltuk a bizonyítékokat, ezt már senki nem veheti el tőlünk.

A fennmaradó 40 kilométert már egyedül tekertem le gond és izgalom nélkül, nem is igazán készült fotó erről a szakaszról. A másnapi vasutas napról viszont annál több. Elsőként a mozdonyparádét tekintettük meg a csabai indóház mellett.

A vakvágányokon szép számmal sorakoztak az állami és magán erőművészek, melyekre fel is lehetett mászni, így kívül és belül is megcsodálhattuk őket. Pluszként mindegyik mozdonynak volt "gazdája" is: a kijelölt masiniszták boldogan meséltek az adott típus jellemzőiről, de a vasutas szakma szépségeiről és árnyoldalairól is. Érdekes volt ezeket az anekdotákat hallgatni, nem csak vasútmániákusként. A folytatásban terepasztalokat tekinthettünk meg két helyszínen is: az állomás várótermében, illetve a közeli MÁV művelődési házban. A legérdekesebb látnivalókat igyekeztem csokorba gyűjteni.

A terepasztalok és a mozdonyok bűvöletéből szabadulva tekertem másnap vissza Szegedre. Azért a hangulat kedvéért készítettem még egy vasutas fotót Hódmezővásárhelyi népkertnél, egy Csörgő-Uzsgyi együttállást sikerült megörökítenem.

A hosszú hétvégét, a jó időt és a programlehetőséget sikerült érzésem szerint 100%-ig kihasználnom. Kissé félve írom le, de kevés esély mutatkozik rá, hogy 2017-ben mégegyszer ennyire klappoljanak ezek a dolgok. Persze a tintahal megy előre, a reményhal meg utoljára.