A 2019-es női kosárlabda Európa-bajnokság Nagybecskereken megrendezett mérkőzéseiből négyet állt módunkban helyszínen megnézni, melyből kettőt rögtön érkezésünk napján, pénteken le is tudtunk. Többek között erről is szólt az előző bejegyzés. A további összecsapásokra a vasárnap esti órákban került sor, így csupán hétfő délutánra terveztük a visszaérkezést Szegedre. Tehát gyakorlatilag ott volt egy teljes szombat, illetve a másnapi délelőtt és délután, melyek csak arra vártak, hogy megtöltsük őket tartalommal, de még a hazautazásban is láttunk bőven potenciált. Kissé szerénytelenül azt gondoltam, hogy személyem önmagában lesz a garancia arra, hogy nem maradunk tétlenek a meccsek közötti holtidőkben, ám utólag azt kell, hogy mondjam: inkább a lányok csinálták a programot nekem. Na persze, ezt egy csöppet sem bántam! Nézzük, hogyan is ütöttük el az időt Szerbiában!

 Peskara riviéra

Jelen sorok írásakor a 2019-es nyár megette már kenyere javát, és az előrejelzéseket figyelembe véve talán nem felelőtlenség kijelenteni: idén elmaradtak a tartós kánikulák. Gyakorlatilag egyetlen héten beszélhettünk igazi forróságról, pont akkor, amikor a mi kis csapatunk Nagybecskereken kirándult. Természetes hát, hogy kívántuk a strandolást, melynek aztán a legköltséghatékonyabb módját sikerült meglelni. A várostól délre található több tavacska is egymás mellett (mindenbizonnyal mesterséges képződményekről beszélünk), melyekből az egyik mentén ingyenes, homokos partú strandot alakítottak ki. Ez a Peskara. Az idegenvezetőnk ezúttal is Andy, egyik tanítványom édesanyja volt.

Azok, akik a kollégiumban voltak elszállásolva, nem féltek semmitől, hiszen ott a tusolóból egyszerűen lehetetlen volt akár langyos vizet is elővarázsolni. Hőség ide vagy oda, azért lefekvés előtt nem mindegyikünknek esett jól a csaphideg zuhany. Ilyen előzményekkel pláne felüdítő volt a felismerés, hogy a tó vize kellemesen meleg, már-már termál vízre emlékeztetett. Nem nagyon kellett locspocsolni, hogy megszokjuk.

Megpróbáltunk egy három emeletes hústronyot összehozni a habok között, de minden szándék ellenére inkább egy vízalatti kicsiarakás lett belőle. Jól éreztük magunkat.

Nagyi, fagyi

Ki gondolta volna, hogy még családlátogatásra is sorkerül? Legfeljebb Dávid barátom és kollégám, ugyanis nagymamája a közeli Óbecsén éli mindennapjait, mi pedig nem voltunk restek úgy alakítani a sorsunkat, hogy betérjünk hozzá. És milyen jól tettük!

Olybá tűnt, nálunk csak egy valaki örült jobban ennek a váratlan lehetőségnek, mégpedig a mama. Kitörő örömmel és izgatottsággal fogadott bennünket, majd uccu neki, máris autókban pattantunk közösen és elindultunk felfedezni a várost. Első körben az 1896-ban átadott hajózsilpet néztük meg, mely már átadásakor is saját maga termelte meg az üzemeltetéséhez szükséges áramot. Ez annak idején Európában egyedülálló volt.

Ezek az információk akár táblákról is leolvashatóak lettek volna, de a nagyi sokkal lelkesebben és átélhetőbben mesélt ezekről a dolgokról. A folytatásban még tettünk egy kis kört a Tisza partján, majd a belváros sétáló övezetébe vettük az irányt, ahol bekukkantottunk egy pravoszláv templomba is. A lányok egyébként itt is lépten-nyomon a kosaras kötődéseket keresték, ezért  ha messziről is, de pillantást vetettünk a helyi sportcsarnokra.

Jó is lenne visszatérni ide, akár egy helyi rangadóra, ami már csak azért sem kizárt, mert a kedves mamától mindannyian meghívást kaptunk egy későbbi visszatérésre. Szerintem mindenki nevében nyilatkozhatom, hogy boldogan élnénk a lehetőséggel. És hát, miért ne?! Viszont legközelebb már mi fizetjük a fagyit. Köszönjük szépen ezúton is a sok kedvességet!

 Négykerekű élmények

Kirándulásunk sajátossága, hogy autókkal mozogtunk A-ból B-be. Jó, így visszaolvasva ez elég nagy blődségnek tűnik, de tényleg ahhoz vagyok szokva, hogy nyereg van a fenekem alatt, és nem robbanómotor. Azért a számomra unortodox szituációból sikerült néhány élvezetes, és pár vicces momentumot megörökíteni. Utóbbira példa, amikor a két szálláshelyünk között hatan akartunk közlekedni az ötszemélyes autóval. Szerencsére volt, aki kifejezetten örült a nemmindennapi lehetőségnek és még a hátsó tengelyt sem kellett különösebben megterhelni. Azt máig nem tudom, hogy egy rendőri intézkedés esetén hogyan magyaráztam volna ki magam. Nem került rá sor.

Még ennél is meghatározóbb kaland ért Óbecsén, már ami engem illet. Ugyanis Dávid mamájával együtt tizenegyen indultunk városnézni, de csak tíz személy számára volt elég ülőhely. Valamiért a korábbi csomagtartós megoldás ezúttal nem jutott eszünkbe, így muszáj volt beröffenteni a családi ékszerdobozt, a veterán korba lépő Lada 2105-öst.

