Hiába a meghökkentő időpont, december 23-a mindenféle szempontból ideális napnak bizonyult egy jó kis évzáró túrázáshoz. A hőmérő higanyszála alig-alig lépett a negatív tartományba, szombat (illetve téli szünet) lévén a munka sem szólhatott közbe, és egyesek még örülhettek is neki, hogy két gyermeklelkületű örökmozgóval kevesebb akadályba ütközik a karácsonyi készülődés. Egy szó mint száz, úgy tűnt, hogy semmi sem állhat az utunkba... csak éppen a Tiszát nem kérdezte senki.

Az őrültségbe hajló vállalkozásban ezúttal Áfonya volt a partnerem. 2017 amúgy is egymás "újra felfedezésének" éve volt (habár így utólag visszaolvasva ez eléggé langyinak tetsző kijelentés), ildomos volt tehát egy közös programmal zárni az évet. Előfordult idén, hogy én utaztam föl a kedvéért Pestre, ő ennél is többször tette át a székhelyét hozzám, Szegedre. Ezúttal abban egyeztünk meg, hogy egy az otthonainktól független vidéket, pontosabban Cegléd és Gyoma közötti tájat térképezzük föl. Aztán a természet közbeszólt...

No de ne rohanjunk ennyire előre, hiszen ez a nap nagyon korán kezdődött. Reggel hat órakor én már a szinte üres vonaton zötyögtem hűséges paripámmal, Áfonya mindeközben Kőbánya-Kispesten várta a Ceglédre tartó szerelvényt újdonsült kétkerekűjével. A mai kirándulás egyik fő feladata egyébként is a tesztelés volt. Nekem a frissen vásárolt sínadrágot és a kesztyűt kellett minőség-ellenőriznem, túratársam pedig arra volt kíváncsi, hogyan ízlik majd a bejáratós cangának a hideg levegő, a nyirkos országút és az agyagos sár. Ez ugyan nem a reklám helye, de ezt hiszem, nyugodtan kijelenthetem, hogy minden termék átment a vizsgán.

Kiindulópontunk a ceglédi vasútállomás volt, ahová szinte egyszerre érkeztünk meg. A városban éltem a visszautasíthatatlan ajánlattal és egy rövid időre biciklit cseréltünk. Az országútnak azonban már mindenki a saját sporteszközével vágott neki. Megkezdődött éltem első decemberi nagytúrája.

Hamar megérkeztünk Törtelre, mely település arról a kun vitézről kapta a nevét, aki 1290-ben részt vett IV. László király megölésében. Már itt elkapott minket egy különleges életérzés, ami aztán gyakorlatilag az egész nap során végigkísért minket. A Magyar Televízió 1990-ben forgatott műsora, a Kerekek és lépések óta tudjuk, hogy igazából még a legjelentéktelenebbnek tűnő falunak is megvan a maga érdekessége, a saját rejtett kincse, amit a helyiek tudnak a legautentikusabban tálalni a kíváncsi vándor számára. Amíg azonban a tévések javarészt előre lebeszélt interjúkat készítettek, mi tényleg az utca emberét kaptuk el egy-egy szóra, akik jellemzően lelkesen anekdotáztak a helyi nevezetességekről.

Ezeknek az útbaigazításoknak is köszönhetően jutottunk el a környező tanyavilágban felszínre törő hőforráshoz. Vegyes érzések uralkodtak bennünk. Egyrészt méltatlannak találtuk, hogy egy ilyen kvázi nemzeti kincset ennyire elhanyagoltak az elmúlt évtizedekben, ugyanakkor nagyon különleges is volt az élmény. Egyikünk sem számított rá, hogy december vége felé a szabad ég alatt nyílik majd lehetőségünk termálfürdőzni, ráadásul teljesen ingyen. Már térdig gázoltam az iszapos mederben, amikor egy idős bácsika érkezett pólóban, úszónadrágban, törölközővel. Én jobb híján a tartalék téli sapkámat tudtam befogni a szárítkozásnál. Áfonya pedig a fájdalmas arckifejezése ellenére örömmel nyugtázta, hogy nincsenek prosztataproblémái.

Az okostelefon szerint 1 fok volt a hőmérséklet, amiben mi éreztünk egy kis jóindulatú füllentést. Viszont a vízgőznek köszönhetően átmelegedve folytathattuk az utunkat. A napkelte homályában egészen hangulatos fényképet tudtam készíteni a kihaló félben lévő Ikarus 280-asról, nem sokkal később egy szebb időket látott tanyasi iskola roskadozó épületét örökítettem meg.

Kőröstetétlen nevében található fosztóképző nem tudom, minek szól, de biztos, hogy nem a látnivalóknak. Persze dömpingre azért nem kell számítani, hacsak nem a település méretét vesszük viszonyítási alapul. A határban rögtön egy figyelemre méltó felirat tudatja a vándorral, hova is érkezett. Nem sokkal később egy híd vezeti át a kerékpárutat a falut átszelő csatorna túloldalára. Néhány kilométerrel később tudtuk meg - szintén helyi krónikásoktól, hogy ennek az objektumnak is van történelmi jelentősége, ugyanis ez volt az ország első vasbeton-szerkezetű hídja. A túlparton a templommal szemben állították fel a karácsonyfát, irányjelző táblák ölelésében.

Anonymus - nem teljesen hiteles - krónikái szerint a közelben található nagypengyomi halmon táborozott maga Árpád vezér, ennek a mondának a tiszteletére építették ki a millenium évében a környező parkot, illetve helyeztek el egy emlékművet a dombocska tetején. Ugyanakkor Kőröstetétlen a magyar irodalomban jártasak számára sem ismeretlen. Arany János itteni útjainak hatására írta meg A tetétleni halmon és A vén gulyás című verseit.

