Augusztus utolsó hetében jártunk, amikor is úgy gondoltuk, hogy a tartalmas és mozgalmas vakációnkat méltóképpen le szeretnénk zárni. Mi már éreztük a nyár a vesztét, az időjárás szerencsére csöppet sem, tehát ezen a tényezőn nem múlott az elképzelésünk. Ami az anyagiakat illeti, szerintem sokan egyetértenek velem abban, hogy egy átlagos hónapvégénél csak egy kiábrándítóbb dolog létezik: az utolsó nyári hónap vége. Szóval igyekeztünk a szokásosnál is költséghatékonyabbak lenni, de az is szempont volt, hogy mégiscsak olyan vidékre látogassunk el, ahova a tanév forgatagában kisebb eséllyel jutnánk el. Ezen vezérgondolatok mentén haladva húztuk elő virtuális ötletkalapunkból a mellékelt ábrán látható Csongrád-Kunszentmárton-Szentes háromszöget.

Évi büszke békési leány, és mint ilyen, saját folyójának a Köröst tekinti. Én pedig jelen sorok írásakor már 7 éve vallhatom magam szegedinek, ennél fogva a Tiszához kötődöm jobban. Ahogy életünk, úgy a vizeink is egybefutnak, ez utóbbi köztudottan Csongrádnál. Ide érkeztünk kora délelőtt autóval, amit a belvárosban hagytunk, mi pedig elindultunk egyenesen a gát felé. 

Kezdésként rögtön átkeltünk a Tiszán, de nem is akármilyen módon. A csongrádi pontonhíd igazi kuriózumnak számít, ebből a megoldásból igen kevés található Magyarországon. A deszkákkal burkolt egysávos úton igazi időutazós élmény végiggurulni bármilyen járművel, így biciklivel is. Furcsa, két századdal ezelőtti életérzés a 2010-es évek Közép-Európájában, ráadásul teljesen ingyen. A túlsó parton árvízi emlékmű díszeleg a gát mellett.

Az egész túránk összességében 75 kilométert tett ki, melyből ez a szakasz nevezhető unalmasabbnak. Igazából szép volt az őszbe hajló táj és csendes országút, de olyan túl sok érdekességet nem tudunk róla mesélni, azt leszámítva, hogy átléptünk Jász-Nagykun-Szolnok megyébe.

Hosszú idő után az első településünk Csépa volt. Nem nevezhetnénk jónak a falu adottságait, és ez sajnos meg is látszódik rajta. Hiába lenne két folyó is a közelben, mégis a puszta közepén terül el. Ez az alapításkor jó ötletnek tűnhetett, a folyószabályozások óta viszont a part menti települések kerültek fórba. Szintén hátránynak tűnik, hogy nincs igazából jelentős nagyváros belátható távolságban, Szolnokra és Kecskemétre is bőven kell utazni. Talán ezek lehetnek a legfőbb okai annak, hogy - sajnos - igen nagy lepusztultsággal találtuk szembe magunkat Csépán. A kialakult helyzetet jól reprezentálja a képeken látható, jobb sorsra érdemes XIX. század végi templom.

Nem sokkal később már Szelevényen jártunk, mely Körös-parti település. Egy Csépánál jelentősen kisebb zsákfaluról van szó, ami azonban mindképpen említést érdemel, az az 1911-ben épült neogótikus temploma. Kerékpáros szemüvegen keresztül nézve azért említésre méltó állomás, mert innen vezet egy több kilométer hosszú, jó minőségű bicikliút a gáton. Ez a Körösökre sajnos nem általánosan jellemző.

Az aszfaltcsík egyenesen Kunszentmártonba vezetett minket. A város előfutáraként "megcsodálhattunk" egy nagy kiterjedésű, felszámolt gyártelepet. Ha nem tévedek, ez volt a néhai szőrmegyár. A látkép gyorsan megváltozott szerencsére, hiszen a Körös-hídról készült fotó képeslapra való. Hangulatos kisváros benyomását keltette elsőre a település, melynek lakói arról is megemlékeztek, hogy ugyanebből az irányból érkezett maga Széchenyi István 1845-ben. Gyanítom, hogy ő nem biciklin...

A folyó partján elfogyasztottuk az ebédünket, majd egy kis felfedező körutat tettünk a centrumban. Élhetőség szempontjából biztosan jobb itt a helyzet a régió többi településéhez képest, de turista szempontból nem volt nagy szám Kunszentmárton. Egy-két kötelező emlékmű és néhány szép polgári ház. Nekünk a mai napban tökéletesen belefért, de úgy gondolom, hogy a világ másik végéről nem feltétlen érdemes ideutazni.

