"Mindig azok a negatív hullámok!". Körülbelül ez volt a reakcióm, valahányszor kifejtette valaki a véleményét a húsvéti programtervemről. Jöttek az "el fogsz ázni", "meg fogsz fagyni" és az egyéb rossz kimenetelű jóslatok. A Kelly hősei című filmből legendássá vált idézet aztán igazolta önagát: nemcsak hogy megúsztuk a túráinkat csapadék nélkül, hanem a naptári év első igazán kellemesen tavaszias időjárásának is ekkor örvendhettünk. A sors igazsága, vagy inkább az optimizmuson jutalma, hogy mindez országszinten lekorlátozódott a Zselicre.

Persze az előző napi megázásom és a nagypéntek hajnalán fogadott előjelek még nem voltak ennyire biztatóak. Ettől függetlenül várakozásokkal telve raktam fel a bringámat a Dombóvárra tartó személyvonatra a Déliben. Tárnoknál Áfonya és srácai, Kevin illetve Patrik csatlakoztak hozzám, így maga az utazás sem telt unalmasan. Közben mosolyogva figyeltük a ködbe burkolózott, szürke tájat, a megduzzadt patakokat és az egyre dimbes-dombosabb formákat. A kövér esőfelhőket már kevésbé jókedvűen fogadtuk. Aztán láss csodát: amikor az utastájékoztató közölte, hogy a végállomás következik, mintegy  varázsütésre kiderült az égbolt. A vasútállomáson már napfényfürdőben volt részünk, ilyen körülmények között kaptam lencsevégre a kiállított 424-es kultikus gőzmozdonyt, művésznevén a Bivalyt.

Dombóvár Tolna megye második legnagyobb települése. A neve is árulkodik róla, hogy itt egykoron egy várnak kellett állnia, amit azonban a visszavonuló Ali Musztafa 1683-ban felégetett, köveit a következő évek során széthordták. A grandiozitást nélkülöző romot- amit az új "gazdái" után Gólyavárnak neveztek el - most nem látogattuk meg, ellenben tettünk egy tisztes karikát a belvárosban. Az itt található víztorony bizonyult a legcsalogatóbbnak a maga falmászó pályájával. Nem is hagyhattuk ki. A videóban elhangzó "Áfonya! A falra mászok tőled" mondattal kívántam jelezni túratársam számára, hogy ráhangolódtam a humorára.

Egy kis idő múlva tovább indultunk, hiszen még nagyjából 60 kilométer állt előttünk, amiben várható volt némi szintezgetés is. Alaposan bele is kezdtünk, csak úgy suhantunk a különböző Kapos menti településeken keresztül, közben pedig megyét is váltottunk.

A 61-es főút ezen része vegyes megítélésű. Sok helyen kiváló minőségű kerékpárutakkal kecsegtet, hogy azok aztán - amolyan jó magyarosan - a semmiben érjenek véget. Bosszantó, mert tényleg nem sok hiányzik hozzá, hogy Dombóvártól Kaposvár felé legyen egy egybefüggő 15-20 kilométeres szakasz. Így csak nagyjából 50%-os az arány, pedig a helyi vendéglátó egységek szemmel láthatóan apellálnak a bringás turizmusra.

Nagyberkiben megcsodáltuk a műemléki védettséget élvező Vigyázó-kastélyt, majd egy rövid kávészünetet tartottunk az attól nem messze található kisvendéglőben. A koffein meg is tette a hatását: sorban kerestük fel a 110%-os területkihasználásos mellékhelyiséget. A százalékos aranyán teljesen komolyan értendő, ugyanis nehezen lehet elképzelni, hogy a mosdókagylót és a két piszoárt egyszerre tudják használni a kedves kuncsaftok. Lehet, hogy minket minősít, de a túránk egyik legemlékezetesebb poénja volt ez a WC.

Kisvártatva a 61-esről a 66-osra fordultunk. A táj továbbra is szemet gyönyörködtető volt, sőt mintha folyamatosan fokozni próbálta volna a mi tiszteletünkre. Ráadásul innentől kezdve az autóforgalom is elenyésző volt. Azért egy busz "véletlenül" beleszaladt az egyik képembe, ámbár a zöld színével szinte beleolvadt a környezetébe.

Cserénfa aprónyi falujának határában, a domboldalon bújnak meg az egykoron európai hírű motocross pálya maradványai.

Szórványos, töredezett aszfaltcsíkokon gurulhattunk az omladozó tribün elé, és ha már ott jártunk, fel is kapaszkodtunk rá. Az ácsolt tetőszerkezet jól látható módon omlásnak indult, a betont pedig ellepi a moha. Egyedül mi vittünk egy kis életet a valaha tömegeket megmozgató sportlétesítménybe. Gyanítom, hogy a környéken tanyázó kis- és nagyvadak azért megvannak motorfüst nélkül is.

