Előző bejegyzésemben ott hagytam abba, hogy a túranap felélnél meglátogattuk a bőszénfai szarvasfarmot, ahol az ebéd mellett nem csekély zoológiai élményt is magunkhoz vettünk. Ehhez képest hatalmas ugrásnak tűnhet a jelen poszt nyitóképe, mely már Pacsérvisnyén, tényleges úti célunk helyszínén készült, ahol a munkában megfáradt férfiemberek pihenik ki fáradalmaikat. A két esemény közötti, látnivalókban bővelkedő történések bemutatására tennék most egy erőtlen kísérletet. A közhely ezúttal is meg fogja állni a helyét: a kalandok személyes átélését nem pótolhatja semmi!

Szóval elindultunk Bőszénfáról, igaz, a pár hetes kecskegidáktól nehéz volt búcsút venni. A folytatásban a mellékutak mellékútján haladtunk, az autók nem sok vizet zavartak arrafelé. Jobbról-balról tanyák, hatalmas birtokok, jószágok.

Hamarosan elérkeztünk ahhoz a részhez, ahol már hivatalosan is csak erdészeti gépkocsival találkozhattunk volna, minden más ugyanis ki van tiltva. A civilizációra utalok jelek egyedül a sorba rendezett rönkök formájában voltak tetten érhetőek, egyébként a természet lágy ölén találtuk magunkat. Üdv a Zselicben!

Áfonyáról tudni kell, hogy nem arról híres, hogy szívesen visszajárna oda, ahol már egyszer járt. Ez a vidék valamiért mégis kivételt képez nála. Kezdtem is sejteni, hogy miért. Persze a domb az a domb, az erdő is csak erdő, de tényleg van egy sajátos, megragadhatatlan hangulata ennek a vidéknek. Annak viszont örültem, hogy még neki, mint visszatérő vendégnek is tudott újat mutatni a Zselic. Történt ugyanis, hogy egyszer csak szembejött velünk nádtetős házikó, amit azon mód szemügyre vettünk közelebbről is. Itt találkoztunk azzal az idézettel, hogy "nem erdők vannak Somogyban, hanem Somogy van az erdőkben". Nos, úgy tűnhet, hogy ennek a mondatnak se füle, se farka, de ha arra jársz, érteni fogod, mit akarnak ezzel mondani. Nem véletlen, hogy a XX. század elejéig a faelemekben gazdag, úgynevezett talpasházak voltak jellemzőek erre a vidékre.

Innentől egy kerékpáros tanösvény vette kezdetét, zsír új aszfalttal. Az első állomás maga tájház volt. A második egy igen érdekes kuriózum, a nappali csillagvizsgáló. A túlméretes szaunára emlékeztető fatákolmányba belépve teljes sötétség fogad minket. Ha a tekintetünket a plafonra emeljük, felfedezhetjük a csillagokat és az általuk alkotott különböző képeket. No persze mindez csak illúzió, de mit is várunk egy nappali csillagvizsgálótól?! Arról nem is beszélve, hogy lett aznap még ennél konkrétabb planetáriumi élményünk!

 A soron következő állomás egyik legnagyobb érdekessége, hogy tulajdonképpen nem derül ki, hogy mit is láthat a kedves látogató. A mellékelt táblán annyi olvasható, hogy a Zselicben mennyire meghatározó volt mindig is a fakitermelés, és hogy Magyarországon mikor milyen törvényekkel szabályozták az erdőirtást. Ez mind szép és jó, de hogy jön mindehhez a képen látható ácsolmány?! Máig rejtély. A másik tábla üzenete annál világosabb volt számomra. Én azóta is mindig nemet mondok a szemétre, ha megkérnek rá, hogy vigyem le a kukába.

Néhány magányos és csendes óra után egy rövid időre visszatértünk a civilizációba. A tanösvény végén, a környék egyik legmagasabb pontján megérkeztünk a kilátóhoz, mely szemmel láthatóan nagy turistanépszerűségnek örvend.

A 25 méter magas építményt éppen jókor látogattuk meg, ugyanis ottjártunk után pár nappal már le is zárták, felújítási munkák végett. Ezt persze csak utólag tudtuk meg. Egyébként már lentről is érdekes perspektívát nyújtott a - nagy meglepetésre - fából készült kilátó. Azért fönt is körülnéztünk.

