Senki se haragudjék, de most sem fogok bocsánatot kérni a személyes hangvételért. Úgy gondolom, hogy aki echte útikönyvet szeretne olvasni, az megtalálja a megfelelő tartalmat a könyvesboltokban, de még az interneten is. Az én célom továbbra is az, hogy a saját szemüvegemen keresztül mutassam be a kirándulásaimat, megszólítva ezzel a hasonszőrűeket. De a talán a kívülállókat is tudom arra inspirálni, hogy fedezzék fel saját maguknak az adott viéket, ha már nekem is sikerült. Ki tudja?! Az biztos, hogy a folytatásban egy olyan személy fog kalauzulni a Bánság fővárosában, Temesvárott, aki testnevelő, kosárlabdaedző, közlekedés-mániákus, ínyenc és nem utolsó sorban magyar.

Multikulti-konyha

Aki ismer minket Évivel, az tudja, hogy a gasztroturizmus sem áll távol tőlünk. Nekem ezúttal is szent elhatározásom volt, hogy valamelyik nap megtömöm a hasamat valami jellegzetes, kifejezetten Romániában kapható étellel.

Az első napunkon még egyszerűen a balszerencsére fogtam, hogy nem botlottunk bele egyetlen tradicionális étterembe se, hazautazásunk előtt közvetlenül már határozottan az volt a véleményem, hogy nincs is ilyen a városban. Igaz, hogy a turistalátványosságokkal teletűzdelt óvárosban egymást érik a különböző vendéglátó egységek, de ezek jellemzően vagy valamilyen multinacionális nagyvállalat étteremláncaihoz tartoznak (pl.: McDonads, KFC, Pizza Hut), vagy a külföldi konyhát népszerűsítik. Gyroszt, csípős-savanyú levest és pizzát szinte bármelyik kerületben kaphattam volna, csak ezért kár volt annyit utazni. Mentőgondolatként szombaton tettünk egy kis kitérőt a piacra, ahol nagyban ment a vásár. Sajnos itt is csak halovány kolbász és hamburger volt. Kínomban már csak mosolyogtam rajta, amikor a csarnokkal átellenben megláttam a magyar színekben tetszelgő lángosost. Nagyon közel jártam hozzá, hogy vegyek egy sajtos-tejfölöst.

Utolsó mentsváraim a supermarketek voltak, ám a várt siker itt is elmaradt elsőre. Az Auchanban ugyan iszonyat olcsón be tudtunk vásárolni, de semmi olyan sütni-főzni valót nem találtunk, amire azt tudtuk volna mondani, hogy tipikusan román. A Kaufland áruház jelentett végül gyógyírt, bár eléggé regényes úton. Vásárolni akartunk, de kosár híján kocsit kellett volna szereznünk, amihez 50 Bani szükségeltetett. Abban a pillanatban az 50 Lei volt a legkisebb címlet nálam. Ekkor szúrta ki Évi, hogy az épület oldalában áll egy grillautó, ahol - mitadisten - a jellegzetes román sertés-marha-borjúhús fasírtrudacska, a mics éppen 5,50-be került. Pár perccel később nem csak hogy egycsapásra megoldódott minden problémánk, hanem megfelelő öblítőt is találtam a boltban az ebédemhez. A temesvári sörfőzés több, mint 300 éves, ahogy azt a dobozról is leolvashatjuk.

Kötekedő kedvűek megjegyezhetik, hogy azért a mics sem kifejezetten román unikum, hiszen gyakorlatilag egy az egyben olyan, mint a csevapcsicsa. Szó ami szó, fogyasztás közben nekem is ez volt a csalhatatlan élményem, mindazonáltal, finom volt. Vacsorára pedig egy olyan terméket kaptam ki a műlyhűtőből, ami talán nem is akart román lenni, viszont hazai polcokon eddig még nem találkoztam vele. Ez nem más, mint a csavart burek, ami ugyebár szintén szerb fogásnak titulálható inkább. Temesváron mindenféle töltelékkel lehet kapni ezt a leveles tészta-ínyencséget, én a spenótos mellett tettem le a voksomat (a kép csupán illusztáció).

 Megfogyva bár, de törve nem...

Könnyen belátható, hogy magyarként nem ugyanolyan turistának lenni Temesváron, mint mondjuk egy japánnak. Talán természetesnek is mondhatnám, hogy kerestük folymatosan a hazai mementókat, és a politikai korrektség végett hivatkozhatnék történelem tanári eltökéltségemre. Valójában - és azt hiszem Évi nevében is nyilatkozhatok - sokkal inkább szerettük volna teljes szívünkből azt megélni, hogy a trianoni tollvonás csupán az országnak szabhatott határt, a kultúrának nem. Persze előismereteinkből sejtettük, hogy nem ennyire romatnikus az összkép.