A vártál hamarabb szedtük a sátorfánkat és álltunk tovább, először a folyó mentén haladva, majd a 45-ös úton Szentes fele. Ekkora már rendesen befűtöttek, többször is meg kellett állnunk pihenni és frissíteni, ami remek lehetőséget biztosított vasútfotózási mániám kiélésére is.

Egy kis furcsaság: én a térképeken csak "Nagytőke"-ként találkoztam vele, de a közúti táblákon mindenhol "Nagytöke" volt feltüntetve. Tulajdonképpen mindegy is, hiszen mindkettővel lehet csajozni.

Szentesről nagyon sok fényképet hoztunk magunkkal, melyeket két csoportba lehetne osztani. Az elsőbe kerültek a nem kifejezett turisztikai látványosságok, inkább a személyes érintettség miatt kerülnek megosztásra, ezért ha valakit ez nagyon nem érdekel, az most görgessen tovább a következő sorozatig. Mondjuk, az első képen a gyönyörű vasútállomással pózolok, ami még egy nemvasútmániákus számára is tetszetős lehet, és nem miattam. Rajtam kívül is számos rajongója akad az országban Bud Spencernek, szóval nekik is mutatom, hogy a legendás Piedonéról ruhaboltot neveztek el a városban. A Papp László sportcsarnok mindössze azért érdekes, mert kosárlabda edzői pályafutásom első mérkőzését itt vívtam meg még 2011 tavaszán, igaz még nem saját csapattal, de ez akkor is egy kedves emlék. Ez tényleg 100%-ig személyes élmény.

A centrum, meg úgy általában Szentes nagyon szép, rendezett. Ez mondjuk bizonyos szempontból nem volt meglepetés, mert szüleim kétszer is voltak itt nyaralni az elmúlt években, és mindig ódákat zengtek a kisvárosi hangulatról. Jó volt látni személyesen is, hogy nincs semmi túlzás az elmondásaikban, tényleg takaros településről van szó. Szép, nagy terek, élővíz-csatornák, sétáló- és kerékpár utak mindenfele, ám ami nekem személy szerint szemet szúrt, az a rengeteg dísznövény. De tényleg, ez olyannyira igaz, hogy még Csongrád felé a kivezető úton is egész botanikai kiállítást hoztak össze egy közönséges körforgalomban.

A térképen úgy tűnik, hogy Csongrád és Szentes kis híján összeér, mintha csak a Tisza lenne a határvonal. Nos, ez az állítás talán kissé túlzó, azért nem olyan szoros a kapcsolat, mint mondjuk Pest és Buda között, de tényleg nagyon közel van egymáshoz a két város, biciklivel is pár perc alatt átértünk. Ehhez persze az is kellet, hogy szinte végig kijelölt kerékpárúton tudtunk zavartalanul tekerni. A közúti hídról a Kiskunfélegyháza-Szentes-Hódmezővásárhely vasútvonal átkelését is láthattuk.

Immáron a szőke víz másik oldalán haladtunk, ahol elsőként Csongrád nyaralóövezetébe érkeztünk. Már a gátról is jól meg lehetett figyelni az árvizek miatt magaslatra épített víkendházakat, majd nem sokkal később ezek között ellavírozva közelítettük meg a Körös-torok strandját. Ami ott fogadott minket, az minden képzeletet felülmúlt. Hallottuk már korábban is, hogy ezt a helyet a magyar riviéraként szokták emlegetni, de ez most nem csak a hosszan elnyúló homokos partszakaszban, hanem a pancsoló tömegekben, a napernyők számában és a fel-alá cikázó jetskikben is realizálódott. A vendéglátósok sem panaszkodhattak az utószezonra, hiszen szemlátomást fél Csongrád megye ezt a helyet választotta a nyár utolsó hétvégéjén.

Természetesen mi is csobbantunk egyet, ami után már olyan túl sok tartalék energiánk nem maradt. A legrövidebb úton igyekeztünk vissza az autó felé, éppen csak a gimnázium tiszteletet parancsoló épületénél álltunk meg még egy pillanatra.

Hazafelé kocsikázva lélekben elbúcsúztunk, nem csak a mai túránktól, hanem az egész nyártól, melyről rengeteg szép emléket őrzünk, köztük jelentős mennyiségű biciklis kirándulást is. Terveim szerint hamarosan készítek egy múltidéző összeállítást ezen kalandok legjavából, de közben a kerékpárokat sem hagyjuk teljesen eltunyulni az őszi évszakban.