Ha nem is az Óperencián vagy az üveghegyen túl, de tényleg szinte a világ végén található egy apró-pici település, ami gyerekkorunk mesés atmoszféráját idézi. A szerb-román-magyar határtalálkozás mellett elterülő Kübekháza már tavaly is kellemes benyomást tett ránk Évivel. Erről - blog híján - még a saját Facebook-falamon számoltam be, azonban a 2018-as év első igazi tavaszias időjárása jó indokul szolgált, hogy felfrissített képtárral reklámozhassam ezen fórumon is a falut és környékét. A nemes küldetésben idén több asszisztensem is akadt, összesen négyen osztoztunk az élményekben.

Ahogy a térképen is látható, a túránk - ami végül majd 50 kilométeresre duzzadt - Szegedről vette kezdetét. Mi Évivel az óvárosból indultunk, de rövid úton a Belvárosi hídra értünk, hogy Újszeged felé vegyük az irányt. A hőmérséklet kifejezetten kellemesnek mondható volt, nem igazán hűlt le éjszaka a levegő, ami valószínűleg nagyrészt a sötét fellegeknek volt köszönhető.

A Tisza túloldalán már nem sokáig maradtunk kettesben. Kollégám, Margó és férje, Lajos csatlakoztak a kiránduláshoz.

Innen már nem lett volna túl bonyolult úgymond célegyenesbe fordulni, de szerencsére tudtam egy hosszabb utat. A már-már unalomig bejárt fő csapásirányok helyett Szőreg kis utcácskáit vettük igénybe. Az autós forgalom nullához közelített, így remek lehetőségünk nyílt tekerés közben megtárgyalni az élet nagy dolgait... és persze szelfizni is. 

Vasút-mániákus rovatunk következik. A kübekházi úton Szeged közigazgatási határánál keresztül fut az Újszeged - Mezőhegyes - Békéscsaba vasútvonal, itt fényképeztem a lejjebb látható épület. Elsőre nem tudtam, hogy őrházat vagy vasútállomást fotózok, otthont derült ki, hogy mindkettőt. Eredetileg nem volt személyszállítási funkciója, azonban az 1942-es menetrendkönyben már "34-es őrház" megállóhelyként szerepelt. Az utolsó vonat a 60-as években állt meg ezen a helyen, akkor Szőreg-Újtelep néven futott.

A következő kilométereket csak úgy faltuk a kedvező időjárási körülmények és a kiváló minőségű aszfalt jóvoltából. Ez utóbbit egyébként tavaly óta hozták rendbe. A falu határában mondhatni tárt ajtókkal vártak minket, melyen az "Isten hozott" felirat szerepelt magyarul és németül is. A településtáblánál hasonló a szisztéma, nem véletlenül. Kübekházára az egyre fogyó magyar népesség helyére az 1850-es évektől kezdve folyamatosan sváb családokat telepítettek le. Számuk a második világháború idejére meghaladta a százat.

Az út jobb oldalán álló első épület falán díszelgő felirat szerint jól tettük, hogy eljöttünk. Mi Évivel ebben már biztosak voltunk, Margóék még csak sejtették. A szóban forgó faház egyébként Kübekháza egyik nevezetessége,  a Pajta Galéria.

Leparkoltuk hát a kecskéket, hogy alaposabban szemügyre vegyük a tákolmányt. A falakon belül helytörténeti kincsek sorakoztak, az elnevezéssel ellentétben nem csak fényképek formájában, bár azokból is akadt bőven. A pajta közepén félig megrakott szekéren pózolt egy házi tyúk, ami már jó ideje nem kotkodácsol, de egyéb mezőgazdasági és "retro" háztartási ügyűr-mütyűrök is helyet kaptak a kiállításban.

Én történészként a Kádár-címerrel ellátott abroszhoz, edzőként a serlegekhez, pedagógusként az egykori kübekházi tantestülethez vonzódtam.

A pajtából kilépve az a különös érzés fogott el, hogy valaki néz. Nem tévedtem olyan nagyot. A mellettünk lévő ház vakablakában egy cicussal akadt össze a tekintetem. Valószínűleg azt várja, hogy mikor fog a tyúk leröppenni a szekérről, hogy lecsaphasson rá. Gyanítom, hogy legközelebbi jöttünkre még mindketten ugyanott lesznek.

