"Tavaszi szél vizet áraszt" - tartja a közimsert magyar népdal. Sajnos 1879 márciusában Szegeden mindennél aktuálisabb volt ez a strófa, a folytatás, azaz a madarak fajfenntartási rituáléja már kevésbé volt releváns. 139 évvel és egy hónnap később úgy határoztunk, hogy kihasználjuk a kabátelhagyós időjárást és megkeressük azt a bizonyos pontot, ahol a gyilkos természetű Tisza nem akart többé elférni a medrében. Tettük mindezt - mi mással, mint - kerékpárral.

Túránk első szakaszában a EuroVelo nemzetközi bicikliút-hálózat 11-es jelzésű szakaszán haladtunk a napfény városától egészen a dóci elágazásig. Közben tettünk egy kellemes kitérőt Sándorfalvára is. Ezek után a Tisza jobb partja felé vettünk az irányt, hogy aztán a töltésen csorogjunk vissza Algyőig. Innen már csak egy ugrás volt Szeged. Így leírva olyan semmitmondónak hat ez a majd 60 kilométeres karika, de a helyi látványosságok és a meglehetősen változatos terepviszonyok kellően emlékezetessé tették a napunkat.  Hogy a kiváló társaságról ne is beszéljek!

A megbeszélt találkozóhelyünk a Széchenyi tér volt. A sok csodás palota és a városháza épületén túl ebben az időszakban más nevezetességnek is örvendhettünk: nagyban virágoztak a liliomfák. Naná, hogy adta magát egy-egy pózer kép elkészítésének lehetősége, de egész egszerűen lehetetlen volt úgy fotózni, hogy valaki ne másszon bele a fényképbe.

Kisvártatva megérkezett kolleginám, Margó és férje, Lajos is. Még indulás előtt kénytelenek voltunk egy kicsit bütykölgetni, mivel az egyik bringa váltója megadta magát. Ugyanakkor megerősítést nyert az elméletem, hogy a gyorskötözővel gyakorlatilag minden technikai jellegű probléma orvosolható, egyben kifejlesztettünk egy újfajta pozícionáló váltót. Azért a szabadalmaztatás előtt még teszünk jónéhány kísérleti kilométert. Mindezek után elhagytuk Szegedet a Csongrádi sugárút felől.

Ahogy a felvezetőből kiderült, kirándulásunk a szegedi nagyárvíz tematikájára épült, bár ha úgy vesszük, éppen fordított kronológiát követtünk. Első településünk, Sándorfalva ugyanis azért születhetett meg 1880-ban, hogy új otthonul szolgáljon azon algyői és szegedi lakosok számára, akiket hajléktalanná tett a Tisza. Ennek köszönhetően Magyarország legszegényebb falujaként vonult be anno a köztudatba. Körülbelül 600-an éltek azonnal az adódó lehetőséggel. Sándorfalva ma nagyjából 8 ezer fős település.

A terület őrgrófját, Pallavicini Sándort nem csupán emberbaráti érzései mozgatták, amikor létrehozta ezt az új telepet uradalmában. Sokkal inkább az olcsó, napszámos munkaerő lehetősége motiválta. Magyarán az ingyen házhelyért cserébe kellett dolgozniuk az ideköltözőknek. 1882-ben a lakosság 60%-a szegedi árvízkárosult volt. Mi a grófi család kastélya felé tartottunk.

A gyönyörűen felújított épület egyébként már a település megalapítása előtt is létezett, sokáig vadászkastélyként funkiconált. Ma kiállításai miatt érdemes felkeresni. Az állandó tárlat a Pallavicini család mindennapjaiba enged betekintést bútorok, személyes holmik és egyéb ereklyék bemutatásával.

Egy másik részen a sándorfalvi népéletből kaphatunk egy kis ízelítőt. Megítélésük szerint a bábuk eléggé le voltak lazulva, de mindig rájövünk, hogy más szemszögből látjuk a világot.

