A nógrádi vár fáklyás menetnek ható meghódításának másnapján egy merészebb kalandba vágtunk bele kollégáimmal és hozzátartozóikkal. A cél nem kisebb volt, mint a tőlünk észak-nyugatra magasló hegység, a Börzsöny legmagasabb pontjának meghódítása. Talán nem számít szerénytelenségnek, ha azt mondom, hogy a túra során készült fotósorozat kifejezetten látványos lett, ezzel együtt az a véleményem, hogy csak részben adja vissza azt a felemelő élményt, amit ez a 16 kilométer nyújtott számunkra. Ugyan a természeti szépségek sokszor kellemetlenséget is okoztak, mégsem erről maradt emlékezetes a nap. Sokkal inkább arról, hogyan változtak az időjárási körülmények hegyek és völgyek között. Gyakorlatilag -  a nyár kivételével - minden évszakhoz volt szerencsénk egy rövid időre.

Telelésünk krónikája nem lenne teljes, ha elhallgatnám a szálláson történtek kiemelkedő eseményeit. Margóék már jó előre szabadkoztak, hogy ők kifejezetten "öregesen" szoktak bulizni, az éjszakai tivornyázás helyett inkább a csináld magad retro mozit részesítik előnyben. Ottlétem egyetlen estéjén az Én kicsi falum című csehszlovák műremek került vetítésre. Ha ezt jelenti az "öreggé" válás, akkor én nem fogok félni tőle! Rég szórakoztam már ennyire olyan filmen, melyben kvázi nem történik semmi.

Az éjszakai élet végül folytatódott, de már nélkülem, ugyanis a film végfőcímének környékén már elbóbiskoltam. Hajnalban viszont kipihenten keltem. Amíg a többiek szundítottak, addig készítettem pár fotót az ébredező Berkenyéről, illetve egy BZmot is lencsevégre akadt.

Aztán előbb-utóbb mindenki magához tért, és sebes készülődéshez fogott, hiszen a táv adott volt, amit még világosban teljesíteni kellett. A reggeli után kocsiba pattantunk, de csak a közeli Diósjenőig gurultunk, ahol egy meglepetésszerű igazoltatás után megkezdtük a hegymászást (a rendőri intézkedés érdekessége, hogy amíg a zsaruk öt feddhetetlen múltú túrázóval voltak elfoglalva, addig egy másik autós a tiltó tábla ellenére behajtott az erdész úton. Az urak csak legyintettek). Mintha csak számítottak volna itt a jöttömre, a "Tisztelt Kerékpáros" megszólítást legalábbis magaménak éreztem. Úgy tűnik, két keréken is érdemes lesz ide visszanézni.

Az eddigi képeken is jól látható, hogy milyen nyálkás időben volt részünk a nekirugaszkodásig. Egyrészt érdekelt minket, hogy a kirándulást mennyire fogjuk megúszni szárazon, másrészt izgatottan vártuk, hogy fogunk-e havas tájakkal találkozni. Utóbbi kérdésre a válasz szinte pár lépés után megérkezett: alig emelkedtünk néhány métert, máris hólepte lépcsőkön tiporhattunk végig.

Mint egy jó videojátékban, úgy ezen a túrán is minden egyes szakaszon egy-egy új akadályt kellett leküzdeni. Alighogy túlestünk az első meredek kaptatón (volt még belőle néhány), a következő lejtőn már a jégpáncélba burkolózott  utakkal kellet szembenéznünk A hegyoldalról lefolydogáló csapadék a csupasz földön gyönyörűen megfagyott, tanácsos volt inkább a havas faleveleken átgázolni. Persze egyesek szeretnek veszélyesen élni.

A következő kihívást a medréből kilépő patakon való átjutás jelentette. Legtöbbünk a logikusabbnak tűnő farönköket választotta segítségül, Lajos viszont most is különutas volt. Ilyen az igazi bizalom: ő hitt a cipője vízhatlanságában.

Már 800 méteres magasságig emelkedtünk, amikor különös jelenségre lettünk figyelmesek. Mintha csak valami elhagyatott erdei strand medencéi terültek volna el előttünk. Szerencsére megtaláltuk a közelben az idevonatkozó tájékoztató táblát, miszerint egy elpusztult uradalmi kastély romjait láthattuk. A nyír réti vadászkúriát valószínűleg az 1800-as évek végén építették. Ekkor épült ki a Diósjenőtől odáig haladó úgynevezett Ételhordó út, melyen a ház ellátottságát biztosították. Ma ez a zöld jelzésű turistaútvonal, melyen mi is eljutottunk idáig. A ház a világháború viszontagságait még túlélte, azonban 1950-ben tűzvész áldozata lett, máig tisztázatlan körülmények között. Az alapzatul szolgáló terméskövek jelentős részét a diósjenői polgárok elhordták, felhasználva azokat új házaik építésekor.

Rövidke lejtő után egy tisztásra értünk (gondolom ez lett volna a kastély nevét viselő Nyír-rét), majd ismét fölfelé vitt az utunk, ezúttal már közvetlenül a hegy legmagasabb pontjára, Csóványosra.

