Akik ismernek - vagy csak rendszeres követői a blogomnak, talán kissé meglepődhetnek a cím olvasatán. Eddig sem csináltam titkot belőle, hogy nagy vasút-mániákus vagyok, sőt nem egy túrám kifejezett célja valamilyen vonatos téma felfedezése volt, elég ha csak a két hónapja közzétett békéscsabai vasúti nyíltnapos bejegyzésemre hivatkozok. Ennek ellenére nem állíthatom azt, hogy a síndöcögényekért felelős állami céggel túlságosan rózsás lenne a kapcsolatom. Ami azt illeti, évről-évre egyre rosszabb. Szóval röviden és tömören: a vonatokat szeretem, vonatozni már nem mindig. Ennek az ambivalens érzésnek a legfőbb generátora pedig maga a MÁV.

Könnyen el bírom képzelni, hogy sok fanatikus ismerősömnél kihúzom majd a gyufát ezzel a posztommal, mert szerintük a sínek romantikájához hozzátartozik a félfeudális elven működő - vagy néha csak működést színlelő - vállalat. Ugyanakkor arról is meg vagyok győződve, hogy olvasóim többsége azonosulni tud majd az itt felsorolt problémák legtöbbjével, főleg ha rendszeresen igénybe veszi kishazánk eme szolgáltatásnak hazudott szeletét.

Alapvetően béketűrő, türelmes természetnek tartom magam, de az elmúlt években kevés olyan dolog tudott kihozni a sodromból, mint a MÁV. Különösen bosszantó a tény, hogy egy monopol cégről beszélünk, tehát nincs a vasúti személyszállításban vetélytársa a határokon belül, így választási lehetősége sincs az embernek. A távolsági autóbuszokon talán egy fokkal (de tényleg csak eggyel) jobb a helyzet, viszont számomra - és sok sporttársam számára is - kizáró okot jelent a kerékpárszállítási lehetőség hiánya. Ez az a szolgáltatás, ami miatt kénytelen-kelletlen mindig visszatérek az ezerszer elátkozott, bűnös útitárshoz, ugyanakkor viszonylag gyakran meg kell állapítanom, hogy még mindig meg tud lepni.

Az internet egyébként tele van a MÁV-ot becsmérlő mémekkel, a Youtube-on is népszerűek az ügyfélszolgálaton rögzített telefonbeszélgetések, szóval ezeket nem kell bemutatnom. Kerékpáros túratársam, Áfonya is abszolút átérzi a problémámat, neki a különböző online felületeken az állandó jelszava "kocsogmav" jeligével kezdődik. Én itt  és most az elmúlt öt év tíz legbosszantóbb jelenségét szedtem össze, amivel személyesen volt szerencsém találkozni, habár szívesen eltekintettem volna tőle; és igazából nem jelentene gondot egy újabb tízes lista összeállítása sem.

10. Nem a méret a lényeg!

Ez nem a szexuálpszichológiai tanácsadás helye, mégis szeretném felhívni ennek az államvasutak nevű impotens bandának a figyelmét: attól, hogy valami nagyobb, attól még nem lesz értékesebb.

Valamikor 2015 környékén új szoftverrel kedveskedett a MÁV a pénztárakban dolgozó alkalmazottjainak, és ezzel együtt az utasainak is. Nyilvánvalóan inkább ez utóbbi csoport szemszögéből közelíteném meg a kérdés, habár előbbitől is hallottam már csúnya kifejezéseket az új szisztémát illetően. Tulajdonképpen egy viszonylag elfogadhatóan működő rendszert cseréltek le egy sokkal ésszerűtlenebbre. Korábban az A-ból B-be utazást el lehetett intézni egyetlen menetjeggyel, melyen fel voltak tüntetve az esetleges pótjegyek, de még az utazó személyek száma is. Tehát akkor sem kellett új tikettet nyomtatni, ha többedmagaddal mentél, de még akkor sem, ha oda-vissza útra fizettél be. Manapság egy egyszerű, átszállás nélküli utazás esetén is hosszú perceket kell állni a pénztárnál, ugyanis a jegynyomtatás annyira körülményes. Minden egyes tétel külön lapocskára kerül, ezenkívül még nyugtát is kapunk. Ha bejönnek a képbe az utazótársak vagy a pótjegyek, akkor már akár römizhetünk is az utazás alatt a kézbe kapott paklival.