A folytatásban kicsiny kis falukat és hasonló méretű templomokat, haranglábakat láthattunk, mint amilyen a cserénfai vagy a sántosi.

Miközben ünnepeltük a festői látképet és a szikrázó jó időt, azért rosszindulatúan nevetgéltünk azokon, akik a hidegre és az esőre hivatkozva maradtak otthon. A radar és a telefonos beszámolók alapján nagyjából csak ebben a régióban sütött ki a nap.

Úgy tűnt, ebben a megyében megszokott dolog, hogy a kutyák indokolatlan helyekről vakkantgatnak. Az egyik az ablakpárkányról, a másik a háztetőről. Furcsa volt ezeket ez eseteket látni alig pár kilométeren belül, bár minden jel arra utal, hogy ez itt teljesen normális.

Menet közben realizálódott bennem, hogy tulajdonképpen a Kaposvár-Szigetvár vasútvonallal párhuzamosan haladtunk mindvégig. A rádöbbenés Gálosfán ért utol, ahol már messziről kiszúrtam egy magányos, békebeli házikót. Ez nem lehet más, csakis vasútállomás, gondoltam, és nem tévedtem. A sínpároknak csak a sejteni vélt nyomvonalát találtuk meg, de maga a felvételi épület is eléggé gazdátlan állapotában tetszelgett. Kár lenne veszni hagyni, mert egyébként hangulatában passzol a környezetéhez. Áfonyával már meg is kezdtük a licitet, ki mennyire szívesen költözne be az 1976-óta funkció nélküli ingatlanra. Sajnos mindez csak elméleti felvetés.

Nem sokára - ha csak pár száz méter erejéig is - érintettük a Republic által megénekelt 67-es utat. Mellette nem várt minket senki, se dideregve, se máshogyan, szóval az első lehetőségnél lefordultunk keleti irányba. Ez egyben azt is jelentette, hogy arra a vidékre csöppentünk, amit ténylegesen Zselicnek neveznek. A következő megállónk a Bőszénfai Vadaspark volt, amit a legtöbben csak szarvasfarmként ismernek.

Szerencsére velünk volt Áfonya, aki szó szerint információt nyújt, bár azt még ő sem igazán tudta megmagyarázni, hogy a kenguruk hogy kerülnek a somogyi dombok közé. A Kaposvári Egyetem kötelékébe tartozó vadgazdálkodási intézmény Közép-Európa egyik legjelentősebb állományával rendelkezik.

Mielőtt viszont meglátogattuk volna a jószágokat, engedtünk a gyomrunk és az étterem hívó szavának. Csupa helyi specialitásokat fogyasztottunk: kezdetnek egy brummogós medvehagyma-krémlevest kértünk, majd vadburgerrel folytattuk. Egy kis sörrel lelocsolva az is megszelídült. Ellentétben a zselici Pumbával, akihez még benyúlni sem volt szabad. A szarvasokhoz is csak kísérővel lehetett volna bemenni. Mivel én csatos üvegből, kísérő nélkül iszom a pálinkát, a kerítésen kívül kellett maradnom.

A szarvasfarmon jól elszöszöltünk, sok-sok fénykép és videó készült, melyekből most a kedves olvasó is mazsolázhat. Már-már azt hittük, hogy a kenguruk fogják elvinni a show-t, de aztán épp távozásunkkor jelentek meg a fiatal gondozóhölgyek sok-sok cumisüveggel. A kecske gyerekecskéknek hozták, akik majd kibújtak a bőrükből, mi pedig röhögve figyeltük hogyan szopizzák ki a tejet a másodperc tört része alatt. 

Nem szoktam ilyet csinálni, de ezt a napot még nyitva hagyom, hiszen ekkor még csak a kalandjaink felénél tartottunk, a folytatás viszont egy új bejegyzést követel magának. Hamarosan az is elkészül. Addig is azt javaslom, hogy ha egy mód van rá, tekerj végig te is ezen az útvonalunkon, térképezd fel az itt bemutatott érdekességeket, de ne félj letérni a dombokra felvezető erdészeti utakra sem. Nem fogsz csalódni! A rossz időjárás pedig nem kifogás! Jó utat és hátszelet!

* valamennyi fénykép és videó a közös túránkon készült saját felvételünk. Kivételt képez a bejegyzést nyitó mém, a motorokkal zsúfolt cross pályás és a gőzmozdonyos fotó, melyek egytől egyig internetes forrásból származnak. (a szerző)