Ha lenne külön rovata az "Ezt nem teljesen így terveztem" kalandjaimnak, alighanem ez a bejegyzés lenne a vezérposzt. A mellékelt ábra sárga pöttyökkel jelöli, mely útvonalon kívántam végigtekerni. Ugye, hogy nem egy bonyolult vonalvezetés? Gyakorlatilag egy-két kanyar az egész. Ez a 60 kilométer olyan egyszerűnek tűnt, mint egy pofon, így hát nem is vittem magammal se térképét, se tartalék folyadékot, meg igazából semmit sem, ami egy egész napos nagytúrához szükségeltetne. Csakhogy az élet úgy hozta, hogy a sárga pöttyöcskék helyett a pirossal jelölt csíkot követtem, ami éppen egy százassal licitálta felül az eredeti elképzeléseimet. Szóval, ha a sztori konklúziója érdekel, akkor azt az eddig leírtakból már magad is meg tudod fogalmazni. Viszont ha egyetértesz azzal, hogy a legszebb öröm a káröröm, akkor garantált szórakozást biztosítok számodra pár perc erejéig, amennyiben továbbgörgetsz. Mert ahogy az alcímben megfogalmaztam: ez még nekem sem esett jól.

A kalandom a legendásan elhanyagolt újszegedi vasútállomáson kezdődött. Az volt az elképzelésem, hogy Kiszomborig elvonatozom, majd a határt átlépve teszek egy kis karikát Romániában, aztán a lehető legrövidebb úton visszatérek Nagylaknál az országba. Itt ismét vonatra szálltam volna, hogy visszazötyögjek Szegedig. Az első tételt hamar ki is pipálhattam: a vonat pontosan elindult a paripámmal és velem a fedélzetén.

Második pont: pipa! Megérkeztem Kiszomborra, ahol elsőnek a hangos zakatolás oknyomozásába kezdtem. Persze nem kellettek sherlocki képességek, elég volt a síneken található gyártási évszámra tekintenem: 1943. A közelben található Rónay-kastély még öregebb, és ha lehet ilyet mondani: még leharcoltabb állapotú, felújítása közel 30 éve húzódik. Méltatlan. Mondjuk, ezek a kérdések csak ekkor izgattak még. Amikor aznap késő délután ugyanerre jártam, a saját állapotom miatt jobban aggódtam.

Harmadik pont is pipa: a gyérül kihasznált, és ezért igencsak gizgazos kerékpárúton elértem a határátkelőt. Egy gyors hatósági vizsgálat után máris Csanád megyében találtam magam. Egyébként 2020-tól már ezért az élményért sem kell annyit utazni, hiszen Csongárd is a nevére veszi Csanádot. Pedig ha a történelmi Magyarországot vesszük alapul, akkor Torontál lenne a helyes analógia.

Akik nem járnak rendszeresen Romániába, azoknak a fejében is kialakul egyfajta sztereotípia az ország körülményeiről. Nem állítom, hogy az első benyomásaim nagyban eltértek ettől a képtől, pedig elvileg a fejlettebb, nyugati határvidéken jártam. Elhagyatott termelői központok, roskadozó, lyukas falú lakóházak. Egy szelet Balkán.

Az igénytelenség másik reprezentánsa Nagycsanádon fogadott. Otthon is megmosolygom, ha egy-egy üzletről nem kerülnek le időben a karácsonyi díszek, de itt konkrétan a fő út díszes izzóit hagyták a szabad ég alatt. Mivel május hónapban jártam ott, feltételezhetően már nem is szedik be őket jövő karácsonyig. Vajon hány szezon óta lehetnek kirakva?

Mi sem természetesebb, hogy egy ilyen kiránduláson a vasútállomásokat is meglátogatom. Ez a hobbi Magyarországon is tartogat némi veszélyt bizonyos helyeken, de itt pláne Armageddon utáni benyomásaim születtek. Egyedül az állomásépület formavilága adott egy kis hazai életérzést, talán nem véletlenül.

Nagycsanádra a 18. században német telepesek érkeztek. Leszármazottjaik egy jelentős részét 1945-ben a szovjet csapatok magukkal vitték különböző munkatáborokba, de a legtöbbjüket egyszerűen megölték. Hogy kik jártak jobban, arról lehetne vitatkozni. Számukra állít emléket egy szobor a helyi temetőben, amit szintén felkutattam.