Még viccesebb a helyzet, amikor nem az állomáson, pénztárnál, hanem kalauztól vesszük a jegyet, az ő nyomtatója ugyanis nem részletekben nyomtatja az egyes tételeket, hanem egy szalagról folytonosan. Így születhetett meg a képen látható méteres utazásra jogosító dokumentum. Mielőtt bárki azt gondolná, hogy éppen világ körüli körútra indultunk, elárulom, hogy Muronytól vonatoztunk Rákos állomásig két kerékpárral (mindkét vasútállomás ugyanazon vasútvonalon található). Ez annak idején maximum kettő darab papírfecnit jelentett volna.

Most lehet azt mondani, hogy ez bagatell dolog, és talán van is benne valami (nem véletlen lett a tizedik a listán), de egy amúgy is forgalmas vasútállomáson igenis számít, hogy a jegyváltás egy vagy kettő percet vesz igénybe, hogy a környezettudatosságról ne is beszéljek. És akkor csodálkozunk, hogy fogynak az őserdők.

9. Személyvonati pótjegy

Beszéljünk kicsit az elvekről!

Egy másik fórumon már hosszabban kifejettem, hogy mi a bajom a MÁV 2013-ban bevezetett gyorsvonati pótjegyével. Eleve idiótaságnak tartom, hogy a vasút, melynek a legfontosabb stratégiai feladata a közúti közlekedéssel szembeni valós alternatíva felkínálása kellene, hogy legyen; újabb tömegeket riaszt el magától. Sajnálom, hogy a XXI. századi Magyarországon extra szolgáltatásnak számítanak olyan szerelvények, melyek nem állnak meg a tanyavilág minden zegzugában, hanem bizonyos, csekély forgalmú állomások kihagyásával gyorsabb eljutási lehetőséget biztosítanak a nagyvárosok között.

Azóta sokaktól sokszor hallottam azt az érvelést, hogy ez igazából egy burkolt jegyáremelés volt, és úgy gondolom, hogy az állítás megállta a helyét. A pótjegy bevezetésekor azzal kampányoltak, hogy a befolyt többletpénzt a gyorsvonati vagonok felújítására fordítják majd. Négy év elteltével kérdezem: hol vannak azok a felújított vagonok? Vagy csak én gondolom úgy, hogy a néha-néha, véletlenszerűen előforduló, új üléshuzatos kocsikat túlzás lenne minőségi változásnak titulálni? De még nem is lenne ezzel bajom, ha más, a vasút fejlődését szolgáló intézkedésre megy el a pénz.

A problémám az elvekkel van. A gyorsvonati pótjegy elvileg egy olyan extra (haha) szolgáltatást feltételez, amely biztosítja a gyorsabb eljutást A-ból B-be. Ha el is tekintünk az esetleges vágányzáraktól, pótlóbuszozásoktól, stb. (merthogy ilyenkor is meg kell fizetni a pótjegyet), akkor is vannak a menetrendekben olyan esetek, amikor a gyorsvonat alig, vagy éppen hogy semmivel sem gyorsabb két állomás között, mint a vicinális. Ilyenkor az utas egy álszolgáltatásért fizet, hiszen semmilyen előnye nem származott abból, hogy gyorsvonattal közlekedett. Az, hogy a vonat a folytatásban hány állomás mellett halad el, vagy hogy az utazása előtt mennyit nem érintett, tökre nem fog érdekelni senkit.

Ha lenne gerinc a döntéshozókban, akkor simán bevezetnének egy 10%-os jegyáremelést, és nem ilyen esztelen hülyeségekkel vakítanák az egyszerű utazni vágyókat.