Az elmúlt években sokszor volt lehetőségünk átjárni Szerbiába és Szlovákiába. A tótoknál is jellemzőek voltak a határ menti településeken a magyar feliratok, ám déli szomszédainknál még akár 100 kilométerrel odébb sem volt idegen a magyar szó. Valahol felüdítőek voltak ezek a tapasztalatok. Romániáról eddig nem voltak hasonló élményeink, azt gondoltuk, na majd most!

Temesvár mindig is híres volt nemzeti sokszínűségéről, ezen miliő miatt is hívták kis Bécsnek. A román, a magyar és a német nép évszázadok óta meghatározói a város életének, de arányuk sokszor drasztikusan változott a történelem viharaiban. Ugyebár a török puszítás után német telepesekkel gondolták újra a település felvirágoztatását, és ez olyannyira igaz, hogy az 1800-as években már többen voltak, mint a magyarok és a románok együttvéve. Az évszázad vége felé leginkább a magyarok aránya nőtt, ám a germán abszolúttöbbség így is megmaradt. Nem nehéz kitalálni, hogy az első világháború lezárása rendezte át a viszonyokat. A románok innentől kezdve egészen a kétezres évekig növelték a város demográfiai mutatóit. A németajkúak stagnáló lélekszáma a második világégés után - vélhetően a lakosságcsere miatt is - mélyrepülésnek indult. Ma már 2% alá csökkent az arányuk. Honfitársaink száma hozzávetőlegesen változatlan marad Trianon óta, amit jócskán beárnyékol a tény, hogy Temesvár azóta 220 ezer fővel népesebb lett. Ezen lakosoknak több, mint 80%-a román, csupán 10%-a magyar.

Akik a jelek szerint nem tudnak vagy mernek megszólalni, mert ottlétünk során egyszer sem kaptuk fel a fejünket magyar szóra. Az üdítő kivétel az óvárosban ért minket, természetesen turisták voltak, mint mi. Általában angolul és/vagy kézzel-lábbal komminukáltunk (egyébként tapasztalataink szerint az utca embere jó aránnyal beszél angolul). Történt aztán, hogy az egyik boltban nem értettük, mit akar tőlünk az eladó. Látva értetlen összenézésünket megkérdezte tőlünk, hova valósiak vagyunk, mire mi megvallottuk. Mosolyogva vette tudomásul és arra biztatott minket, hogy nyugodtan próbálkozzunk az anyanyelvünkkel a városban, hiszen - ahogy ő is  többször hangsúlyozta - Temesvár egykor 50%-ig magyar volt. Ő maga egyetlen szót ismert: "viszlát".

Nem csak az volt a lelkünknek kedves, hogy két nap után, a határtól 80 kilométerre magyarul köszönhettünk el egy idegentől. Azért is hálával tartozunk emberünknek, mert az ő vallomásaiba több őszinteség szorult, mint az átlag román történészekbe együttvéve. Ugyanis amit a városban három nap turistáskodás során összegeztünk, az nem más, mint történelemhamisítás. Hangsúlyozom: hamisítás. Nem hazudás, mert tulajdonképpen bődületes baromságra nem emlékszem, csak éppen fontos információk lettek elhallgatva. Sokadik nekifutásra is az volt az élményünk, hogy a magyarok tabuként vannak kezelve. Mintha soha nem is lettünk volna, nemhogy a mai Romániában, de még a Kárpát-medencében sem.  

Próbálom néhány példán keresztül érzékeltetni, miről is beszélünk. A város műemléki épületeien aranyszínű táblácskák szolgálnak információval. Románul, németül, angolul. Magyarul nem. Bár éppen ezeknek az alkotásoknak a túlnyomó többsége magyar vonatkozású, ez még önmagában nem is lenne annyira vérlázító Csakhogy ezekről a vonatkozásokról vagy sehogy, vagy csak nagyon árnyaltan esik szó. Például: Róbert Károly mint anjou uralkodó van megnevezve. Magyarországról, mint államról sohasem, legfeljebb csak Osztrák-Magyar Monarchiáról tesznek említést, ha nagyon muszáj. Világos, nem? Nem hazudik, de nem is mondja el az igazat. Aki tényleg Japánból, vagy a világ másik végéből jön ide látogatóba, annak le sem fog esni, hogy Temesvár nagyjából 700 évig magyar város volt. Hiába sétál el a várfalhoz, vagy éppen a bástyánál található múzeumhoz, akárcsak mi, egy sornyi utalást nem talál a magyarokról.

