Az alapos túrázó jól felkészül annak a vidéknek az útvonalaiból, látnivalóiból, ahová éppen tart. Hadd mondjam el (vagy inkább írjam le), hogy a Tisza-tó és környéke ilyen tekintetben szemlátomást felszálló ágban van: nagyon kezd minden elemében a turizmusra apellálni, és egy percre sem volt az az érzésünk - mint az országban oly sok helyen, hogy magunknak kell fölfedezni az attrakciókat. Sőt, szinte ezüsttálcán kínálták magukat. A most bemutatásra kerülő Tiszavirág-tanösvény reklámanyaga is lépten-nyomon szembejött velünk, mi pedig nem tértünk ki a lehetőség elől. A berekben való túrázás után azért körülnéztünk Tiszafüred városában is.

Kétnapos tavaszi szüneti vakációnk első napját Kiskörén kezdtük, erről az előző bejegyzésemben olvashattok. Szerencsére olyan jól sáfárkodtunk az idővel, hogy a délutánra különösebb zsúfoltságérzet nélkül be tudtunk iktatni egy újabb kirándulást. Szóval elfoglaltuk a poroszlói szállásunkat, majd az ebéd elfogyasztása után ismét autóba pattantunk. Célunk a Füreddel gyakorlatilag egybenőtt Tiszaörvény települése volt.

Közvetlenül a Tisza-tó mellett parkoltunk le, majd a gáton elindultunk a Szabics-kikötő felé. Az elnevezés nem árulkodik eléggé arról, mennyire sokrétű funkciót lát el ez a helyszín. Természetesen hajók és csónakok otthonául szolgál elsősorban, ezért kikötő. Egyébként mi is emiatt jöttünk ide, ugyanis a kalandos Tiszavirág-tanösvény - ami tényleg minden évszakban megtekintésre érdemes - innen érhető el vízi úton. Emellett számos más tematikájú hajótúra állomása is a Szabics-kikötő. De azok sem csalódnak, akik horgászni vagy kempingezni térnek be ide.

No igen, így május közepén (főleg, hogy a nyár a vártnál hamarabb beköszöntött) könnyen tudok mosolyogni ezen a képen... ott a helyszínen nem találtuk ennyire viccesnek. Még a műanyag szárnyasok is ki kérték maguknak ezt az időjárást, élő társaikról nem is beszélve.

Ami azt illeti, kicsit csalódottak is voltunk, hogy az évszaknak megfelelő körülmények helyett hófoltokat és kopasz fákat látunk mindenfele, de a révkalauzunk megnyugtatott: most is érdemes lesz átnézni a tanösvényre. Hittünk neki, és nem csalódtunk.

Évivel megint hamar kiütközött az érdeklődésbeli különbségünk. Ő az élővíz-csatorna bűzére kapta fel a fejét, és máris a dolgozó baktériumok fölött filozofált. Később azért megnéztük közösen is az első állomását a tanösvénynek, ahol a gyékényszövésről és fonásról kaphattunk egy kis ízelítőt. Olyan fogalmakkal gazdagodhattunk, mint a kópic vagy a kupujka. Ezek mind gyékényből készült tárgyak, melyeket jellemzően cigány emberek készítettek a Közép-Tisza vidékén, nagyjából az 1960-as évekig.

Azért a csatorna nem csak a bűzéről maradt emlékezetes, nagyon fotogén is volt a maga nemében. 

A következő állomáson egy gyors halismereti társasjátékban vehettünk részt. Évi amúgy is éppen túl volt a horgászvizsgáján, gyorsan le is vezényeltem neki egy szintentartó tanfolyamot. Mi sem természetesebb, hogy sikeresen abszolválta.

Nem sokkal később szembe jött velünk egy kilátó (később aztán volt még belőle néhány). A térkép tanúsága szerint innen a Borzonat nevű belső tóra láthattunk rá. A látvány felemelő volt még akkor is, ha tudtuk: pár héttel később itt zöldellő nádast és békésen andalgó vízi madarakat találtunk volna.

Ezen a vidéken tényleg minden önmagára reflektál. Úgy ahogy vannak belső tavak a Tisza-tavon belül (tó a tóban, vicces, nem?!), úgy van egy tanösvény a tanösvényen belül. Ha visszagörgetsz a térképhez, akkor láthatod, hogy a Tiszavirágról indul észak-kelet fele egy másik, Örkényi Pákász névre hallgató tanösvény is. Az útvonal legnagyobb poénja egyértelműen itt leledzik. Elsőre nem is értettük, hogy a továbbhaladásunkat gátló mocsárnak hogyan jutunk át a túloldalára, aztán hamar észrevettük a csigára ráhelyezett köteleket, annak a túlsó végén pedig a csónakot.

Következhetett egy kis türelemjáték, mert már odaúton is lassan siklott a vízi jármű, visszafele - utasoktól terhelve - meg aztán pláne. Nem baj, legalább a menet közben lőtt fényképek nem mosódtak el. Az élmény egyébként fantasztikus, még rajtam is gyermeki lelkesedés lett úrrá.

Minden csak nézőpont kérdése. Ugyan biztosan sokat veszítettünk azzal, hogy nem a főszezonban érkeztünk, viszont úgy barangolhattunk a berekben, hogy gyakorlatilag egyetlen emberi lénnyel sem találkoztunk. Ez nagyban erősítette a pákász-életérzést. A másik előnye az időzítésünknek, hogy az olvadó hónak köszönhetően igazi mocsárkalandban részesültünk, ahol minden egyes lefektetett deszka aranyat ért. Mit nekünk Rám-szakadék?!