Nagyszentmiklóson is az állomáson kezdtem, ahol ugyancsak kihaltságot találtam. Amúgy azt tudni kell, hogy tőlünk keletre és délre a gyomirtót csak hírből ismerik, tehát, ha a sínpárok között burjánzanak a dudvák, az még nem feltétlenül jelenti a vasúti forgalom megszűnését. Itt a legjobb tudásom szerint tényleg nem járt évek óta egyetlen szerelvény sem.

A központ már ennél barátságosabb képet mutatott. Ugyan a tipikus balkáni jegyek is jelen voltak (vasbeton dominancia, kóbor kutyák, stb.), de a virágokkal díszített sétáló utca, a jól karbantartott Nákó-kastély és az Aranka-patak ligetes szakaszai élhető összképet sugároztak. Viszonylag alaposan körül is néztem, hiszen egy csekély 60 kilométeres kiruccanásba ennek is bele kell férnie.

A legjobb dolog, ami odaát a végtelennek tűnő országúton egy túrázóval történhet, hogy mindig van viszonyítási pont. A magyar közút-hálózatba abszolút beemelendőnek tartanám azt a rendszert, miszerint minden egyes kilométerkövön fel van tüntetve a soron következő településtől, illetve a legközelebbi nagyvárostól való távolság. A kirándulásom ezen szakaszán még jót mosolyogtam, hogy igazából Arad sincs olyan nagyon messze. Ám végül tényleg kevesen múlott, hogy odáig el ne tekerjek. Ez éppen nem a kilométerköveken múlott.

Nagyszentpéteren furcsa jelenségre lettem figyelmes, melyre nem találtam azóta sem magyarázatot. Várom a kedves hozzáértő olvasók kommentjeit! Az 50-es-60-as években épült házak homlokzatát több helyen csillag-szerű díszek ékesítik, de ezek csak bizonyos esetekben hasonlítanak a szovjet Oroszországtól ellesett pentagrammákhoz. De még ha így is lenne, és tényleg a kommunista ideológiához kötődnek a díszek, akkor sem egyértelmű a számomra, hogy miért kerültek fel a lakóházak falaira. A mi diktatúránk is totális volt, de azért a saját lakásodban nem volt kötelező elhelyezned egy-egy jelképet. Érdekes.

Na de térjünk vissza a szenvedéstörténetemhez! Ugye a katasztrófa filmekben is az szívja meg a legjobban, aki nem veszi komolyan a közelgő fenyegetést. Én is pontosan így voltam. Egres felé menet jót mosolyogtam a barikákon, akik a határtalan puszta minden árnyékos négyzetméterét maximálisan kihasználták. Szó mi szó, tényleg a naptári év legmelegebb, már-már nyárias időjárásához volt szerencsénk, éppen déli 12 óra környékén. De nem különösebben izgattam magam miatta. Még volt valamennyi ivóvizem, a nagylaki túracélpontom pedig alig 10 kilométerre volt már csak. Elméletben.

Egres Maros-menti település. Hamar meg is érkeztem a gátra, majd legurultam az ártérbe. Mielőtt átkeltem volna a folyón, még lefotóztam a helyi futballcsapat pályáját! Hajrá Egres! Ezek után még mindig halogattam az átkelést. Bőven volt időm, ezért a folyó partján kellemes, ligetes környezetben elfogyasztottam a magammal hozott ebédemet.

Szerény kis lakomám után komótosan összecsomagoltam, majd elindultam a helyesnek vélt úton. Pár száz méter után aztán nyilvánvalóvá vált a nyilvánvaló: itt nincs semmilyen átkelési lehetőség a Maroson! Ezen igencsak meglepődtem, mivel napokkal korábban a kerékpáros útvonaltervező terelt engem ebbe az irányba. Fejcsóválásaim közepette megtaláltam az egykori komp partra vetett maradékait. Valamikor jó régen biztosan működött még.

Hazudnék, ha azt mondanám, hogy kétségbe estem. Ugyan térkép nem volt nálam, viszont két dologban biztos voltam. 1) A nagylaki határátkelő 10 kilométeren belül van légvonalban. 2) A folyó túloldalára kell jutnom valahogyan. Kár, hogy a nagyöregek ősbölcselete nem jutott eszembe: biztosat a bizonytalanért soha ne adj fel! Így ahelyett, hogy az ismert útvonalon visszafordultam volna Kiszombor felé (ami 30 kilométer lett volna), inkább kelet felé haladva próbáltam a következő átkelési lehetőséget a Maroson megtalálni. Egy pillanatra felötlött bennem, hogy a szinte járhatatlan minőségű gáton teszem majd meg mindezt. Na, azzal szúrtam volna ki magammal csak igazán!