A Hunyadi-kastélynál legalább a közterület neve árulkodik arról, kié is volt a mai romos épület. Az más kérdés, hogy a valamikori kiállítás az épület falain belül jelenleg nem látogatható, pedig nagyon kiváncsiak lettünk volna, mennyit vallottak volna be a középkori történelemből. Tippem szerint se Jánosról, se Mátyásról nem derült volna ki, milyen származású.

Ugye az előző posztomban meséltem, hogy jártunk a helyi skanzenben is, ahol a széles értelembe vett vidék parasztházai voltak bemutatva. Érdekes módon román, német, de még szerb típusú parasztházba is volt szerencsénk belépni. Magyarral itt sem találkoztunk. Persze nekem nehezen tudják beadni, hogy a Bánságban alig voltak honfitársaim, és azok is fedél nélkül tengődtek, de félek tőle, hogy nem egy román generáció nőtt már fel ebben a téves országimázsban. Azért mi kiszúrtunk mégis valamit, ami rólunk árulkodott a falumúzeumban.

A csúcs az szabadtéri kiállítás volt, mely a román történelem 100 legfontosabb eseményét volt hivatott összefoglalni. Itt már tényleg nagyon kutattam azokat a közös érintkezési pontokat, ahol úgy gondoltam, hogy egyszerűen nem lehet véka alá rejteni a magyar szót. Tutira mentem és 1920-nál kezdtem... volna, de 1918-nál találtam meg, amit kerestem. Döbbenten tapasztam, hogy itt is csak ennyiről van szó: Románia fegyverrel kivívta, hogy Erdélyt hozzácsatolják. De honnan?!

Öröm az ürömben, hogy a kultúrális élet mutat némi életjelet. A Csíky Gergely Színház előadásaival tele van a naptár, de más produkciók plakátjain is fedeztünk fel magyar neveket.

Egy csipet Balkán

Gyerekkori szenvedélyem a tömegközlekedés. Egyszerűen imádom az utakon és a kötött pályán guruló járműveket, melyeket igyekszem minél nagyobb hatékonysággal lencsevégre kapni. Ilyenkor teljes csőlátásom van, tőlem akár bomba is robbanhat mellettem, csakis a kiszemelt áldozatra (buszra, villamosra, vonatra) fókuszálok. Nem tagadom, ezzel már családi és romantikus nyaralások tömkelegét tettem tönkre.

Ezúttal jóval visszafogottabb voltam, de azért Évi türelme is próbára lett téve, amikor elérkeztünk egy-egy csomóponthoz. Hiába, Temesvár nagyváros. Kiterjedt közlekedési hálózattal. Először a trolikon akadt meg a szemem. A csápos buszok 1942 óta szolgálják az utasokat, jelenleg 70 kilométernyi a hálózaton.

Villamosok 1899 óta járják a hangulatos kis utcácskákat, ma 8 viszonylaton, mintegy 134 kilométernyi pályán döcögnek a szerelvények. Napi forgalomban két fajta géppel találkoztunk. A régebbiek (a szívemnek kedvesebbek) a Brémából exportált Wegmann-típusú tuják, melyeket a 90-évek végén, a 2000-es évek elején szereztek be.

A másik a társaság Milka-csoki színeiben parádézó csuklós villamos, mely az Armonia fantázianévre hallgat. Egy ilyennel magunk is utaztunk. A vonaljegy ára 2,5 Lei, ami nagyságrendileg 150 Ft-nak felel meg. Jelen sorok írásakor Szegeden 320 Ft egy tiket ára. 

Utolsó napunkon a sors megajándékozott minket (pontosabban: engem) azzal, hogy kihúztak a központba, a régi városháza elé egy nosztalgia gépet. A Timis2-esek főleg a 70-es 80-as években voltak meghatározói a temesvári utcaképnek. Ahogy a neve is árulkodik róla, hazai fejlesztésű típusról van szó. Természetesen mindenféle szögből megörökítettem az ajándékomat. A felújítást végzők alapos munkát végeztek, bár 100%-ban korhűnek nem lehet nevezni a végeredményt: közvetlenül a villamosvezető-fülke mögött bárpult találtható sörcsapokkal, ami feltételezhetően nem így volt az elmúlt évtizedekben. Viszont mennyivel vonzóbbá tenné a tömegközlekedést az autósok számára, amire igencsak szüksége lenne a városnak. Mindjárt mesélem, hogy miért. 