8. Nulla forintos helyjegy, nulla hely

Tényleg nem szidnám én a MÁV-ot, ha nem ígérne többet, mint amit valójában elbír. A helyzet viszont az, hogy ha az utazás előtt engem több helyről is meggyőznek arról, hogy az adott vonat kerékpárszállításra alkalmas kocsit is továbbít, akkor szerintem jogosan várom el azt, hogy fel tudok majd rá szállni kerékpárral. A valóság viszont az, hogy ez sok esetben megmarad ígéret szintjén, az utasok panaszait pedig kénytelenek a kalauzok lenyelni, akik igazából nincsenek semmilyen ráhatással a vonat összeállítására.

Személyes élményem több is van, például amikor Robival a Nyugatiból Szegedre tartó vonattal szerettünk volna utazni. Természetesen menetrend szerint nagy befogadóképességű kerékpárszállító kocsit kellett volna továbbítania a szerelvénynek, de ez 2016 nyarán - mondhatni menetrendszerűen - elmaradt. Felháborodásunkra közölték a jegykezelők, hogy a vonat mozdony felőli első kocsijának végén éppen két kerékpárt el lehet helyezni. Itt persze nem lehet normálisan lezárni, az összes le- és felszálló utasnak útban lesz, bárki bármikor lenyúlhat róla alkatrészeket, de ha ez nem tetszik, akkor meg lehet várni a következő járatot, azon talán lesz kocsi, talán nem. Szóval a választási lehetőség ezúttal is csak látszólagos volt, igazából nem volt más megoldás. A problémák tetőzéseként pedig befutott egy ötfős bringás társaság társaság is a pályaudvarra, akik richtig a mi vonatunkkal szerettek volna továbbutazni. Már igencsak későre járt az idő, és elmondásuk szerint Szabadkára szerettek volna hazajutni még sötétedés előtt. Javasoltuk, hogy induljanak el két keréken, azzal sem rontanának az esélyeiken.

Valószínűleg a sokadik derűs hangvételű panaszlevél hatására vezette be a MÁV a kerékpáros helyjegyet, ami konkrétan nulla forint, tehát többletköltséget nem jelent. A vállalat nem titkolt szándéka ezzel az lett volna, hogy ne tudjanak több kerékpárjegyet eladni, mint amennyit az adott szerelvény el tud szállítani. A szándék szép és jó volt, de már az első szezon legelején tapasztaltuk, hogy mennyire nem működik. Az alapszituáció ugyanaz volt: a meghirdetett bringaszállítónak nyoma sem volt a vonaton. Mi még éppen felfértünk, újabb kecskéknek viszont nem maradt hely, és mivel biztosítottuk a kalauzt, hogy a végállomásig utazunk, ezért telefonon be is szólt az illetékeseknek, hogy ne adjanak el több biciklis jegyet arra a vonatra, mert nem lesz neki hely. Mondanom sem kell, hogy egy órával később akadt újabb sporttárs érvényes kerékpárhelyjeggyel, aki jóval a telefonhívás után állt a pénztárhoz. Az idegrohamtól mi mentettük meg, ugyanis megengedtük neki, hogy a biciklijét behozza hozzánk a fülkébe.

Az önmagában dicséretes, hogy a vasút egyáltalán reagált valamit egy  aktuális problémára, de kicsit olyanra sikerült megoldás, mint amikor az égő házhoz elkezdik hordani kannaszám az alkoholt.

7. A jóisten Akarattya

A Balatonakarattyai állomásról most már óhatatlanul is egy hatalmas bosszúság fog mindig eszembe jutni, pedig egy nagyon kellemes nap betetőzéseként érkeztünk Évivel ide. Első közös balatoni körbetekerésünkön voltunk túl, innen szerettünk volna vonattal hazautazni. Beléptem a pénztárépületbe. Ekkor még majdnem fél óra volt a vonat menetrend szerinti érkezéséig, a pénztárnál pedig senki sem várakozott. Igencsak ideális körülmények. Ha hiszitek, ha nem: egy hajszálon múlott, hogy fel tudtunk szállni.

