Ha már a bejegyzésem címe is egy hajdan sikeresen vetített sorozatra utal, említsük meg kezdésként a még nagyobb kultusznak örvendő Szomszédokat. Ott az alapfelállás az, hogy a frissen átadott gazdagréti lakótömbökbe beköltöznek különböző családok, akikkel jó pár évadon keresztül van szerencsénk megismerkedni. Tulajdonképpen azon kellett volna szórakoznunk, hogy ki hogyan próbál boldogulni a magyar valóságban, legyen szó taxisról vagy mentőorvosról. A panellakások sajátosságából fakadóan az összes szereplő állandó interakcióban volt egymással, tehát nem csak az utcán, hanem a lépcsőházban és a liftben is meg kellett felelni a városi élet általános társadalmi elvárásainak. Na, pont ebből a világból igyekeztünk elmenekülni Áfonyával és fiaival a Zselicbe!

Az odautunk jó bringásokhoz méltóan kalandos volt, de hazafele sem maradtunk sportélmények nélkül. Ebben a pár sorban hagyjuk, hogy legalább az olvasó megpihenjen egy kicsit a kettő között, mert mi ugyan két napig nem tekertünk sehová, azt azonban túlzás lenne állítani, hogy ültünk volna a babérjainkon. A mesebeli dombok és erdők közé szóló meghívásunk ugyanis aképp szólt, hogy koszt és kvártély fejében segítünk a tanya körüli munkákban. Lehet, hogy bennünk van a hiba, de húsvét hétvégéjén ennél szebbet el sem tudtunk volna képzelni.

Kezdjük azzal, ahogy megérkeztünk Pacsérvisnyére. Mivel szó szerint jól elszórakoztuk az időt, bőven sötét volt, mire a környékre értünk. Zéró látótávolságban egyik földút olyan, mint a másik, ráadásul a GPS sem volt okosabb nálunk, ezért kóvályogtunk egy darabig a sárban, ami rendesen bele is kapaszkodott a kerekek és a sárvédő közé. A tanyasi kutyák ugatásának nem tudtuk, hogy örüljünk-e, mert mindenképpen arról árulkodott, hogy közeledünk a célhoz, mégsem volt felhőtlen a biztonságérzetünk. Aztán egyszer csak Áfonya ihletet kapott, és vumm, már szánkáztunk is le a domboldalról, tökön-paszulyon keresztül, mi pedig természetesen utána. Láss csodát: pikk-pakk a szállásunkat jelentő vendégháznál termettünk.

Nem tudom eléggé érzékletesen megfogalmazni, hogy egy városi ember számára mennyire idegen közegben találtuk magunkat. Jobb ötlet híján megpróbálom egy-egy jellemző példán keresztül bemutatni. Nyitásként elég, ha csak az első közös vacsoránkat említem a házigazdáinkkal. A felszolgált ételkülönlegességekről majd később szólok, viszont ami kapásból feltűnt - leginkább az asztalnál felmerülő témákból fakadóan, az a hétköznapok bosszúságaiban rejlő különbségek. Mert mi min szoktunk általában zsörtölődni? Hogy az orrunk előtt ment el a villamos; hogy a bolt vasárnap este már nincs nyitva; hogy a részegek épp a mi ablakunk alatt tivornyáztak, satöbbi-satöbbi. Ehhez képest itt se villamos, de még egy bolt se több kilométeres körzetben, a részegek helyett pedig inkább a vaddisznókra szórták az átkokat, amiért állandóan feltúrják a veteményest. Meg persze az erdészekre, akik mindezt tétlenül hagyják. Ezeknél már csak a róka megátalkodottabb: ki tudja, hány tyúkot vitt már el idén! Miközben azon filozofálgattunk magunkban, hogy ezek mennyire ismeretlen problémák a mi számunkra, már jött is a hír, hogy a vörhenyes gézengúz végre csapdába esett. Nesze neked, Vuk! Apropó: ha nálunk akad valami, amit nem tudunk magunk megcsinálni, máris tárcsázzuk a megfelelő szakembert. Itt sincs ez másképp, csak itt nem a mosógépszerelőt vagy az informatikust szalasztják, sokkal inkább a vadászt, akinek hivatali kötelessége a ravasz ragadozó szakszerű átsegítése az örök vadászmezőkre. Megjegyzem: mindenre mi sem voltunk kíváncsiak.

Másnap a hajnali napfelkelte fényében láthattuk meg, hova is érkeztünk valójában. A vendégház ugyan alapvetően téglaépület, mégis nagyon dominálnak a fa elemek már kívülről is, belülről pedig még inkább. A polcok, az ágyak, a székek, az asztal egytől-egyig fából vannak, ráadásul szemmel láthatóan házilag barkácsolva mindegyik. Persze aki ismeri a település modern kori történetét, az nem lepődik meg rajta annyira. Pacsérvisnye egy újratelepült község. A 90-es években több család is érkezett ide - jellemzően a fővárosból - azzal a nem titkolt szándékkal, hogy a társadalmi béklyók alól némileg felszabadulva kezdjenek új életet. A cél olyan házi gazdaságok kialakítása lett volna, melyek teljes önellátásra rendezkednek be. A koncepció jól hangzó, ám az idők során többen belesültek. Akiknél mi vendégeskedtünk, nyugodtan nevezhetjük ezen folyamat utolsó mohikánjainak, még akkor is, ha nem pont 100%-os az önellátás. Legyen mondjuk 90. Érdemes végiggondolni, hogy mi mennyi dolgot állítunk magunk elő, és mennyit veszünk meg készen. Lehet, hogy éppen fordított lenne az arány, bár még abban is lehet egy kis jóindulatú füllentés.