 Annyi eszem még volt, hogy a legközelebbi útba eső benzinkúthoz betérjek, és ugyan románul nem beszélek, mégis sikerült kézzel-lábbal elmagyaráznom, hogy Nagylakra szeretnék eljutni. Az eladók pedig irányba raktak, illetve egy darab fecnire felírták nekem, hogy milyen településeken kell keresztülhaladnom célom eléréséig. Annyi eszem már nem volt, hogy megkérdezzem, hogy ez mekkora távolságot jelent, mint ahogy a frissítő-vásárlás lehetősége felett is nagyvonalúan elsiklottam. Hiba volt! Hamar kirajzolódott, hogy a papírosomon szereplő nevek inkább dűlőket és majorokat takarnak, semmit lakott településeket. Ahol voltak civilizációra utaló jelek, ott sem találtam nemhogy közkutat, de még egy nyamvadt ABC-t sem. Az idő meg csak telt, gyűltek a kilométerek, én pedig fotózgattam a településtáblákat. Az elején azért, hogy emlékezzek, merre is jártam, a végén azért, hogy a rám találó halottkémeknek legyen fogalmuk arról, honnan is jöttem.

Miközben egyre jobban hatalmába kerített a hitehagyottság, azért maradt energiám egy-két érdekes fénykép elkészítésére. Romániában nem vetik meg a giccses megoldásokat, ugyanakkor nem sok európai országban fordulhat elő, hogy a hivatal előtti fűnyírást a jószágra bízzák.

Nincs komputerem, így csak az idő múlásából tudtam arra következtetni, hogy mekkora távolságot tettem meg. Úgy saccoltam, hogy a benzinkúttól olyan 35-40 kilométerre lehetek, amikor végre egy hídon átkelhettem a Maroson. Nem tagadom, célegyenesben éreztem magam. A csajos fotóhoz például azt a kommentet akartam fűzni, hogy "Szimpatikus migránsok". Azonban újabb súlyos nyeregben töltött percek után sem akart feltűnni az a bizony határátkelő, mígnem egyszer csak egy kanyar után megláttam a "Nagylak" feliratot az út menti táblán. Szavakba nem önthető, hogy mennyire megörültem. Mint ahogy a csalódottság sem, amikor kiszúrtam mellette a "20 km" kiegészítést. Egyszerűen nem akartam elhinni. Ekkor már órák óta étlen-szomjan tekertem a tűző napon. A bőröm jelzéseitől még úgy, ahogy függetleníteni tudtam magam, viszont egy korty vizet sokért nem adtam volna. A csanádi szavannán egyetlen frissítési pontnak egy országúti panzió tűnt. Gondolkodás nélkül fordítottam a kétkerekűt a bejárat felé, mire 4-5 nagytestű kutya kezdett el ugatva sprintelni felém. Néhány tizedmásodperces mérlegelés után a szomjhalál mellett döntöttem.

Utolsó erőtartalékaimat felhasználva megérkeztem a trianoni határ által ketté vágott Nagylakra. Még a román oldalon betértem az első benzinkúthoz, ahol két és fél liter folyadékot húzóra legurítottam. Nagyon bíztam benne, hogy a bankkártyámat el tudják fogadni (mert ugye Lej sem volt nálam), de adott állapotomban a rablótámadástól sem riadtam volna vissza.

Szinte el sem hittem, de újra Magyarországon találtam magam. Örömöm ugyan nem volt teljes, mivel a méretes kitérőnek hála esélyem sem volt, hogy elérjem a kinézett szegedi vonatot. Mint kiderült: az volt aznap az utolsó járat. Mit volt mit tenni, nekirugaszkodtam még egy etapnak a 43-as út mentén. Bármilyen hihetetlen, utólag úgy érzem, hogy ez az 50-es már nem osztott, nem szorzott. Megégve, kifacsarva és kiábrándulva értem haza. Hosszú-hosszú évek után ez volt az első biciklis kirándulásom, ami nem esett jól. Szerencsére a folytatásban ennél vidámabb élményekről tudok majd beszámolni!