Biztos csak azért írok ilyeneket, mert még nem jártam délebbi nagyvárosban (Belgrád, Nápoly, Isztambul), de akkor is: pár perc után kialakult bennünk egy kép a helyi közlekedési morálról, amire mindketten ugyanazt a jelzőt tudtuk rásütni: balkáni. Már a második kereszteződében megtanultuk, hogy nem akkor lépünk le a járdáról, ha zöld a lámpa, hanem ha nem jön autó. A kettő nem mindig jelentette ugyanazt. Egyébként nagyjából minden sarkon van villanyrendőr, és iszonyat lassan váltanak. A gyalogosok többnyire nem is foglalkoznak vele, de láttunk rá – nem egy – precedenst, hogy az autósok sem. A tempó pirostól pirosig iszonyat gyors, pedig én azt hittem, hogy Pest után már nem tud meglepni semmi, de itt tényleg csak tájékoztató jellegű az 50-es tábla. Az index-használat valószínűleg valamilyen privilégiumhoz van kötve. Egyébként meg kell jegyeznem, hogy legalább egy tucat olyan szituációnak voltunk szemtanúi, ahol meg voltunk róla győződve, hogy ebből óhatatlanul is csattanás lesz, ehhez képest egyetlen balesetet sem láttunk. Olybá tűnt, hogy itt az autósok tényleg megszokták már, hogy mindenre fel kell készülni és fel is készülnek. A Wikipédia szerint 1990 és 2003 között Temesvárott megduplázódott az autók darabszáma, arányait tekintve durvább a helyzet, mint a fővárosban. Ezt mi is aláírhatjuk, bár nem jártunk még Bukarestben. 

Közlekedésről lévén szó, itt kell megemlítenem, hogy vasutas kiránduláson vettünk részt. Naponta többször indul szerelvény a Keletiből a román fővárosba, majd onnan vissza. Mi a Trianus Expresszel utaztunk. Békéscsabától a 80 kilométeres út 3 órás volt. Ennek magyarázata, hogy a határ mindkét oldalán hatósági ellenőrzés lassította a haladást, illetve, hogy az órát előre kellett állítani. Könnyű kitalálni, hogy hazafele jelentősen „gyorsabb” volt az út.

Temesváron több állomás is található, a legjelentősebb az északi, melyet 1857-ben avattak fel. Mi is itt szálltunk le március 15-én.

Talán nem fedek fel nagy titkot, ha elárulom, hogy a Timisoara Nord-on is külön program volt a mozdonyvadászat. Találkoztunk is ismerőssel. Na, nem valakire, inkább valamire kell gondolni. Odahaza az M43-asként futó tolatómozdonyokat a vasutas szakzsargon egyszerűen csak Dácsiaként aposztrofálja, utalva ezzel a származási országra. Nem meglepő hát, hogy Romániában is találkoztunk ilyen típussal.

A fővonalakon közlekedő szerelvények állapotára nem lehetett panasz, mondja ezt persze az, aki a MÁV-on szocializálódott.

A mellékvonalak már nem mutattak ennyire csodás képet. Eleve: a peronok a pályaudvar legszélső, kies helyein találhatóak. A beton esőbeállóról már messziről lerí, hogy omladozik, talán a dízelekből távozó fekete korom tartja még egybe. A szerelvények állapotáról sem szokás leányregényekben írni. Amikor megláttam, hogy egy Siemens Desiro tart a pályaudvar felé, mérséklődött az undorom. Aztán közelebb érve kiderült, hogy az is szanaszét van grafitizve, mint minden más a vasút ezen szegletében. Lehangoló.

Egy kis cukiság a téma végére: én román BZ-nek nevezném azt a sínbuszt, aminek az elején és a végén is található egy-egy vezetőállás, közvetlen mögöttük oldalfali ajtókkal. Maga a kocsi alapból nem túl nagy, ehhez képest, még a közepén is van egy-egy fel- és leszállásra alkalmas hely. Ezekből következik, hogy az utasülések száma igencsak limitált, egy nagyobb létszámú osztály már neccesen férne el.

 Hajrá Temesvár!

