Ma hosszú-hosszú idő után végre visszakaptam a páromat. Férfiasan bevallom, fogalmam sincs, mikor voltunk együtt ezelőtt utoljára. Egy ideig számontartottam, de aztán elengedtem.

Hajj, pedig mennyire nem így indult! Kapcsolatunk hajnalán micsoda maratoni meneteket nyomtunk, alig tartottunk szünetet! Aztán az élet megtanított rá, amit bölcs elődeimtől már hallhattam is, hogy a munka világába bekerülvén megváltoznak a prioritások, különösen egy nőnél. A házas élet kezdeti szakasza, a "mézes hetek" még visszahozott valamit a régiből, aztán feleségem várandós lett, és ott végképp vonalat húzott. Persze megértettem, hogy ennek a terhesség alatt orvosi okai is voltak, és ha szívemre teszem a kezem, Nórika születése után magam sem kívántam úgy a dolgot, mint valaha. Örültünk, ha kicsit nyugiban lehettünk és pihenhettünk.

Sokáig tépelődtem: vajon bennem van a hiba? Nekem lennének túlzó igényeim? Hiába próbáltam a régi szenvedélyt kiprovokálni, az sem hatotta meg, ha ilyen témájú videókat hagytam látványosan a keresési előzményeimben, de még az sem, ha kijelentettem: új partnerem van. Kedvesem ilyenkor még csak nem is közönyös volt, hanem szinte örült neki, hogy végre leszállok róla és a témáról.

Már kezdtem volna elfogadni, hogy egész egyszerűen nem ugyanakkora az étvágyunk, és hogy eztán magamra leszek utalva. Tulajdonképpen az esélytelenek nyugalmával kérdeztem meg a nyaralásunk előtt, hogy mi lenne, ha mi ketten ismét... És láss csodát: azt mondta, hogy oké!

Mit is mondhatnék most, hogy túl vagyunk rajta? Nyilván nem volt akkora durranás, mint 10 évvel ezelőtt, nekem mégis nagyon jól esett. Balgaság lett volna rákérdezni, de azért piszkosul érdekel, hogy vajon neki is örömet okozott-e, vagy csak a kedvemért eljátszotta a dolgot. Ami viszont tény és senki sem veheti el tőlünk: sok-sok kihagyás után ismét együtt bicikliztünk, és sikeresen körbetekertük a Velencei-tavat!