Mindig is megmosolyogtató volt, hogy a MÁV a fővároson keresztül történő utazásoknál teljesen természetesnek veszi, hogy az utasnak el kell jutnia az egyik fejpályaudvarról egy másikra. Ez a szisztéma már XIX. század végén is elavultnak számított, nyugat-európai országokból pedig számtalan példát láthatunk ennek a csorbának a kiköszörülésére. Budapesten azóta sem épült központi pályaudvar, nem készült Duna alatti alagút, a fővárost a körvasúton megkerülő járatok beindítása is megmaradt ötlet-szinten, pedig mindezekre akadtak hangzatos tervek, csak éppen a politikai szándék hiányozott mindig is. Az egyetlen előremutató lépésnek az a 2013-as menetrendmódosítás tűnt, amikor a székesfehérvári személyvonatok egy részét a Déli pályaudvar helyett Kőbánya-Kispestre terelték be, így az ingázók a város nagyobb részét érhették el közvetlenül a vasútról. A "magyar S-Bahn"-nak elkeresztelt megoldást egy müncheni polgár minden bizonnyal megmosolyogná, de tény, hogy egy progresszív ötlet benyomását keltette a dolog. Aztán mint kiderült, sok esetben csak bonyolítja a helyzetet.

Visszatérve a kiinduló szituációhoz, Balatonakarattyától szerettünk volna Szegedre utazni, Budapesten keresztül. A megfelelő járatokat ki is néztük, ennek megfelelően kértem a jegyeket. Azonban homokszem került a gépezetbe. Mi ugyan fel voltunk készülve rá, hogy a Délibe érkező vonatról át kell majd tekerünk a Nyugatiból induló szegedire, azonban a MÁV jegyértékesítő szoftvere ezzel az eshetőséggel nem számolt. Sokáig nem érettük, sem az egyébként roppant segítőkész pénztároshölgy, sem én, hogy az évek óta létező átszállási kapcsolat ezúttal miért nem használható. Hosszú percek után kiderült, hogy a magyar S-Bahn az oka mindennek. Mivel ez az új viszonylat közvetlen kapcsolatot teremt a két érintett vasútvonal között, ezért a szoftver teljesen természetesnek veszi, hogy az utas nem biciklizik két fejpályaudvar között három kilométert, hanem inkább egy órával és egy átszállással többet vonatozik. Maga a MÁV-alkalmazott látta be, hogy ez teljesen logikátlan, ezért mindent megtett annak érdekében, hogy sikerüljön az eredeti szándéknak megfelelő jegyeket adnia. Azonban, mivel az új szisztéma szerint a fejpályaudvarról fejpályaudvarra történő közlekedés útmegszakításnak számít, ezért csak drágább tarifával tudtunk volna hazajutni.

Mit volt mit tenni, természetesen engedtünk a rendszernek. A föntebb kifejtett jegynyomtató mizériának köszönhetően pedig végül annyi ideig tartott a jegyvásárlás, hogy éppen csak el tudtuk csípni a vonatunkat. Az életben egyszer tűnt úgy, hogy kaptunk valamit a MÁV-tól, aztán kiderült, hogy inkább csak elvettek.

6. Nevem: Senki

A fentiekből is kiderülhetett már, hogy a józan gondolkodás és a vasút úgy viszonyulnak egymáshoz, ahogy a Bécsből Csornára illetve Győrbe tartó sínszálak: valahol a határnál kettéválnak.

Az élet hozhat olyan kétségtelenül kiszolgáltatott szituációkat, amikor rendszeres vonatozásra van kényszerítve az emberfia. Ezt a traumát megkönnyítendő hozták létre hosszú évtizedekkel ezelőtt a bérlet intézményét, ami biztosítja az adott vonalon a korlátlan utazást, jóval olcsóbban, mintha minden alkalommal menetjegyet kellene váltani. Ráadásul ennek a kedvezménynek a mértéke Magyarországon a diákokra nézve 90% abban az esetben, ha a tanintézményt a lakhellyel összekötő viszonylatról van szó.

