A biciklim jól megérdemelt wellness pihenését tölti a szervizben, azonban a kilométergyűjtés nem állhat le! A kerekek helyett ezúttal a lábaimmal vertem volna fel az út porát, ha ugyan ez fizikailag lehetséges lett volna, mivel a december végi nyirkos időjárás igencsak nyálkás terepet biztosított a börzsönyi lankákon. A főszervező ezúttal nem én voltam, sőt nekem gyakorlatilag csak csatlakoznom kellett egy előre megszervezett programhoz, melynek minden pillanatát élveztem, szóval: köszönet mindenért!
Kollégáim és párjaik invitáltak erre a sportos évzáró kiruccanásra, amit egész egyszerűen nem lehetett visszautasítani. Ez szó szerint értendő, tekintve, hogy a téli szünetre lefixált menetrendembe csakugyan nehezen volt beilleszthető ez a Nógrád-megyei kitérő, azonban a kalandvágyam mindenen felülkerekedett, az idő pedig utólag igazolta elhatározásom jogosságát. Több, mint 200 fényképpel gazdagabban tértem haza szilveszterezni, ezeknek a legjobban sikerült példányait tenném most közszemlére, a már-már szokásosnak mondható kommentjeim kíséretében.
Az indulás napján hajnalok hajnalán keltem, majd vonatra szálltam, hogy még Margóék előtt érkezzek meg Ecserre, ahonnan együtt mentünk tovább kocsival. A MÁV megemberelte magát a tiszteletemre (talán olvasták a kritikus hangvételű bejegyzéseimet?), gyakorlatilag órát lehetett volna igazítani a járatokhoz, ami a két átszállásos utazásomat jelentősen megkönnyítette. Egyedül Gyömrőn várakoztunk az indokoltnál kicsit többet egy műszaki hiba miatt. No de sebaj, legalább volt időm lencsevégre kapni a Szegedi Vasöntöde feliratú csatornafedelet az állomás peronján. Vajon nem volt kétszáz kilométeres körzetben közelebbi üzem? Erősen csodálkoznék.
A meghívásom a Börzsöny dél-keleti csücskében található Berkenyére szólt, ide már együtt érkeztünk, kocsival. A vendégház minden igényt kielégítő volt: lehetett benne enni, inni, de még aludni is, ráadásul nem is fáztunk egy pillanatra sem. Kívánhat ennél többet a lelkes túrázó a tél közepén? A kérdés természetesen költői, mint ahogy az is, hogy vajon tényleg feketét szürcsölgettünk-e indulás előtt a kávés csészékből. Maradjunk annyiban, hogy élénkítő hatását a koffeinnél gyorsabban fejtette ki a nevén meg nem nevezett ital.
A "frissítők" után azonnal útra keltünk, hiszen a félnap eltelt már az utazással, a másik felét szerettük volna hasznosabban eltölteni. A korai sötétedés miatt nem vállalkoztunk túlságosan hosszú útvonalra, mindössze a szomszédos nógrádi várat tűztük ki célul. Persze így is magunkévá tettünk majdnem 8 kilométert, de ez inkább csak amolyan kis könnyed ráhangolódása volt a másnapi erőpróbának. Indításként készítettünk néhány fotót elsősorban magunkról, másodsorban az ideiglenes otthonunkká előlépő településről. Berkenye 1990 óta rendelkezik önálló önkormányzattal, előtte Nógrádhoz tartozott közigazgatásilag. A török vész után német családok betelepítésével élesztették újjá a vidéket. Közülük sokaknak el kellett hagyniuk otthonaikat kényszerűségből 1948-ban, helyükre felvidéki magyarok költöztek, ám Berkenye így is megőrizte német nemzetiségi többségét. Ma nagyságrendileg 600 fő él ezen a településen.