Néhol azért akadtak nehézségek, főleg kitalálni, hogy merre is folytatódik az út, mert sokszor nem volt egyértelmű. Rég járhatott erre emberfia, ezért nagyon a lábnyomokra se tudtunk támaszkodni. Szerencsére azért időközönként megerősített minket egy-egy információs tábla, hogy jó az irány.

Később aztán ráakadtunk a Tisza-tavi Matula bácsi tanyájára. Sajnos a rozsdás bográcsban csak esővíz gyűlt, és a ladikkal sem juthattunk volna messzire. A nádkunyhó viszont egyben volt, és egyébként érezhetően melegebb volt odabent pár fokkal, mint szabad levegőn. Azért szerettük volna hinni, hogy a szállásunkon is elkezdett dolgozni a gázkonvektor, de most már volt legalább egy B-tervünk is.

A patkó alakú útvonalból következik, hogy előttünk állt még egy átkelés a mocsáron. Így legalább Évi is kicsit révkalauzkodhatott. A túloldalon jókora hókupac várt arra, hogy az összegyűjtött sártól megszabadulhassunk.

Egyébként összességében elmondható, hogy a tanösvények jól ki vannak találva és megfelelő minőségű az infrastruktúra is, gondolok itt a kilátókra, állomásokra, hidakra stb. Persze, ha a kényelmes és a kalandos között választani lehet, akkor nem mindig egyértelmű, hogy melyikünk melyik mellett teszi le a voksát.

A göbei belsőtónál szinte a tansövény végére értünk. Itt újabb kilátóról csodálhattuk meg a panorámát, melyben ezúttal sem volt kifogásolni való. Legfeljebb a madarak hiánya. Indokolt hát a közhely: ide még vissza kell néznünk. Az utolsó képen a feliratot nem én szerkesztettem oda, ez is a kilátó része.

Végezetül még szemügyre vettük a tó partján felállított halászkunyhót, ahol a mesterséghez elengedhetetlen szerszámok voltak kiállítva, méghozzá elég jó minőségben. Fel is vetődött bennem a kérdés, hogy nem lopták még el ezeket, aztán rájöttem: a Tisza-tó közepéről, egy szigetről hogyazistenbe lehetne hazavinni?! Annak tudatában, hogy minden négyzetméterét megcsodáltuk a tanösvényeknek, elindultunk vissza a kikötőbe. A vízi taxi hívása nem telefonon történt, itt még a hagyományos módszerek működnek: ugrálva és két kézzel integetve lehet jelezni a túloldalra az utazási szándékot.

Korántsem volt arról szó, hogy véget ért volna a nap. Nem mentünk túl messzire, Tiszafüred központjában hagytuk a kocsit. A neve is árulkodik róla, hogy elsősorban a strandjairól elhíresült településről van szó, ezért még inkább  kíváncsiak voltuk arra, milyen arcát mutatja egy ilyen télbe hajló márciusi napon. A Pepsi-torony - azt gondolom - alapjaiban határozza meg a városképet. Hogy ez mennyire helyénvaló, arról már lehetne vitatkozni. Nem fogok. Viszont a Termál Kemping házfalra festett logójára szintén felhívnám a figyelmet, ami egy kis virtuális időutazásra nyújt lehetőséget.

Elsétáltunk a Tisza-tó partjára is, ahol egy nagyon impozáns, rendezett parkot találtunk, a csücskében egy kilátóval. Őszintén szólva nem másztunk fel rá, mivel ebből a műfajból aznap már a sokadik volt, és igazából elég fáradtak is voltunk már. Győzött a lustaság. De ti ne hagyjátok ki, ha arra jártok!

A parton továbbsétálva megtaláltuk a strandot. Valamikori emlékeimben ez egy olyan helyként maradt meg, ahol egy törölköző nem sok, annyit nem lehet lerakni a földre, olyan sokan voltak. Most jóval kietlenebb látkép fogadott minket, a víz pedig háborítatlan volt.

Hogy mi hiányzik még a blog szellemiségét tükröző településbemutatásból? Bizony a vasút. A helyi indóházat ezúttal sem hagyhattuk ki (nem Évin múlott), bár maga az épület nem különösebben emlékezetes, amolyan igazi szocreál stílusú. Az azért örvendetes, hogy a Karcag - Tiszafüred vasútvonal megépítésének századik évfordulójára megemlékeztek annak idején. Mindez 1996-ban történt.

Ottjártunkkor összetalálkozott a múlt és a jelen. Amíg én a Nyalóka becenévre hallgató, 1984-ben kiállított gőzössel pózoltam, addig befutott a Debrecenből Füzesabonyba tartó személyvonat is.

Nem szeretnék senkit további közlekedési képekkel untatni, ezért a szomszédos buszállomáson készült fotókat már nem osztom meg. Befejezésül - és az értünk aggódóknak - megnyugtatásul leírom, hogy a szállásunkat sikerült éppen annyira felfűteni, hogy már csak a bútorok és a parketta sugározták a hideget, de azért az éjszakát sikerült átvészelnünk. Kellett is a pihenés, hiszen másnap Poroszló felfedezése várt ránk. Részletek hamarosan!