Jászkarajenőbe úgy érkeztünk, hogy otthoni vizsgálódásaimnak köszönhetően már két fő érdekességéről, a templomról és mellette található XIX. századi kútról már tudtunk. Azt azonban csak később fedeztük fel, hogy az általunk használt kerékpárutak java része a ceglédről érkező gazdasági vasúrvonalnak adott helyet valamikor. A szerelvények a fő úton a templom előtt haladtak el, akárcsak mi. Jászkarajenő egyébként azon kevés települések közé tartozik, amiknek a nevében benne van a "jász" szócska, mégsem Jász-Nagykun-Szolnok megyéhez tartoznak.

Az igazsághoz hozzátartozik, hogy a Cegléd-Vezseny kisvasutat is ismertem előzetesen, sőt találtam is az interneten egy 2007-ben készült fotót az egykori végállomásról. Örömmel tapasztaltam, hogy az akkori állapotokhoz képest aránytalanul jobb passzban van az egykori felvételi épület. Nem félreértés, hogy a vezsenyi végállomás épülete mellett a Tiszajenő tábla található. Az egykori vezsenyi szőlők néven futó településrész 1954-ben alapított önálló önkormányzatot Tiszajenő néven. További érdekesség, hogy ezzel a lépéssel a megyehatárok is megváltoztak, mellyel Pest megye végérvényesen elveszítette rövidke Tisza-partját.

Érdeklődésünkre az épület mostani lakója (aki a remízt is felújította és átalakította) rengeteget mesélt a kisvasút történetéről. A kocsiszín egykori kéményét már kiállította a kertjében, de további fejlesztéseket is tervez, többek között egy emlékkocsit szeretne a MÁV-val és az önkormányzattal közösen elhelyezni az egykori fordítókorong helyén, melynek a betonperemei amúgy tisztán kivehetőek a mostani földúton. Az élmény betetőzéseként vendéglátónktól megkaptam karácsonyi ajándékba a kisvasútról szóló könyvet, melyet ezúton is köszönök!

Ezek után immár verőfényes napsütésben és viszonylagos melegben haladtunk tovább a Tisza-parti Vezseny felé, mely mindig fontos folyami átkelőhely volt. Arany János is rendszeresen itt jutott át a szőke folyón, mikor nagyszalontai szülőföldjéről ment tanítani Nagykőrösre, de a stratégiai fontosságú kompért Rákóczi seregei is súlyos csatát vívtak 1706-ban. Jóval később, a második világháborúban ismét megküzdöttek az ellenséges erők az átkelésért. Nekünk nem állhatott utunkba se labanc, se orosz, se német, viszont a Tisza erejével nem szállhattunk szembe. A rébuszokat elhagyva: mint azt a helyszínen megtudtuk, az áradásnak köszönhetően a sem a vezsenyi, sem a többi környékbéli komp nem közlekedett, ezért kénytelenek voltunk újratervezni. Így lett új úti célunk Gyoma helyett Szajol.

Északnak fordulva a EuroVelo 11-es vonalán folytattuk a túrát. Tiszavárkony után nem sokkal arra lettünk figyelmesek, hogy egy szalmabála foglalja el a félsávot, pár száz méterrel  később már azt is tudtuk, honnan pottyant le oda.

Az előre eltervezett martfűi ebédelés nem jött össze, tekintve, hogy a Tiszántúlra nem tudtuk átjutni, így a Tiszán innen kellett új lehetőség után nézni. Az ügy viszonylag sürgős volt, mert éhesek voltunk és fáztunk is. Szerencsére Tószegen a Csücsök csárdában megoldódtak a problémáink egy tál finom babgulyás és egy korsó sör mellett. Mindez Áfonyától kapott karácsonyi ajándékom volt. Köszönöm, jól esett!

Jóllakottan indultunk tovább a megyeközpont felé. Szolnok és környékének összképe kerékpáros szempontból kifejezetten tetszetős volt, a vidék tele van újonnan épített kerékpárutakkal. Nem azt mondom, hogy nincs hova még fejlődni, de országos viszonylatban nézve pozitív volt a benyomás. Szajol felé menet javarészt gátakat használtunk, ahol láthattuk a medréből kilépő folyót. Az átkelés végül a Szent István hídon jött össze, ahol már láthattuk a város tornyos épületeit.

A holt-Tisza menti üdülőövezeten áthaladva értük el Szajolt, majd egyből a vasútállomásra tekertünk. A kitérőnk szomorú apropója egy 1994-ben bekövetkezett baleset, melynek során a kisiklott szerelvény letarolta az egykori állomásépületet, emberek tömegeit rántva magával a szörnyhalálba. Nyugodjanak békében!

A túra végeztével Szolnokra szerettünk volna visszatérni, hogy onnan vonatozzunk haza. A helyiektől kapott útbaigazítással sem találtuk meg a régi 4-es utat, így a havas gáton voltunk kénytelenek tekerni egy szakaszon. Éppen a századik kilométerünknél jártunk, amikor megérkeztünk a nagyvárosba, nem sokkal később pedig Közép-Európa egyik legnagyobb vasútállomására. Az épület előtt vidámon pózoltunk a "Boldog karácsonyt" felirattal.

Áfonyával búcsút vettünk a túrától, 2017-től és egymástól is. Ugyan még nincs vége az évnek, de legközelebb biztosan csak jövőre fogunk találkozni. Mondjuk addig is akad feladat bőven: egyrészt az élményeket mindkettőnknek fel kell dolgoznia, én most ez ügyben tettem egy lépést előre, blogbejegyzés formájában. Másrészt a biciklijeinknek sem árt majd egy kis kikapcsolódás, vagy legalábbis egy alapos csutakolás.

A túra térképe és statisztikái.