Úgy néz ki, így augusztus elejére sikerül befejezni a tavaszi szünet kalandjainak beszámolóját. A lassúságom egyik legfőbb okozója maga a tény, hogy a nyár is kellőképpen esemény- és kilométer-dúsra sikeredett, tehát nem igazán volt időm a gép előtt verni a klaviatúrát. Szóval a jelek szerint idén bőven lesz miről blogolnom az uborkaszezonban is. Na de ne rohanjunk ennyire előre, hiszen még arról sem számoltam be, hogyan jutottunk haza Pacsérvisnyéről. A történtünk húsvét hétfőn játszódik.

Utolsó zselici éjszakánkon nem csak azért szorítottunk, hogy a tanyasi munkák okozta fáradtságot kipihenhessük. Tudtuk ugyanis, hogy egy jelentősebb mennyiségű eső gyakorlatilag elvágna minket a külvilágtól, így a derűs égboltért is fohászkodtunk. Minden imánk így teljesüljön! Reggel a nap ragyogására eszméltünk, sehol egy kósza felhő. Minden adva volt, hogy simább kiutunk legyen, mint amilyen befele volt. Már csak a helyes irányt kellett eltalálni. Azért Pacsérvisnyén ez sem olyan egyszerű. Indulás előtt még a ház asszonyát meglocsoltuk, majd érzékeny búcsút vettünk a kecsketanyától. Az úti csomagba még kaptunk egy kis kecskekolbászt meg medvehagymás parenyica sajtot. Örök hála mindenért!

Rövid kacskaringózás után valóban visszataláltunk a kettővel ezelőtti bejegyzésben bemutatott Pali betyár sírjához, innentől pedig nem is volt gondunk a tájékozódással. Észak felé vettük az irányt az erdészeti utakon, majd hamar Dennán találtuk magunkat. Ha nem cseng ismerősen ez a településnév, nem jelenti azt, hogy buknod kellett volna földrajzból. Dennának az írott források szerint legalább 1828 óta nincs egyetlen lakosa sem. A néphagyomány a veszett farkasoknak, a történészek inkább a törököknek tulajdonítják ezt a pusztulást. Az egykori Eszterházy-birtokon állt egy nagy tó, melyről azt tartja a szóbeszéd, hogy elnyelt egy ökrös szekeret is egyszer, ezért hívják Feneketlen-tónak. Érdekesség, hogy az 1950-es években végbement felújítása során találtak benne szürke marha szarvat, ami alátámasztani látszik a legendát. A tó ma is létezik, bár mi nem igazán izgultunk, hogy elsüllyedünk benne.

Bárdudvarnok maradandó emlék maradt, tekintve, hogy ez volt az a falu, ahol többnapos remetei életmód után ismét a társadalmi lét tipikus elemeivel találkozhattunk, úgy mint egymás mellett épült, többszintes lakóházak, aszfaltozott út, kerékpáros ösvény, stb. No azért nem kell valami nagy metropoliszra gondolni.

A tapasztalt vasútmániákusnak megvan az a képessége, hogy akkor is felismer egy elhagyatott vonalat, ha előzetesen nem is tudott a létéről. Már a bringaút vonalvezetéséből és jellegéből gyanús volt nekem, hogy mintha annak idején nem kétkerekűekre szabták volna, aztán pár kilométer után satufék-üzemmódba léptem, mert kiszúrtam a perdöntő bizonyítékot. Bárdudvarnok egykori állomásépülete mellett már csak egy erősen kapott táblácska árulkodik róla, hogy valaha erre futott a Kaposvár-Barcs vasút.

Kaposdada határában, a Petörke-völgyi víztározónál egy rövid időre ismét dél felé fordultunk. Ez már a Kaposvár környéki túraútvonalak egyik része, amiről az elhelyezett információs táblák is tanúskodnak. A Szennai Skanzen- ahová tartottunk - nincs messze, de egy meredek emelkedőt azért le kell még küzdeni előtte.