A bevezetőben céloztam rá, hogy az utunk során az évszakok csatájának is tanúi lehettünk, hát itt a tél fogadott minket, méghozzá a szibériai fajtából. A köd és a fagy még hagyján volt, viszont - lévén, hogy kikerültünk a környező magaslatok óvó szorításából - az erős szél még tovább csökkentett az amúgy sem túlságosan magas hőérzetünkön. A hegycsúcs fő attrakciója a kilátó lett volna, viszont a fotókon is szembetűnő köd miatt nem túl sok értelme lett volna fölmenni a tetejére. Az építmény arra mindenesetre jó volt, hogy fedett helyen teázhassunk, és közben megismerkedjünk kicsit a Börzsöny történetével. A kilátó lábánál elhelyezett információs táblákból tudjuk, hogy Csóványos hazánk huszadik legmagasabb hegycsúcsa. Elnevezése jó eséllyel azokra a szokatlan időjárási viszonyokra utal, melyekből mi is kaptunk egy kis ízelítőt. Őseink már nálunk jóval korábban megfigyelték a hegy felhőképző szerepét, azért nevezhették el az oly gyakori felhőcsóvákról a csúcsot. Az itt felépített 1978-as, 26 méter magas vasbetontorony eredeti funkciója szerint földmérési pont, később rendeltek hozzá turisztikai szerepet is. Nem messze Hazajárós matricával fémjelzett geoláda is található.

A toronytól egy köpésnyire található egy érdekes történelmi emlékmű. Köztudott, hogy az 1914-ben kitört nagy háborút (sokáig csak így emlegették, mivel nem tudták - vagy legalábbis remélték, hogy nem lesz folytatása) szokatlan lelkesedéssel fogadta az általános közvélemény. Nem úgy az Újpesti Természetbarátok egyesülete, melynek tagjai béketúrával tüntettek a folyamatban lévő világégés ellen. Ennek az eseménynek az emlékét sikerült kissé remegő kézzel lefotóznom egy sziklaszirtnél. Mi tagadás, hideg volt.

Tulajdonképpen nem sok minden indokolta, hogy a tényleges úti célunknál, Csóványoson túl sok időt töltsünk el, ezért a teázgatás befejeztével elindultunk vissza Diósjenő felé, ám most egy másik irányba. Néhány méter ereszkedés után azonban ismét meg kellett állni, mert nem mindennapi természeti jelenségnek lehettünk tanúi. Elsőre én sem tudtam mit beszélek, azt mondtam a többieknek, hogy a vicces, ahogyan a bazalt ránőtt a fára, pedig nyilvánvalóan fordítva történt. Kicsit közelebb lépvén is nehéz volt megállapítani, hogy hol ér véget a kőzet és hol kezdődik a növény.

Egyébként a gyaloglás ezen szakaszában az országos kéktúra útvonal 17. szakaszán haladtunk. Egy tisztáson újabb látnivalóba botlottunk, mely a Foltán-keresztben realizálódott. Foltán János erdőőr az 1880-as években falopáson kapott két szokolyai lakost, azonban a tettenérés tragédiával végződött. Az információk ellentmondásosak, egyik verzió szerint a baltával agyonütött Foltán holttestét a helyszínen találták a bűntény másnapján, a másik variációban a patakból halászták ki a kutyák napokkal később, mindenesetre tény, hogy a szomorú mementónak már 1890-ben emléket állítottak, ezt újították fel 2005-ben. 

Talán feltűnt a kedves olvasónak, hogy a hegycsúcson tapasztalt sarkvidéki időjárás a Foltán-keresztnél már nyomtalanul eltűnt. Kifejezetten tavaszias lett a hangulat, pedig nem a világ másik végén, csupán 1-2 kilométerrel odébb lyukadtunk ki. Aztán a folytatásban érdekes módon nem a nyár következett, inkább a télbe tértünk vissza, no de nem túl hosszú időre, mert kicsivel később az ősz színeiben gyönyörködhettünk. A patak újbóli keresztezésekor ismét a tavaszra hajazott a környezet. Szeszélyes módon használja a természet a naptárat, annyi szent.

Az utolsó kilométereken még dagonyáztunk egy keveset az út sarában, amit aztán igyekeztünk nem behordani az autóba, több-kevesebb sikerrel. A nap elején kitűzött célunkat viszont elértük: megmásztuk a Börzsöny legmagasabb pontját, ráadásul körtúra keretein belül, sok-sok természeti és ember-alkotta látványossággal megspékelve. És még bőven sötétedés előtt sikerült befejeznünk a túrát.

Este elbúcsúztam Berkenyétől, de csak testben. Lélekben ottmaradtam a hegyes-dombos vidéken, melyben Mikszáth idevágó kisregénye, A vén gazember is segített. A főhős a cselekmény közepén szintén a Vácon keresztül utazott Pestre a Börzsönyből, igaz nem vonattal.