A birtok hatalmas területen fekszik, melynek kerítéséül dombvonulatok szolgálnak. Érdekesség, hogy a valamikori Pacsérvisnye főutcája is itt vág keresztül, erről a sorba rendezett villanyoszlopok árulkodnak. Mi autók helyett legelésző bocikat találtunk errefele. A nappali világosságban jobban szemügyre vehettük, melyik domboldalon gurultunk le előző este a tök sötétben. Nem csoda, hogy olyan sarasak lettek a biciklik.

Szállásadóink - egy házaspár - külön épületben élnek. A vendégházat és ezt a mondhatni főhadiszállást jó pár száz méter választja el, az összekötő földutakon közlekedni esős időkben pedig igencsak viszontagságos. Ottlétünk alatt sem úsztuk meg a csapadékot, mégis rendszeresen magunkra kellett vállalni a kirándulást egyik háztól a másikig, ugyanis itt kaptunk reggelit, ebéd és vacsorát.

A ház asszonya gyakorlatilag egyfeszt melegen tartotta a sparheltet, ami már önmagában kuriózum volt. Hát még amikor magam is kipróbálhattam a palacsintasütést a platnin! Hozzáteszem: az volt a legkommerszebb fogás a nyolc étkezés alatt. A teljesség igénye nélkül, ettünk kocsonyát, sült mangalica oldalast, hurkát, kecskekolbászt, de még medvehagymás pizzát is. Itt aztán nem férhetett hozzá semmi kétség: minden házilag előállított alapanyagokból készült. Öblítéshez én a zsíros házi tejet részesítettem előnyben. Két nap alatt szerintem három-négy litert biztosan megittam. A többiek különböző teákat és szörpöket fogyasztottak.

Na de beszéljünk komoly dolgokról is, mert ahogy a felvezetőben írtam: nem láblógatni mentünk a Zselicbe. Vendéglátóink hamar bizonyították, hogy az alku rájuk eső részét teljesítik (értsd: fűtött szoba, vetett ágy és terített asztal fogadott minket), mi sem maradhattunk szégyenben. Ráhangoló feladatul azt kaptunk, hogy egy 25-30 méter hosszú kerítést bontsunk el. Bár a közfelfogás úgy tartja, hogy rombolni mindig egyszerűbb, mint építeni, mégsem állíthatnám, hogy verejték mentesen teljesítettük a küldetést. A tartó cölöpök jó mélyen és jó rég óta le voltak helyezve az anyaföldbe, egyes esetekben nem volt elég a nyers erő, a kreativitásunkra is szükség volt. Igaz, hogy nagyon élveztük, hogy a választások előtti kampánypropaganda itt nem ér utol minket, mégsem hagyhattam ki a poént, mikor Áfonyát és fiait munka közben fotózgattam: "Együtt bontanák le a kerítést!"

A másik ránk bízott projekt a nagyistálló rendberakása volt, ami alatt megértettem, mit is jelent a kifejezés: kiganézni. Bizony-bizony, már az első lapátvágások során nyilvánvaló vált, hogy a betonos padló fölé több tíz centi szerves anyag halmozódott fel az idők során, ezt kellett nekünk kívülre tessékelni. Szó se róla, fasza kis manufaktúrát alkottunk: Áfonya és Patrik lapátoltak, én hordtam a talicsikát, Kevin támasztotta a vasvillát. A nap végén - ahogy mondani szokás - nem maradt szar se.

Két műszak között pihenésképp vagy átugrottunk a kecskékhez bulizni egy kicsit, vagy a völgyben kutattunk medvehagyma után. Igen, nekünk ezek szolgáltatták a kikapcsolódást!

Túlzás lenne robinsoni kiruccanásnak nevezni ezt a pár napot a visnyei kecsketanyán, mégis: minden városi gyereket beutalnék egy-egy ilyen víkendre kötelező jelleggel. Csak, hogy tudják: így is lehet. Nem állítom azt, hogy ez a mindennapi boldogulás legnagyszerűbb formája, de mégis egy alternatíva a sok-sok lehetséges közül. Személy szerint azt a tanulságot vontam le az ott töltött időből, hogy egy csomó fölösleges dolog vesz minket körül, viszont rengeteg mindent elő tud állítani az ember saját maga számára. Ottjártunk óta már eltelt pár hónap, de azóta is, ha elmegy épp az orrom előtt a villamos, vagy ha a korán bezáró bolton bosszankodom, csak felidézem magamban a zselici kalandokat, és mindjárt más színben tűnnek fel a bosszúságok.