A 2017-es esztendő lehetne számomra akár a Vajdaság éve is. A most tárgyalt kiruccanással együtt összesen nyolcszor néztem át idén a déli szomszédságba, ebből ötször két keréken. A külföldi utazások mindig sajátos izgalommal járnak, még akkor is, ha mindössze tizenöt kilométert kell megtenni a határig. Van az egészben egy apáinktól átvett romantikus életérzés: az utazás kalandja, a dekkolás a sorompónál, a külföldi árukincsek felfedezése, azok beszerzése minél olcsóbban, és az ösztönös gyomorgörcs hazafele a vámosok láttán. Ugyan a határhelyzet a rendszerváltás óta sokat és sokszor változott, és meglehet, hogy a romantika a rendszerből elveszett, de a lelkünk mélyén visszük tovább ezeket a mára indokolatlannak tűnő beidegződéseket.

Kedves kollégám, Margó és férje, Lajos voltak, akik ez alkalommal osztoztak velem hóbortomban és az ezzel járó kilométerekben, melyek száma a nap végére összesen 85-re rúgott. Szeged-Szentmihály felől közelítettük meg a röszkei átkelőt, majd egy nagyon gyors igazoltatás után suhantunk volna tovább Palics fele. A kijelentés azért feltételes, mert a gördülékeny utazásunkat igencsak hátráltatta az erős szembeszél. Nem baj - gondoltuk, milyen jó lesz hazafele, amikor majd hátulról fog támogatni minket. Addig azonban meglehetős küzdelem jellemezte a túránkat, de a légmozgásnál csak mi voltunk kitartóbbak, mindössze egyszer álltunk meg pihenni úticélunkig, méghozzá a horgosi csárda elhagyatott épületénél.

A mai bringás esemény apropója egyébként egy egyszerű bevásárlás volt, de higgyétek el: csak a Jelen sör miatt érdemes lenne ennél többet is biciklizni, de persze más finomságokkal is feltankoltunk. Az itt kapható Cipiripi nevű mogyorókrém például valamivel olcsóbb, mint a Nutella, viszont legalább olyan fenséges, édesszájúaknak kötelező! A szépen megpakolt táskákkal a palicsi tó parkjába vonultunk. Margó megpróbált egy olyan szelfit készíteni, amin mi is, és a biciklik is rajta vannak, de nem igazán akart összejönni. Én mindössze ennyit tudtam tenni az ügy érdekében.

Azon kaptuk magunkat, hogy a táskákat kicsit túlterheltük, ezért muszáj volt keresnünk egy padot, ahol leülhetünk, hogy a beszerzett zsákmányból kicsit fogyasszunk. A választásunk a képen látható fehér ülőalkalmatosságra esett, és amint az a feliratból kiderült: ezt még Miráék sem bánják.

Ettünk, ittunk és természetesen készítettünk néhány képet az őszi színekben pompázó ligetről. Nagy meglepetésemre még egy vonatot is sikerült lencsevégre kapnom, bár egy síndöcögénynek aránytalanul jobban örültem volna.

A pihenő után áthaladtunk a szépséges őrtorony alatt, majd Királyhalma felé vettük az irányt. Ez ugyan kisebb kitérőnek mondható, de nem akartunk ugyanazon az útvonalon visszajönni, inkább körbementünk.

Ásotthalom fele az átkelési lehetőség nem lehet túl régi, az én 2011-es térképem például nem is jelöl erre kiépített utat. Azóta szemmel láthatóan felfedezték maguknak az emberek, mert temérdek autó várakozott vasárnap délután a sorompó előtt, szerintem egy jó hatvan perces pauzával számolhattak. Így jártak, miért nem jöttek biciklivel?!

Alig értünk Magyarországra, máris valami emlékpark szerűségbe botlottunk. Sajnos ennél közelebbit már csak otthon tudtam meg a helyről, mert az alacsony kerítés ellenére nem kockáztattuk meg az illetéktelen behatolást. Az internet tanulsága szerint a titoista partizánakciók áldozatai előtt tisztelegnek a kihelyezett táblácskák. A folytatásban Mórahalom felé vettük az irányt a pompázó színekben tetszelgő lombkoronák alatt.

Szegedre a repülőtér felől értünk vissza, ahol most is nagyüzem volt. Azt nem mondanám, hogy az időjárás kifejezetten támogatott volna minket, de nem is tudott megakadályozni. Az utolsó szakaszon azon gondolkoztam, hogy vajon kijutok-e idén kilencedjére is Szerbiába. A válasz megadására szűk két hónapom maradt, az mindenesetre biztosnak tűnik, hogy nem a jövő hétvégén derül erre fény, mert arra az időpontra már más terveim vannak. De erről majd később!