Évekkel korábban már volt módom egy ilyen szovjet tömöracél volánja mögé beülni. Nagyjából akkor éreztem azt, hogy fiúból férfivá lettem. Hála az égnek, nosztalgiázhattam, ugyanis sikerült úgy kevernem a lapokat, hogy a centrumig én vezettem. Csodálatos percek voltak. Mindezek után olyan volt visszaülni az amúgy kifogástalanul funkcionáló Suzuki-ba, mintha egy Dom Perignon után tablettás borral kínálnának. Mintha nem is egy műfaj lenne.

 Grill-party, ahogy odakint illik

A puritanizmus jegyében javarészt otthonról hozott szendvicseken és konzerveken éltünk, de azt azért mégsem akartam, hogy négy napig ne lássanak a gyerekek főtt ételt. Egy szóval Szegeden fogtam a porosodó hot plate-et, és beraktam a csomagtartóba, mit lehet tudni alapon. Becskereken már ennek fényében tudtunk bevásárolni, először a hentesnél, ahol csevapot kértünk. Ha valaki nem ismerné, ez duplándarált marha- és sertéshúsból készült fasírtrudacska tipikus szerb grillfogás.

Ezen kívül még kolbász, alma és hagyma került a sütőlapra, köretnek nyers zöldségsalátát készített Betti, amit az ínyencek leönthettek egy kevéske natúr joghurttal. Azért volt a csapatban válogatós, de ilyen kontextusban még nagyobb dicséret számunkra, hogy nem sok mindent kellett visszapakolni a hűtőbe.

Egy nap kosár nélkül - na még mit nem?!

A szombati volt az egyetlen teljes nap, amikor se mérkőzés, se egyéb más program nem volt kilátásban. Logikusak tűnhet hát, hogy ekkora terveztem valami nagyobb szabású városnézést, elősorban Újvidékben és Belgrádban gondolkodtam. Előbbi 80, utóbbi nagyjából 120 km-re fekszik Becskerektől. Mindkettő mellett találtam pro és kontra érveket, végül úgy döntöttem, hogy a csapattal szavaztatom meg, melyiket választják. A pedagógiámnak amúgy is meghatározó részét képezi a demokráciára való nevelés, és ezt a gyerekek is tudják. Olyannyira, hogy ők végül a kettő közül a harmadik lehetőséget szavazták meg, miszerint "ne utazzunk sehova, hanem menjünk ki egész napra a fő térre és kosarazzunk". Rendben van, gondoltam, úgyis pár perc után meg fogják unni a tűző napon való futkorászást, és akkor újra lehet tárgyalni az egészet. Csakhogy nagyon nem így történt. Reggel kilenc és este kilenc között tulajdonképpen az ebéd és egy rövidke csendes pihenő erejéig pihenhettek a labdák. Összességében azt mondhatom, hogy a fent nevezett időszakban a becskereki főtérhez a katolikus templomon és a városházán kívül nem csak a mobil streetballpálya tartozott hozzá szervesen, hanem a Tigrisek csapata is.

Előttem az utódom

Azzal, hogy részt vettünk a promóciós programokon; hogy a helyszínen néztük meg a meccseket; hogy őszintén tudtunk szurkolni egy-egy csapatnak vagy játékosnak, valahol mi is résztvevőjévé váltunk az Európa-bajnokságnak. Többek között ez is volt az egyik fő célom. Hogy a lányok olyan impulzust kaphassanak, ami egy életen át végigkíséri őket, a sportággal karöltve. A legkézzelfoghatóbbá mégiscsak akkor váltak bennünk ezek az érzések, amikor az előző esténk sztárjaival személyesen is összefuthattunk a városban. Először az orosz válogatott két játékosát, Kseniia Levchenko-t és Natalya Vieru-t szúrtuk ki séta közben, akik felkérésünkre boldogan álltak össze velünk egy közös fotóra. Még aznap este, a főtéri kosarazás közben újabb ismerős arcok bukkantak fel. Egyszercsak azon kaptuk magunkat, hogy a belga válogatott tagaival, Ann Wauters-szel, Kim Mestdagh-gal, Julie Allemand-dal, Julie Vanloo-val és Mariorie Carpreaux-val együtt dobálgatunk. Micsoda élmény! A fénykép persze ekkor sem maradhatott el. És ki tudja, talán egy szép napon ezeknek a sztároknak lesz megtiszteltetés, hogy egy fotón szerepelhettek ezekkel a lányokkal. A kosárlabda iránti fanatizmusuk már most  érintkezési pontot jelentett, később akár a sportkarrier is. Nehéz lenne megjósolni, a csapatból kinek lesz ez az útja, de ezzel a páratlan impresszióval valószínűleg kapott egy meghatározó kezdőlökést.

"...Ha már így együtt vagyunk"

Jó tanulónak a dolgozatírás, jó kosarasnak a mérkőzésnap jelenti az ünnepet, de csapatunk egyik tagjának más oka is volt. Ő ugyanis ottlétünk alatt töltötte be tizenharmadik életévét, amit a magunk szerény körülményei között ugyan, de igyekeztünk méltóképpen emlékezetessé tenni. Kedves Döbrögi! Isten éltessen!

A teljesség igénye nélkül: ezek lettek volna a szerbiai női EB-ről gyűjtött impresszióink. Azért nem árulok el vele nagy titkot, hogy a leglényegesebb benyomások a mérkőzéseken értek minket, melyek közül kettőről még nem tettem említést. Na, majd a következő bejegyzésben!