Állítólag a tragikus körülmények között meghalt Fomula 1-es világbajnok Ayrton Senna-tól is megkérdezték egyszer, hogy tud-e a nevével azonos magyar faluról. A mi Szennánk leginkább az 1978-ban megnyílt néprajzi múzeumáról híres, mely az időrendi sorban a harmadik ilyen típusú intézmény az országban. Az ide áttelepített lakó- és gazdasági épületek Somogy megye és a Dráva mente tárgyi és szellemi örökségét hivatott bemutatni. A különböző tájegységeket képviselő parasztházak fölé emelkedő református templomot 1795-ben építették.

Örülök, hogy nem 200 évvel korábban születtem, mert egy-egy házikócskában csak hajlított térddel, de minimum lehorgasztott fejjel tudtam volna csak közlekedni. Jó, tudom,hogy ebben az időben valószínűleg én sem nőttem volna ekkorára (másfajta étkezés, kevesebb hormonhatás, stb). Íme néhány kép belülről is:

Követve a kellemes illatokat betértünk az egyik házba, ahol gyógyfüvekből készült teákkal, szörpökkel és egyéb nedűkkel kedveskedtek a vendégeknek. Sőt, még rózsavizet is kaptunk ajándékba a locsolkodáshoz.

Állatságokból is jutott elég a skanzenben. Volt racka juh, ló, de még méhkaptár is. Rólunk nem is beszélve!

Nagy volt Szennán a jövés-menés, ami nem csoda, hiszen húsvét hétfőn jártunk ott. Ennek megfelelően remek kis folklór műsorral készültek a szervezők, locsolkodással, néptánccal és énekléssel.

A nap krónikájához hozzátartozik, hogy hűséges bajtársam, a fényképezőgépem még reggel bemondta az unalmast. Szerencsére Áfonya technikai felkészültsége megmentette a helyzetet. Bár ő inkább a mozgóképet helyezi előtérbe, azért ketten együtt összehoztunk egy vállalható anyagot következő állomásunkról: Kaposvárról. Részint az én kérésemre, a közlekedési csomópontokon kezdtük. Először a 2015-ben forgalomba állított gázüzemű MAN-okat csodáltuk meg a buszállomáson, ahol egy igencsak ritka és első blikkre nehezen értelmezhető KRESZ-táblára is rábukkantunk.

Majd a vasútállomásra is átgurultunk. Túl sok nagyvassal itt nem találkoztunk, kivéve a 376.642-es pályaszámú gépet, ami valószínűleg nem is nagyon fog elmozdulni mostanában. Egyébként nagyon érdekes, hogy Kaposvár, mint megyeközpont és mint nagyváros vasútügyileg mennyire el van szigetelve. A fővárosból átszállás nélkül szinte alig megközelíthető. Ami van lehetőség, az is majd három órás utazást jelent. De a Dunától keletre eső régiókról jobb nem is beszélni. Nem csoda hát, hogy jómagam is először jártam ebben az egyébként gyönyörű városban. Ki hitte volna: biciklivel érkeztem.

Engem személy szerint a híres-neves színházi épület érdekelt volna a legjobban... erre kiderült, hogy nagyfelújítás címén teljesen körbe van bástyázva, egy négyzetméternyi felületet nem mutatott régi pompájából. Szóval ide még vissza kell nézni! Helyette a Fő utca és a Kossuth tér felfedezésére indultunk. Készült pár fénykép is, de Áfonya videói talán érzékletesebbek.

A majd 70 kilométeres túránk utolsó szakasz következett. Fényképező híján a szememmel fotóztam azt a dimbes-dombos tájat, mely az elmúlt hétvégén meghatározta a mindennapjainkat. Azért a 66-os út mentén a gödrei Szily-kastélyt megörökítettük. Még bőven világosban érkeztünk Sásdra, ahol vonatra szálltunk Pest fele. Az út alatt azzal szórakoztunk, hogy magyar településneveket fordítottunk le angolra. Bármilyen hihetetlen, nem csak a többórás zakatolást múlattuk el eképpen, de még napokon át folytattuk a tevékenységet Facebook-on is.

Végezetül szereplejen itt egy kis összeállítás a 2018-as húsvétunk legjobb felvételeiből, Áfonya jóvoltából, akinek ezúton is köszönöm, hogy magával vitt erre a zselici kalandra. A következő bejegyzésben már új vizekre evezek, amennyire biciklivel ez egyáltalán lehetséges.