Aki ismer, vagy csak rendszeres olvasója a blogomnak, azt gondolhatná, hogy erre a világra is biciklivel érkeztem. Tény, hogy az anyaméhtől számított, szintezésektől sem mentes, változékony minőségű és kitáblázatlan utat csak hosszú órák alatt sikerült megtennem, de kerékpárról itt még szó sem volt. Hogy pontosan mikortól datálható az én mániákusságom?

Az alapokat szüleim fektették le: anno az óvodába is gyereküléses brinyóval kísért édesapám, és nagyon büszke voltam magamra, amikor már önállóan közlekedhettem mellette. Hogy ez így lehessen, azért édesanyámnak lehetek hálás, mert ő kocogott velem az utcán a seprűnyéllel megtámogatott kerékpárt vezetve. Az általános iskolai évek úgy teltek el, hogy késő tavasztól kora őszig állandóan úton (vagy inkább járdán) voltunk öcsémmel, bár ekkor még nem a kilométergyűjtés volt a cél. Az új gimis osztálytársaim is már egy olyan Blahó Bencét ismertek meg, aki ha teheti, mindenhova biciklivel megy. Ezzel együtt elmondható, hogy Budapest közigazgatási határait nemigen hagytam el. A történetben a fordulópontot az az esemény hozta, amikor megismerkedtem Áfonyával. Ez a meghatározó nap idén májusban volt éppen kerek tíz éve, ennek tiszteletére született meg ez az írás.

Még a tripla X-hez közeledvén is furcsa belegondolnom, hogy vannak olyan évtizedes emlékeim, melyeket tisztán elő tudok idézni. Egy este apum mesélte otthon, hogy a gyár sportegyesületének megszületett a kerékpáros szakosztálya, és már ki is lett tűzve az első túraidőpont, melynek úti célja a vácrátóti arborétum. Ki kellene próbálni, gondoltuk. Ennek fényében Dani, Apu és én megjelentünk a kijelölt találkozó helyen a megbeszélt időpontban, Áfonyáék pedig nem késtek. Ekkor jelent meg előttem először "A kerékpáros".

És ha már a megjelenésnél tartunk... hát igen, mi is jócskán megváltoztunk. Öcsém pokémonos táskája még megtalálható a padláson, talán apum dús haját is odatettük. Sajnos a három biciklinkből már egyik sincs meg. Kettőt elloptak, egy pedig váztöréssel zárta le dicstelen pályafutását. Persze a mai igényeinket amúgy is kinőtték volna ezek a "fapados" ócó, pici, kínyaik, de annak idején ezekkel a paripákkal nyíltak meg számunkra új távlatok túrakerékpározás címszó alatt. Az egyedüli, ami örök, az a trendekhez való érzéki kapcsolatom.

Korábbról nem sok tapasztalatom volt az országúti kerekezésben, de ekkor óhatatlanul is átestem a tűzkeresztségen, tekintve, hogy Fót felé haladva nem sok választásunk volt. Az élménygyűjtést nagyon korán elkezdtük. A fényképek tanúság szerint reggel kilenc előtt már a híres fóti római katolikus templomot csodáltuk kívülről-belülről, ami Ybl Miklós munkáját dicséri. Tisztán emlékszem arra az érdekességre is, hogy az építéshez a köveket egyenesen Dalmáciából hozták, de ezt az interneten semmilyen általam felkutatott forrás nem támasztotta alá. Fals lenne az információ?

Miközben a közeli kastély parkjában elfogyasztottuk első bringatúrás reggelinket, Danival tán épp azt számoltuk, mennyi lájkot fogunk kapni ezért a posztért. Persze lehet, hogy ez nem pontosan így történt.

Egy újabb országúti szakasz után megérkeztük a főattrakcióhoz, a vácrátóti arborétumhoz. Hangulatában és méretében ehhez fogható botanikus keretet azóta sem láttam az országban, már csak ezért is maradandó volt az élmény. Tényleg térkép kellett ahhoz, hogy el ne vesszünk!

Mennyit változott a világ azóta! Hiába voltunk már akkor is a digitális korszakban, alig készült pár fénykép az ottani sétánkról. Ma már biztosan egy CD-re való anyaggal térnénk haza legalább. Hogy ez helyénvaló-e vagy sem, arról most nem nyitnék vitát, de tényleg olybá tűnik, hogy itt és ekkor inkább megéltük a látottakat. Mondjuk ekkortájt még blogolásról sem volt szó, örültem, ha a házi feladatom készen volt.

Az arborétumnál nem értek véget a kalandjaink. Vác felé vettül az irányt, ahol szintén aznap jártam először. Az Eszterházy kávézó azóta is kötelező megállónk minden arra tartó túránkon. Igaz, Áfonya fiáról, Patrikról már nem olyan egyszerű felülnézeti fotókat készíteni, és tán a fagyit is egy fokkal ügyesebben nyalogatja. Az utolsó képen látható sárga kulacstól nemrég váltam meg, de az is majd 10 évig szolgálta a felfrissülésemet. Hogy ez mikrobiológiailag mennyire volt helytelen, az más kérdés.

A rövidebb szieszta után még csatangoltunk egy keveset a városban, többek között a diadalívet és a híres börtönt is feltérképeztük. Illetve készült rólunk egy a kor ízlésének megfelelő profilkét a Duna-parton. Mehetett is a MyVip-re!

A záró képsorok hazafele úton, Dunakeszin készültek. Ez a település szintén örök emlékű, ugyanis itt értettük meg, miért is olyan fontos része a biciklis felszerelésnek a sisak. A "májusi esés aranyat ér" jeligére apum - nem sokkal az utolsó fénykép készítését követően - padkázott egyet, a talajfogás pedig nem sikeredett tízpontosra. A felszakadt fejbőrét egy éppen arra autózó állatorvos látta el első körben, de a legközelebbi ügyeletet sem hagyhattuk ki. Szerencsére nagy baj nem történt, így mindenki saját biciklivel érkezett haza a koraesti órákban. Életem első nagytúráján (80 km) felejthetetlen és egyben alapjaiban meghatározó élményeket kaptam... egy héttel később pedig egy bukósisakot! Örök hála mindezért!