Odafele úton épp a határon vesztegeltünk, amikor egy hirtelen gondolattól vezérelve megnéztem az interneten, lesz-e Temesváron a hétvégén focimeccs. Évi nagyon szorított neki (mármint annak, hogy ne legyen). Ugyan kiderítettem, hogy vasárnap délelőtt a két városi csapat közül az egyik hazai pályán fog játszani, viszont azt is, hogy csupán a másodosztályban érdekeltek, annak is a középmezőnyében. Ez még engem sem villanyozott fel különösképpen, így lemondtam a programról. Elhatározásomban megerősített, mikor a szálláson a TV-ben elkaptam egy élvonalbeli összecsapást. Esküszöm, visszasírtam az NB1-et. 

A két említett csapat közül az egyik a ACS Poli Timisoara, mely az 1921-ben alapított egyetemi egyesületnek a jogutódja. A lila-fehér klub 2012-ben csődbement, jelenleg a második liga 15. helyén tanyáznak, biztonságos távolságra a kiesőzónától. A másik klub, a Ripensia azzal büszkélkedhet, hogy az övék volt az első hivatásos labdarúgókból álló gárda Romániában, anno 1928-ban. Négyszer nyerték meg az élvonalbeli bajnokságot, kétszer voltak kupagyőztesek. Perpillanat a másodvonal tizenegyedik helyére elegendő a teljesítményük.

 Meccslátogatás ide vagy oda, azért a Dani Platinisau Stadiont körbe kellett sétálni, de ebbe Évi is belenyugodott. További érdekesség, hogy 1899-ben itt játszották le a mai Románia területén az első focimeccset. Igaz, akkor még Magyarország volt, de erre ma már senki sem emlékszik.

Na de a lényeg! Közvetlenül azután, hogy elkönyveltem, nem látogatunk futballmeccset, rákerestem a kosárlabdára. Nem csak az derült ki, hogy a Baschet SCM Timisoara elsőosztályú csapat, hanem hogy éppen ottlétünk szombatján fogadja csarnokában a Nagyvárad együttesét. Keleti rangadóra volt kilátás! Ott a helyünk, gondoltam, és Évinek sem volt kifogása. Ha már választani kell, inkább ez, mint a foci.

Már maga a csarnok is ámultba ejtő volt a maga nemében. A szocreál stílusú, robosztus vasbeton kocka oldalán az olimpiai helyszínek és évek voltak feltűntetve, előtte testépítők szobrai díszelegtek, köztük Arnold Schwarzeneggeré is.

Ennyi Romániában töltött idő után sejtettük, hogy nem jelent majd különösebb anyagi megterhelést két belépő, a helyszínen viszont kiderült, hogy egyáltalán nincs is. Ez elsőre mondjuk kicsit kedvemet szegte, azt hittem, hogy valami alsóházi, tétnélküli összecsapás lesz, ennek szól az ingyenesség. Aztán a miliő annyira magával ragadott, hogy nem foglalkoztam ezzel. Mindkét csapat szurkolótábora kitett magáért, becsléseim szerint nagyjából 1500-2000 néző lehetett kint. Nekem a legjobban az tetszett, hogy a pályának csupán az egyik oldalán volt lelátó, ott viszont szokatlanul magasan. Magyarországon még nem is találkoztam ilyesfajtával. Meghatározó élmény volt, hogy a palánk fölött méterekkel néztünk le a pályára.

A színvonal hasonló volt a magyaréhoz. Mindkét oldalon a hazai játékosok mellett bőven voltak idegenlégiósok, főleg Szerbiából és Amerikából. Tulajdonképpen utóbbiak jelentették a különbséget a két csapat között, ugyanis míg a hazaiak tengerentúli játékosai későn vették fel a meccsritmust, addig a nagyváradi légiósok megállíthatatlnoknak bizonyultak. A végjáték így is szoros volt, végül 83-90 lett a vendégeknek. Az eredmény alapján sejteni lehet, hogy nem a védekezésről szólt a mérkőzés. Azt már csak az események után, a szállásunkon derítettem ki, hogy a tabella harmadik és hatodik helyezettjének rangadóját láttuk. Nekem felejthetetlen élmény volt.

Ez lett volna Temesvár a mi és főleg az én szemüvegemen keresztül. Remélem, nem volt unalmas, de ezeket az élményeket muszáj volt kiírnom magamból, mert még napokkal hazatértünk után is teljesen a hatása alatt vagyok. Ráadásul már felfedeztük, hogy két fontos látnivalót kihagytunk: a Muzeul Consumatorului Comunist-t (kb. Kommunista Termékek Múzeuma), illetve a tömegközlekedési múzeumot. Szerencsére nincs bennünk hiányérzet, de jó tudni, hogy van jó indok a visszatérésre.