A legfelső (ötödik) emeleten körbejárva nem csak hogy eltekinthetünk a végtelenbe minden irányban, de még kis információs táblácskák is segítik a tájékozódás. Ezek szerint tiszta időben akár a Badacsonyig is elláthat az emberfia, mellette a tanúhegyek is felfedezhetőek lennének. Sajnos a mi esetünkben tiszta időről szó sem volt, így maradt a hit, hogy ez tényleg így van. Ellenben a pécsi TV-tornyot valóban sikerült kiszúrnom, sajnos a fényképező már nem volt ennyire éles szemű. 

A szomszédos csillagparkot nem volt nehéz észrevenni, és ha már így történt, közelebbről is megismerkedtünk vele. Ugyebár közel 700 millió forintnyi pályázati pénz állt rendelkezésre, hogy megcsinálják a tanösvényt és a kilátót. A maradékból futotta azért egy csillagászati komplexumra is.

Hozzá kell tennem, hogy az összeg jó helyre került, ugyanis nem egyszerűen csak közönségcsalogatásról van szó, hanem valóban komoly szakmai munka zajlik az épület falain belül. Az idegenvezetőnkről az volt az első benyomásunk, hogy egy másik bolygóról érkezett, aztán kiderült viselkedésének a logikus magyarázata: egyszerűen csak megrögzött és sokat tanult csillagász. Azt hiszem, ennek a hivatásnak ez valahol alapfeltétele. Mi ennél földhözragadtabbak voltunk, ezért először bolygónk fénytérképénél időzgettünk el. Csak ezután fedeztük fel a vitrinekben rejlő kincseket.

Elsőre nem is sejtettük, de sok-sok milliót érő kavicsok terültek el előttünk, ugyanis a csillagpark rendkívül gazdag meteoritgyűjteménnyel rendelkezik. Hogy mást ne említsek: a Magyarországon talált legnagyobb nem e világi kőzetből is ki van állítva itt egy darabka. Az idegenvezetőnk lelkesen mesélt a beazonosítás tudományos folyamatáról, de a meteoritokat övező kalamajkákról, legendákról, pletykákról is. Persze bizonyos titkokat azért szándékosan meghagyott magának, csakhogy izgassa a képzeletünket.

Az igazsághoz hozzátartozik, hogy egy planetáriumi filmvetítésnek is a részesei lehettünk, azonban itt volt egyfajta filmszakadás, csakhogy egy kis képzavarral éljek. Történt ugyanis, hogy az univerzumok között barangolva egyszer csak azon kapom magam, hogy meccset nézek. "Ez tök jó, de hogy jön ide a foci?" - tettem föl magamnak a kérdést, mire a következő pillanatban jött is válasz: egész egyszerűen álmodtam. Mikor felébredtem, kicsit elszégyelltem magam magam, amiért ennyire nem kötött le a műsor. Kissé feloldozott, mikor oldalra tekintve azt láttam, hogy a srácok is húzzák a lóbőrt. Fáradtak voltunk, na! A csillagpark után belehúztunk, mert kezdett sötétedni. Ebből kifolyólag már fényképből sem készült annyi, de azért az utunkba eső szarvasos szoborról eszembe jutott valami, amit muszáj volt lencsevégre kapni.

Az erdészutakon megtett hosszú kilométerek után a következő nevezetesség Pali betyár sírja volt. Becsületes nevén Mészáros Pál az 1800-as évek Robin Hood-i figurája volt, aki a Zselicben pártfogolta a szegény sorsúakat. 1860-ban egy tűzharc során veszítette életét azon a helyen, ahol aztán el is temették. Nyughelye ma turistautak viszonyítási pontjaként szolgál, akárcsak a mi számunkra is.

Az utolsó kilométerek tűntek a leghosszabbnak, ugyanis tudtuk, hogy már a közelben kell lennünk, mégsem sikerült megtalálnunk a helyes utat. Ennek az egyik oka az volt, hogy a GPS nem igazán ismerte a helyi ösvényeket, de a vendégmarasztaló sár sem könnyített a helyzeten. A tanyasi kutyák morgása azért elég motivációnak bizonyult ahhoz, hogy józan ösztöneinkre hallgatva irányba rakjuk magunkat, és ha tökön-paszulyon keresztül is, de végül is megérkeztünk Pacsérvisnyére. Örömünket az sem csorbította, hogy a Jelen sör nem volt hűtőhideg.

Hogy mit tud nyújtani Pacsérvisnye, amiért megérte ennyit tekerni, azt a következő bejegyzésemben fogom kifejteni.