Sajnos én is kerültem olyan élethelyzetbe, amikor kénytelen voltam ezzel a szolgáltatással élni. Egyébként a korrektség kedvéért itt jegyzem meg, hogy a tárgyalt másfél év során mindössze egyetlen egyszer késtem le fontos programot a MÁV miatt, amivel már messze túlszárnyalták az előzetes elvárásaimat. Azonban életem első bérletvásárlásával adódtak gondok.

Történt ugyanis, hogy a pénztárnál jeleztem, hogy egy diákbérletet kérek Kecskemét és Szeged között, mire a túloldalról a kedvezményre jogosító okiratok átadására szólítottak föl. Ennek megfelelően át is nyújtottam a diákigazolványomat, amin szerepelt természetesen az oktatási intézmény is, és a lakcímem is. A pénztáros mindössze annyit reagált, hogy a diákigazolvány nem igazolja a lakóhelyemet. Már ekkor kezdett felmenni a pumpa, hiszen egy érvényesítési matricával ellátott, fényképes dokumentum miért is ne lehetne alkalmas a rajta feltüntetett információk igazolására, de nem álltam le kekeckedni, átnyújtottam a lakcímkártyámat, melyen ugyanaz a cím szerepelt. A válasz ezúttal is ugyanaz volt: ez nem a megfelelő igazolás.

A fentebb kifejtett mostoha mávos viszonyomból fakadóan már az egekben járt a pulzusom, ennek ellenére próbáltam normális hangnemet megütni.
- Kedves Uram! Ne vicceljen velem!
- Ki vagyok én, Humor Herold?! - jött a frappáns válasz, csak éppen nevetni nem tudtam rajta.
- Nézze! A lakcímkártya a lakcímet igazoló hivatalos dokumentum. Mi az, ami ennél a kis laminált kártyácskánál jobban tudná igazolni azt, hogy hol is lakom? Hívjam talán ide az összes szomszédomat?

Szegény alkalmazott nagyon magára vette a szavaimat, mire nekiállt velem gorombán kiabálni és csapkodni, hogy őt nem érdekli ez az egész, kiállítja számomra a bérletet, aztán én majd igazolom a kalauznak úgy, ahogy tudom. Ebben hamar megegyeztünk, bár valahol tényleg érdekelt, hogy mi lett volna az idevágó megfelelő dokumentum. Ha a lakcímkártya nem igazolja azt, hogy hol is élek, akkor a személyigazolvány sem tanúskodik róla, hogy ki is vagyok valójában? Lehet, hogy nem ott lakom, ahol, és az nem is az vagyok, aki, és ezt éppen a kecskeméti vasútállomáson kellett megtudnom! Pedig már Virág elvtárs is megmondta, hogy az gyanús, ami nem gyanús, a MÁV-nál pedig bőven akadnak Pelikánhoz hasonló, együgyű figurák, döntéshozói szerepkörben.

A kalauztól megtudtam, hogy a vállalat külön igazoló dokumentumot állít ki a saját pecsétjével. Nincs más tenni valóm, mint a legközelebbi a PÉNZTÁRNÁL a bérletvásárláskor bemutatni a LAKCÍMKÁRTYÁMAT és a DIÁKIGAZOLVÁNYOMAT. Egy hónappal később igazolódott, hogy tényleg ennyire egyszerű az ügymenet. Az eredmény egy közönséges kártya nagyságú, fehér alapú, közönséges papírfecni volt, rajta az isteni pecséttel. Szilágyi Örzsébet sem örült ennyire a Prágából kapott levelének. Ő a fiát kapta vissza Arany János verse szerint, én a személyazonosságomat.

Már az eddigiekből is le lehetett szűrni, hogy a MÁV igencsak vakvágányon halad, hogy egy idevágó metaforával éljek, azonban a bűnlajstrom további elemeit egy későbbi időpontban osztom meg, ugyanis az emlékek felidézése okozta sokkból le kell higgadnom. Bízom benne, hogy egy hét elég lesz, bár ahogy a példa is mutatja: sokszor évek sem elegendőek.