A múzeum mindig valamilyen időszakos kiállítással is kecsegtet. Ottjártunkkkor szép színes festményekben gyönyörködhettünk, melyek a városi élet szépségeit adták vissza, de a prímet a gyufaszálakból megalkotott makettek vitték el. A készítők a helyi nevezetességeket is lekopizták, mint például a buszállomást, vagy magát a kiállításnak teret adó kastélyt.

A kis kitérő után visszatértünk a EuroVelo 11-esre. Sajnos ezen a szakaszon csak túraútvonal van, kiépített kerékpárút viszont nincs. A jó hír, hogy a legfrisebb információk szerint ez hamarosan változni fog, állítólag egészen Ópusztaszerig lehet majd autós forgalomtól elzártan tekerni. Türelmetlenül várjuk!

Következő településünk a pár utcás Dóc volt, ami egykor szitnén a Pallavicini-uradalom részét képezte. Önálló településként 1952 óta létezik. Lakossága hosszú évtizedekig a dohánytermesztésből élt, ma már inkább a szántóföldi gazdálkodás a jellemző, illetve a Szegedre való ingázás. Nevezetessége az 1792-ben épült katolikus temploma.

Mi tovább siklottunk a végtelennek tűnő pusztaság felé. Az elején egészen vállalható minőségű, betonos úton, később rosszabb adottságű, de még mindig járható agyagos gáton. Különösebben nem láttunk okot az aggodalomra, hiszen sárga csíkkal jelölt túraútvonalon haladtunk. Azt hittük, ez garancia az akadálymentes továbbhaladásra. Mekkorát tévedtünk!

Na persze ehhez a szíváshoz kellett a makacsságunk is, hiszen úgy álltunk hozzá a kérdéshez, hogy ha már eljöttünk idáig, akkor nem pont itt fogjuk feladni. Aztán amikor már tényleg vállalhatatlanná vált az út (nevezhetjük egyáltalán útnak az ilyet?!), akkor már tényleg nem érte volna meg  visszafordulni. Mit volt mit tenni, dagonyáztunk egy sort a dóci gátakon, több kilométert téve a lábakba, mint a kerekekbe. Utólag persze vicces volt.

Egyszer csak a Tisza partjára értünk, de mi abban a pillanatban a mennyországban éreztük magunkat. Szusszantuk egyet a hullámtéri erdők árnyékában, ahol egyes fák 140 év körüliek.

Nem kellett sokat tekerünk ahhoz, hogy megtaláljuk úti célunkat, a petresi gátszakadás helyszínét. Itt emléktábla jelzi, hogy 1879. március 5-én este 7 órakor ezen az elátkozott helyen törte át a Tisza hatalmas víztömege a töltést. A következő napokban elmosta a sövényházi keresztgátat és az algyői vasúti töltést is, majd március 12-én Baktónál betört Szegedre. A következmények minden képzeletet felülmúltak. Több, mint 6 ezer ház dőlt össze,  és mintegy 60 ezer ember vált hajláktalánná. 160-an a habok között lelték halálukat. Az egész várost az alapjaitól kellett újjáépíteni.

Utazásunk sorsszerűsége, hogy akkor is volt egy kisebb fajta áradás, igaz, össze sem hasonlítható a 139 évvel korábbival. A burkolatra itt már nemigen lehetett panaszunk, különösebb zötyögések nélkül haladtunk a folyás irányával párhuzamosan, érintve az atkai holtágat. Az utolsó fénykép az algyői vasúti hídnál készült, mely hosszú ideig nem lát majd szerelvényeket, mivel teljes pályafelújításon esik át a Szeged-Hódmezővásárhely vonalszakasz. Algyő után ráfordultunk a 47-essel párhuzamos kerékpárútra. Itt már különösebb izgalmak nem értek minket.

Jövőre kerek 140. évfordulója lesz a nagy szegedi árvíznek, ennek apropóján pedig szeretnék emléktúrákat szervezni iskolás gyerekeknek. Az egyik lehetséges útvonal a most bemutatott lenne, feltéve, hogy a dóci kereszttöltés valamelyest járhatóbb lesz. Ha megvalósul az elképzelés, a beszámolót sem fogom magamban tartani.