Az időjárás a levegőben keringő párától eltekintve száraz volt, a két falut összekötő földutak mégis tele voltak vízzel, hol kicsit sarasabb formában, hol ingoványosan keményre fagyva. A lényeg, hogy egyes esetekben célszerűbb volt a vetésen közlekedni. A panorámára nem lehetett panaszunk: alföldi szemünknek különösen kápráztató volt a hegyvonulatok látványa, de talán lakhelytől függetlenül is nevezhetjük mesésnek a nógrádi vidéket. A túra során végig látkörön belül tartottuk a hegytetőn roskadozó várat, de talán az sem a véletlennek köszönhető, hogy egy BZmot éppen beleszaladt az egyik fényképembe. A kérdéses szerelvény Vác felől érkezett és haladt tovább Balassagyarmat fele.
Nógrádról már az Árpád-korban keletkezett dokumentumokban is olvashatunk. Nevének eredete a bolgár-szláv nyelvben keresendő, a Novigrad ugyanis új várat jelent. Szent István anno városi rangot adományozott a ma ezernégyszáz lelket számláló településnek. A törökök visszaszorítása után az elnéptelenedett vidékre szlávok költöztek be. A domboldalra épült házak között érdekes építészeti megoldásokra lettünk figyelmesek: egyes esetekben úgy lehetséges a nappaliból a pincébe jutni, hogy közbe még lépcsőzni sem kell. Komolyra fordítva a szót: kicsit furcsálltuk, hogy az otthonok hátsó részei valójában a földfelszín alatt helyezkednek el, bár igaz, ami igaz: ennél természetesebb szigetelést nehezen bírunk elképzelni. Ugyanitt a tetőoromzatról kerámiapárocska csekkolja a kirándulókat, Laca bácsit pedig egy tacskó vámolta meg egy kis simogatásra.
A modernitás és az egyszerű falusi életvitel találkozásából szokatlan képződmények tudnak születni. Ezek egyik csoportja még szemre is tetszetős, a másik már kevésbé. Nincs ez Nógrádon se másképp. A műanyag kannából megalkotott postaláda eléggé barbár megoldásnak hat, viszont a moha-lepte, párás ablakú Trabi ellenállhatatlanul pózolt nekünk. Lajos közben őszinte csodálattal vizsgálta, hogy egyes házakat vajon mi tart még egybe.
Egyébként magát a települést nem jártuk be töviről-hegyire, célirányosan a várba igyekeztünk. Elfoglalása legalább annyira egyszerű volt a mi számunkra is, mint majd 500 éve a törököknek, hiszen Buda elestének hírére a várkapitány katonáival egyetemben elhagyta Nógrádot, "szégyen a futás, de hasznos" alapon.
Felvetődhet a kérdés, hogy mi miatt van mégis ilyen romos állapotban a komplexum, ha a megszálló hadak harc nélkül foglalhatták el. Tény, hogy a várháborúk korában többször is gazdát cserélt Nógrád nevezetessége, de a legnagyobb pusztítást mégis egy baleset okozta. 1685 nyarán villám csapott bele a lőszerraktárba, az ott található puskapor pedig - szemmel láthatóan - nem kímélte a falakat. Innentől kezdve a vár elveszítette katonai jelentőségét, a XX. századig a környezet és a lakosság martalékává vált.
Az 1900-as évek a rehabilitációról és a menthető mentéséről szólt. Először a régészek, majd a turisták vették birtokba a romokat, elhelyezésre került egy emléktábla, és az országzászlót is kitűzték.
Azért jó volt belegondolni, hogy mennyivel nyugodtabban tekinthetünk ki a kőhalmok mögül, mint elődeink. Mi nem az ellenséget, csupán a többi túrázót kémleltük a magasból, és persze a békességet sugárzó, néhol ködbe, másutt füstbe burkolózó tájakat. A szentimentális hangulat azonban csak erre a napra váltott jegyet. Másnap megjártuk a hadak útját.
Részletekkel jelentkezek hamarosan!