A pajta felfedezése után ismét nyeregbe pattantunk. Még mindig csak az első keresztutcánál jártunk, de egyértelműen hatalmába kerített minket egy jóleső érzés: ennek a falunak van gazdája. Minden jel arra utalt, hogy a helyiek büszkék kübekházi mivoltukra, és nem kértek a sablonos megoldásokból. Erre jó példák az itt található buszmegállók is, melyek szintén eltérnek a jól megszokott paraméterektől.

Az igazsághoz hozzátartozik, hogy sok mindent el lehet mondani Kübekházáról, de azt éppen nem, hogy óriási történelmi múltra tekintene vissza. A török uralom alól való felszabadítás után egy hatalmas, lakatlan kincstári birtok terült el ezen a vidéken, ennek a benépesítése 1843-ban kezdődött el, amikor is Kübeck Károly gróf (teljes nevén: Karl Friedrich Freiherr Kübeck von Kübau) kertésztelepeket hozott létre. Azóta is őrzi a falu az akkor kialakított sakktábla-szerű utcaszerkezetét. A legfőbb termény ebben az időszakban a dohány volt. Az alapításra emlékező plakátok idén már nem díszelegtek, ezért tavalyi fényképekkel rukkolok elő.

A falu további nevezetessége a Károly-ház. Erről annyit tudok bizonyosan, hogy ma rekreációs központ működik benne, de erős a gyanúm, hogy Kübeck gróf egykori rezidenciájáról van szó. Sajnos sem a helyszínen, sem az interneten vizsgálódva nem találtam ennél konkrétabb információt. A szakavatott olvasók kommentjeit ezúttal is örömmel veszem. És ha még mindig nem sikerült volna meggyőznöm mindenkit arról, mennyire Grimm-mesébe illő ez a település, akkor hadd osszak meg egy fényképet a helyi szolgáltatóházról. Ottjártunkkor Jancsi éppen valakivel chatelt az udvaron, amíg Juliska a házban serénykedett. A gonosz boszorkánnyal nem találkoztunk.

Nekünk nem titkolt úti célunk a helyi kézműves manufaktúra volt, ami 2017-es kirándulásunkkor még félkész állapotát mutatta, azóta viszont ódákat zengett róla a szájhagyomány. Az épület már küllemre igen megnyerő és természetesen tökéletesen illeszkedik abba a miliőbe, amit a falu egésze áraszt. Külön kiemelném az ajtóban strázsáló fa-hóembereket. Nagyon kíváncsiak voltunk, mit találunk az épületen belül.

Naná, hogy az egyszervoltholnemvolt-világ giccses elemeitől odabent is tátva maradt a szánk. Ráadásul egy születésnapi rendezvény miatt még lufikkal is teletűzdelték a helységet.

A manufaktúra egyébként elsősorban sváb ételkülönlegességekkel várja vendégeit, de pizzákból is változatos a kínálat. Mi a szomszéd asztaltársasághoz képest csak csipegettünk, de a lekvárral töltött croissantra nem bírtam nemet mondani.

Egy kisebb szieszta után újra biciklire szálltunk, majd elhagytuk a települést. Ha már itt tartunk: a svábokra is hasonló sors várt, csak ők nem önként és dalolva tették mindezt. A Rákosi-rendszer idején rendszeres és módszeres kitelepítéseknek rengeteg helybéli család látta kárát, sokakat örökre elválasztottak egymástól. Ennek állít emléket a falu templomában elhelyezett kőtábla, melyet 2000-ben maga Habsburg Ottó leplezett le. Minden bizonnyal ő volt Kübekháza leghíresebb látogatója, eme tényt pedig mi is kénytelenek vagyunk elfogadni.

Hazautunkon még az eddigieknél is jobban pártoltak minket a körülmények. A napsütésnek hála megszabadulhattunk egy-egy réteg ruhától, Klárafalva után pedig végig jó minőségű bicikliúton közlekedhettünk, így Deszken is villámgyorsan átsuhanhattunk, mielőtt visszaértünk volna Szegedre. A beszámolót és a fotósorozatot mégis egy kübekházi képpel zárom: az egyik utcán elhelyezett transzparens arra próbálja ösztökélni az arra járót, hogy költözzön a településre. Őszintén szólva, a faluban látottak engem sokkal inkább meggyőztek, és biztosan nem ódzkodnék annak a lehetőségétől, ha hozzám vágnának itt egy lakáskulcsot. Amíg viszont ez nem történik meg, addig marad a turistáskodás. A hármashatárnál elhelyezett emlékkövet például idén sem sikerült felfedezni a járhatatlanul saras mezőgazdasági utak miatt. Szóval már egy jó indokunk van, hogy miért kell még ide feltétlenül visszanéznünk.